Fejezetek

43. fejezet
43. fejezet
Másnaposság

Draco hosszú léptekkel indult el a saját háza felé. Magában már előrevetítette, hogy milyen állapotban találja majd a konyhát, a nappalit és az udvart. Előre átkozta magát a remek ötletért, főleg az este végén kirobbanó vita és sértődés miatt. Útközben fel kellett idéznie néhány takarítóvarázslatot, és a lehető legrosszabbra számított, ami csak lehetséges. Amikor benyitott a bejárati ajtón, kissé megkönnyebbülten vette észre, hogy nem is olyan vészes a helyzet. Kivéve, hogy Markov a kanapéján horkolt, Weasley a fotelben. Potternek talán volt annyi esze, hogy felmenjen az egyik emeleti vendégszoba valamelyikébe, ha nem akkor valószínűleg valahol a kertben lehetett.

A varázsló körbenézett a konyhájában és a kertben. Sehol egy Potter, sehol egy szemét, mosatlan vagy ételmaradék. Minden rendben volt. Mondhatni makulátlan rend uralkodott, mintha a kertiparti meg sem történt volna. Értő szemekkel húzta végig az ujját a konyhapulton, semmi por, semmi kosz. Nagyon remélte, hogy nem Markov hívott egy házimanót vagy valamelyik aurortársa, bár Potterről és Weasley-ről úgy tudta, hogy náluk nincs.

Draco már éppen elindult volna fel az emeletre, amikor a lépcsőfordulóban találkozott Milóval. A fiatal varázsló szörnyen nézett ki, pontosabban szörnyen másnaposnak. Kóválygó fejjel a gyomrát fogta, és nyögve támaszkodott a lépcsőkorlátnak, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a lenti vagy a fenti fürdő van-e közelebb. A nagybátyja mély levegőt vett, majd halkan kifújta. A két Malfoy egymásra nézett.

Szóval mégis rábeszéltek a lángnyelv whiskyre? – kérdezte Draco egykedvűen, miközben megpróbálta elfojtani a kissé kárörvendő vigyorát. Igazság szerint az segített ebben, hogy ő maga is párszor beleesett a lángnyelv whisky csapdájába. Megpróbált a helyzethez illő kellő komolysággal ránézni unokaöccsére.

– Szét megy a fejem, kifordul a gyomrom, nagyon rosszul vagyok – nyögte Milo, mintha legalább egy átok találta volna el. Úgy is érezte magát. Ez az átok valami borzalmas volt. A mugli italokhoz képest, ez százszor erősebb volt. – Most hánytam, ez basszus, ez kifelé is éget. Úgy érzem, mintha egy tucat kígyó tekeregne bennem. Van erre valami vagy csak egyszerűen a gyilkos átok?

– Jól van, jól van. Nincs semmi gond – vigasztalta az idősebb varázsló, aztán bíztatóan megveregette Milo vállát, aki csak nyögdécselt. – Előfordult az ilyesmi.

– Csak ennyit tudsz mondani? – nyafogta, aztán beletúrt a tejfölszőke hajába a fiatal fiú. Legszívesebben lefeküdt volna a konyhapadlóra, de még ez olyan messzinek tűnt.

– Mit akarsz mit mondjak? – kérdezett vissza Draco, aztán csípőre tette a kezét. Szegény unokaöccse rémes látványt nyújtott ott kuporogva, ahogy élete egyik legszörnyűbb másnapossági élményét éli át. Együtt érzett vele, nagyon is.

– Mondjuk hegyibeszéd? – nyögte a fiatal varázsló. – Nem ilyesmit szoktak csinálni a felnőttek?

– Én a nagybátyád vagyok – sóhajtott fel Draco. Talán most először jött el az a pillanat, amikor tényleg többnek érezte magát, mint egy gyám vagy egy távoli rokon. Furcsán nyugtalanító érzés volt, de természetesebben kezelte, mint azt várta. – Nekem nem kell neked semmilyen hegyibeszédet tartanom.

– És akkor mi van? – kérdezte Milo. – Szerintem bőven lenne okod rá, hogy megszidj. Itt lenne egy remek alkalom. Az apám… nos, ő biztosan üvöltene velem egy sort. Szóval…

– Mondom én a nagybátyád vagyok.

– Ja, ezt eddig is tudtam.

– Szerintem nincs szükség arra, hogy bármit is mondjak, mert az állapotod éppen elég büntetés. Én itt befejeztem a dolgom – emelte fel a kezét a férfi. – Szerintem ezért az apád sem lenne dühös. Ő is csak volt fiatal.

– Látszik, hogy nem ismerted – jegyezte meg halkan Milo.

– Sajnos, nem – rázta meg a fejét Draco. – De szerintem én lennék a lazább.

– Lehet.

– Borzasztóan nézel ki.

– Úgy is érzem magam. Atyám, komolyan mondom lángol a gyomrom, miközben kavarog is, és ég a torkom.

– Miért hagytad magad rábeszélni? – sóhajtott fel újra az idősebb Malfoy. – Több eszed is lehetett volna.

– Először jó volt, és jó lett a hangulat – nyögött fel a fiatal varázsló. – Soha többet nem iszom.

– Nagyon helyes – bólogatott a tapasztaltabb varázsló. – Ez igazán jó tanulópénz lesz neked. Jusson ez eszedbe, ha elközelebb ezzel kínálnak. Őrülj neki, hogy nem tüzet hánytál, ennél a whiskynél ez előfordulhat.

– De Markov megivott vagy négy pohárral, Ron pedig öttel. Harry is ledöntött kettővel. Én csak egy felet ittam. Ez egyáltalán nem igazság.

– Ők már egy ideje hozzászoktak ehhez a faja italhoz, ők már… khm rutinosak – magyarázta búkáló mosollyal Draco. Nem éppen most volt itt az ideje, hogy mindent elmondjon a fiúnak, aki láthatóan teljesen szétcsúszott. Kezdett szánalmat érezni unokaöccse iránt, ahogy nekidőlt a lépcsőkorlátnak. – Eddig te még sosem ittál ilyet. Természetes, hogy nem reagáltál rá túlságosan jól.

– Soha nem fogok többet – ingatta a fejét Milo. – Soha, soha.

– Azért ne drámázzuk túl – kérte a férfi, majd karba tette a kezét. – Csak anyám előtt ne említsd, mert elképzelhető, hogy tőle megkapod azt a fejmosást, amit érdemelnél, és amire most annyira vágysz. Hidd el nekem, nem jó ötlet.

– Dehogy mondom el…

– Szuper. Beszéljünk másról. Mikorra készülsz el?

– Mi? Hogyhogy mikorra? Megyünk valahova?

– Ma megyünk a parancsnokságra – mondta jókedvűen Draco, amire először csak egy nyögés volt a válasz. – Hát nem is izgulsz? Hidd el nagyon jó lesz!

– Nem maradhatok inkább itthon? Szerintem még nem végeztem, érzem, hogy a gyomrom megint felfordul. Ez a hasogató fejfájás pedig egyszerűen egy átok.

– Nem, nem maradhatsz itthon. Elintéztem, hogy részt vehess egy auror gyakorlati órán – csevegett tovább a varázsló, mintha csak kirándulni mennének a közeli erdőbe, ahol a legveszélyesebb dolog, amivel találkozhattak az néhány tündérmanó, hála Draco őrvarázslatainak. – Ráadásul használhatod a pálcádat is, hát nem csodálatos?

– Bele fogok pusztulni.

– Egy kis másnaposságba? Nem, nem hiszem – rázta meg a fejét Draco. – Persze nem mondom, hogy könnyű lesz, de ki fogod bírni.

– Kérlek, Draco! Inkább ölj meg! Mindenkinek jobb lesz így.

– Persze, aztán menjek az Azkabanba. Hidd el nem olyan kényelmes hely az. Nincsenek dementorok, de ettől függetlenül még nem éppen egy wellness központ. És ahogy mondtam, egy kis másnaposság nem olyan tragikus. Kérdezd meg a srácokat hányan mentek részegen az Akadámián órára.

– Francba! – morogta a fiatal fiú. – Ez katasztrófa.

– Gyere! – szólalt meg könyörületesen Draco. – Keresek neked valami másnapossági bájitalt.

– Van ilyened?

– Van – bólogatott elégedetten a varázsló. – Mindjárt hozom.

Azzal Draco megkerülte az unokaöccsét, aztán felment az emeleti fürdőbe, kinyitotta a bájitalosszekrényt, majd elővett belőle egy kékeszöldes anyagot tartalmazó fiolát. Jól felrázta, aztán komótosan visszament Milóhoz, majd átadta neki.

– Ez kurva büdös.

– Vagy ez, vagy a kijózanodás. Tíz perc vagy fél nap.

– Jó, jó, értem már – mormolta Milo.

– Elleszel, amíg összeszedem a többieket?

– Persze – legyintett a fiatal varázsló.

Draco csak hümmögött, aztán elindult felkelteni a többieket. Nem ment könnyen, fél órával később Ron és Markov kissé gyűrötten, de éberen ültek a konyhában egy-egy csésze kávé felett, amit mindenki egy saját készítésű szendviccsel egészített ki. Meglehetősen szótlanok voltak tekintve a tegnapi eseményeket, főleg Weasley, aki időközben rájött, hogy mennyire magára haragította Hermionét.

– Ugye bocsánatot kértek, mielőtt elmegyünk? – kérdezte Draco, miközben jelentőségteljesen Ronra nézett, majd Harryre.

– Persze.

– Szerintem meg fog átkozni – nyögte Ron. – Ehhez most igazán nincs kedvem.

– Én foglak megátkozni, ha nem teszed – sziszegte Draco.

– Hogy véded az új asszonyt. Áúú! Belem rúgtál, Malfoy.

– Tényleg? Észre sem vettem. Időnként csak úgy ráng a lábam, és seggbe szoktam rúgni az olyan fafejűeket, mint amilyen te is vagy. Ez biztosan valami merlini kórság.

– Ja… betegség. Szerintem neked is jönnöd kellene – horkantott fel a vöröshajú. – Hermione biztosan szívesen kikúrálna téged.

Draco mérgesen szorította össze az állkapcsát. Nem akart a megoldóember szerepében tetszelegni, de most kivételt kellett tennie. Egy viszály Hermione és a barátai között egyáltalán nem hiányzott. Sem most, sem később. Annyi mindent megnehezített, és ha ezt most nem zárják rövidre, akkor rettentően

– Neki fontos ez a bocsánatkérés – mondta végül az egykori mardekáros. – Nagyon maga alatt van, szóval jobb lenne, ha mutatnátok irányába némi tiszteletet, ha ez nem olyan nagy kérés.

– Jó, rendben megteszem.

– Vidd magaddal, Pottert is! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Draco. – Neki különben is két nőtől kell ma bocsánatot kérnie.

– Kitől? – nyögte Ron.

– A feleségétől.

– A húgom ki fogja nyírni – fintorodott el Weasley.

– Ki fog kinyírni? – kérdezte Harry, miközben cseppet gyűrötten betámolygott a helyiségbe.

– Végre felkeltél – mondta Draco, aztán egy bögre kávét röptetett a férfi felé. – Ginny vagy Hermione. Választhatsz.

– Először menjünk Hermionéhoz.

– Oh, Merlinre. Inkább nyírjatok ki azonnal.

– Megtenném – szólalt meg hosszú hallgatás után először Markov auror. – Ha nem fogjátok be, akkor meg is teszem.

– Negyedórát kaptok – közölte Draco. – Aztán indulnunk kell. A parancsnok nem fogja elnézni a késést.

Az aurorok csendben csak bólogattak, aztán Harry és Ron elindultak a szomszédba Hermionéhoz bocsánatot kérni.

Draco mély levegőt vett, miközben az konyhapultra támaszkodott. Markov megköszörülte a torkát. A varázsló kérdőn nézett a barátjára.

– Nagyon belemásztál ebbe az ügybe – szólalt meg az auror, majd kiitta a bögréjét, a kerámia hangosan csattant a konyhapulton.

– Tudom – mondta Draco hosszú hallgatás után.

Markov megveregette a varázsló vállát.

– Baromira belezúgtál abba a boszorkányba.

– Ennyire látszik? – kérdezett vissza a varázsló.

– Nagyon is – nevetett fel Markov. – De most muszáj ezt úgy csinálnod, hogy nem veted bele magad teljesen.

– Objektív tudok maradni.

– Mit tennél azzal, aki bántotta Hermionét, ha megtalálod? – kérdezte az aurortársa.

Draco nem válaszolt, de tudta, hogy a férfi mire gondol. Mély levegőt vett, aztán bólogatott. Nem kellett mondania semmit. Mindketten tudták, hogy mit mondana és mit tenne. Észnél kellett maradnia.

***

Hermione szótlanul állt a betegágy mellett, és a monitorozó bűbájokat figyelte. Liv mágikus vetülete ott lebegett a fekvő lány felett, és mindenféle színben megvilágította a helyiséget. A gyógyítóboszorkány szótlanul figyelte ezeket a vetületeket, mintha ennél jobban semmi sem kötné le. Liv megpróbált higgadtan feküdni, de cseppet sem volt nyugodt. Hermione feszültsége és a szótlansága nem volt éppenséggel megnyugtató.

– Jól vagyok – törte meg a csendet Liv.

– Úgy tűnik szépen javulsz – mondta Hermione.

– Oké.

– Milyen a fájdalom mértéke? – kérdezte a gyógyító színtelen hangon. Liv felé fordította a fejét, aztán az ajkába harapott.

– Mérséklődött – válaszolta a lány. – Az arcom… még húzódik, ha megmozdulok, de már nem fáj úgy, mint eddig.

– Úgy tűnik, hogy az új kezelés hatásos. Lassú a folyamat, és biztosan sokáig fog tartani, viszont most már megnyugodhatunk. Mire elhagyod az ispotályt addigra szinte semmi nyoma nem marad.

– De a varázserőm…

– Liv… Sajnálom – kezdett bele Hermione. – Úgy tűnik, hogy ezzel kapcsolatban nem tudok segíteni. Valószínűleg a szer végleg kiürült, és nem tudjuk pótolni.

– Értem – bólogatott Liv. – Talán jobb is ez így.

– Bár tudnék segíteni. De sajnos, nincs meg sem a vegyület, sem a gyógymód. Próbálkozni lehet, viszont a programomat megszűntették, szóval évekbe telne, mire bármit eredménye is lehetne. És ha jól sejtem, addigra már nem tudnák visszafordítani az állapotot.

– Talán újra tudom kezdeni a mugliknál.

– Oh, drágám, hát persze – mosolyodott el Hermione, majd vigasztalóan megfogta a lány kezét. – A nagynénéd segíteni fog, és ha…

– Nem kell a bíztatás – sóhajtott fel Liv, miközben kicsit ökölbe szorította a kezét, és elkerülte a boszorkány tekintetét. – Csak félek egy kicsit ettől. Mi van, ha megtalálnak és elvisznek onnan?

– Ez nem történhet meg. Vérszerinti rokonodhoz kerülsz. Mágikus védelmet fogsz kapni – magyarázta Hermione. – Ez sokkal erősebb, mint amit itt véd. Persze itt most aurorok is vannak, de hidd el, hogy mindent megteszünk, hogy biztonságban legyél.

– Köszönöm, Hermione.

– Pihenhetnél egy kicsit – mondta Hermione. – Nagyon kialvatlannak tűnsz, és a vizsgálatok szerint is rádférne egy kis alvás. Biztosan minden rendben van?

– Igen, persze, csak… nem igazán tudok aludni – válaszolt Liv.

– Ha szeretnél egy kis figyelemelterelés, akkor hozhatok pár könyvet vagy szólhatok Milónak…

– Ne szólj Milónak, kérlek! – szólalt meg gyorsan a lány, aztán felsóhajtott.

– Történt valami?

– Csak nem akarok vele beszélni. Ez túl… bonyolult. Nem akarom még inkább bonyolítani az életemet.

– Hozok neked egy nyugtató gyógynövénykeveréket – váltott témát Hermione. – Bájital is létezik álmatlanságra, de a jelen állapotodban inkább nem javasolnám. De ha túlságosan is rosszul éreznéd magad, akkor persze hozhatok.

– A gyógynövénykeverék elég. Nem akarom, hogy… az arcom így maradjon, ha esetleg mégis bevenném azt a bájitalt.

– Rendben van. Mindjárt hozom.

– Egyébként, hogy sikerült az este? – kérdezte Liv, aztán felült az ágyban, ezzel a bűbáj minden vetületét elűzte a teste felett.

Hermione mélyen felsóhajtott.

– Nem volt rossz – válaszolt végül.

– Nem úgy tűnik – rázta meg fejét Liv.

– A barátaimmal volt egy kis nézeteltérésünk, de nem érdekes. Maga az este kellemesen telt – adta meg a választ végül. – Maradt még pár finomság. Hozok neked egy kis süteményt az ebédhez.

– Köszi, Hermione.

– Nincs mit. Próbálj meg piheni egy kicsit.

– Rendben.

Hermione elindult kifelé a kórteremből. Liv égési sebei végre gyógyulásnak indultak, ami megnyugtatta őt. Talán végre a kvibli kezelésre adott bájitalok mostanra teljesen távozhattak a szervezetéből? – tette fel magának a kérdést a gyógyító. Vett egy mély levegőt. Még el kellett végeznie pár tesztet, hogy biztos lehessen mindenben.

Az előcsarnokba ért, ami a szokásos ürességgel fogadta. Hermione megállt egy pillanatra, aztán hagyta magának, hogy aggassza a helyzet, amikor lépteket hallott a háta mögött. Kirázta a hideg ettől, pedig még mindig aurori őrizetben volt az ispotály. És ezen a napon még több auror volt a közelében, mint az elvárható lett volna. Megfordult.

– Hermione – hallotta Ronald Weasley hangját.

A boszorkány megfordult, és a két barátjával találta szembe magát.

– Ti meg mit csináltok itt?

– Bocsánatot akarunk kérni – mondták egyszerre az aurorok.

Hermione karba tette a kezét, aztán összeszorított ajakkal meredt a barátaira. Olyan sok idő telt el Roxfort óta. Gyerekként olyan közel voltak egymáshoz. Mindannyian mostanra megváltoztak. Felnőttek. Már nem voltak közös akciók, nem volt házirendszegés, éjszakai kiruccanások, és még annyi minden. Valahol a boszorkány is tudta, hogy a két férfi csak a munkáját végezte, de még nem készült fel arra, hogy megbocsásson nekik.

– Nézd, Hermione, nem akartunk megbántani – szólalt meg Harry. – Tényleg ezt nem így kellett volna elmondani neked. Természetesen biztosak voltunk benne, hogy nem vagy olyan, aki ilyesmit tenne.

– De a szabályzatok… – kezdett bele a saját beszédébe Ron. – Sajnálom, amiért ez ennyire bonyolult és zűrzavaros lett.

– Jó – válaszolt kurtán a boszorkány, de még most sem tűnt olyan megbocsátónak.

– Hermione…

– Mi lenne, ha inkább nem most beszélnénk ezt meg? Még mindig haragszom, és ha jól emlékszem, akkor időt kértem tőletek.

– Tényleg sajnálom – mondta Harry. – Ez az egész ügy…

– Nem kell magyarázkodnod – állította meg Hermione. – Csak hagyjuk ezt a témát, és menjetek dolgozni. Nekem is rengeteg dolgom van. Van egy lány fent, akinek szüksége…

– Szerintem beszéljük ezt meg – erősködött a feketehajú varázsló. – Nem akarom, hogy haraggal menjünk el.

– Harry…

– Egyikünk sem akarta, hogy idáig fajuljon a dolog – folytatta Potter auror.

– Beavathattatok volna – szólalt meg Hermione. – El sem tudom mondani mennyire mérges vagyok. Egy felfedezés előtt álltunk, amikor… Tudtátok, hogy ez mit jelent nekem? Megváltoztathattuk volna… Áh, minek is beszélek. Nem érthetitek ezt.

– Ez egy kényes téma – szólt közbe Ron. – Hétpecsétes titokról van szó. Mi esküt tettünk, Hermione, titoktartási esküt. Muszáj volt tojásokon lépkednünk, nehogy valami kiszámíthatatlan és rosszabb történjen.

– Tudok róla.

– Akkor mi a baj?

– Hadd döntsem el én, hogy meddig haragszom rátok – jegyezte meg a boszorkány éllel a hangjában. – Nem olyan könnyű megemészteni, hogy gyanúsítottként kezeltetek azok után, amit együtt túléltünk. Ezt nem így kellett volna kezelnetek, fiúk, és ez mindketten tudjátok.

– Szólj, hogy mondjam meg Malfoynak, hogy pocsék tárgyaló és képtelen egy nőt megnyugtatni – morogta félhangosan Ron Harry felé fordulva, aki intett egyet a fejével, hogy a varázsló ezt a gondolatot ne folytassa.

– Mi köze van ehhez Dracónak? – kérdezte Hermione, és most már csípőre tette a kezét, és olyan fenyegetően nézett a vöröshajú varázslóra.

– Ő a pasid, nem?

– Nem ajánlom, hogy még egy szót szólj!

– Malfoy biztosan…

Hermione indulatból cselekedett, és eltalálta egy igencsak jól irányzott átokkal Ront, akinek esélye sem volt kivédeni. Harry pedig jobbnak látta gyorsan elhúzni a csíkot.

***

Draco, Malkov és Milo a konyhában beszélgettek amikor nyílt az ajtó, amikor Potter és Weasley megjelent. A helyiségben egy pillanatra megfagyott a levegő is. A három varázsló kíváncsian figyelte a vöröshajú társukat, akiket egy fejcsóváló Harry Potter kísért.

– Azta Weasley, ez az új divat? – kérdezte Markov, aztán elröhögte magát. – Ezeket úgy csináltattad?

– Ha ezzel nem csajozol be, akkor semmivel – lelkendezett Draco. – Nagyon előnyösek ezek a szarvak.

– Bevihetném érte a kis barátnődet – sziszegte a varázsló.

– Hogyan?

– Jól hallottad. Hermione Granger, a gyógyító, a kis szomszédasszonyod és a szíved kis szerelme – csúfolódott Ron mérgesen.

– Hermione csinálta ez? – kérdezte Draco, majd lenyűgözötten szemügyre vette a kimondottan csodálatos varázslat eredményét. – Egészen csodálatos.

– Mondtam, hogy ne bosszantsd fel – szólalt meg Harry szemforgatva. – Elég lett volna egy sima bocsánatkérdés is, de erre… csak magadnak köszönheted.

– Nem lehet semmit se rátok bízni – morogta a tejfölszőke mágus. – Te sosem kértél bocsánatot, Weasley?

– Persze, tudom, hogy nem azt mondtam, amit hallani akar – fújt egyet a vöröshajú. – Ha nem lenne a barátunk egyből bevinném.

– Egy szarvnövesztő bűbáj miatt? – horkantott fel Markov. – Ez erősen túlzás lenne tőled.

– Neked az…

– Ha még egy ilyet mondasz, Weasley, akkor esküszöm, hogy más miatt is kell aggódnod – vetítette le a szörnyű kimenetelt Draco hidegen.

– Tudod, meg is nyugtathattad volna – sziszegte Ron.

– Hidd el, hogy megtettem – mondta a mardekáros, miközben fenyegetően felkelt a konyhapultról. – De ő nem az a boszorkány, akinek megmondhatom mit csináljon, és mit érezzen. És én is tuti ilyen szép átkot kaptam volna, ha megpróbálom bármire is rábeszélni, amit nem akar. Vagy talán te nem ismered őt?

– De nagyon is ismerem.

– Akkor tudod, hogy miről beszélek.

– Tudom, Malfoy.

– Akkor legyél idióta, Weasley – javasolta Draco egyszerűen.

Ron egy ideig csikorgatta a fogati, majd csendbe burkolózott. Sokáig tartott mire újra meg tudott szólalni.

– Igaz, igaz – mondta, miközben szorgosan bólogatott. – Visszamegyek és még egyszer bocsánatot kérek tőle.

– Ron – szólalt meg figyelmeztetően Harry. – Talán nem kellene most megtenned.

– Mindjárt jövök.

– Ne…

De mire már ideje sem volt tovább folytatni a mondókáját, Ron már ott sem volt. Mindenki egyszerre sóhajtott fel.

– Idióta – morogta Draco, miközben visszatért a reggeli kávéjához.

– Ki fogad arra, hogy megint megátkozzák? – kérdezte Markov.

– Nem használ pajzsbűbájt? – tudakolta Milo.

– Weasley nem olyan – rázta meg a fejét az auror. – Főleg egy barát jelenlétében.

– Öt galleont teszek a barátnőmre – vigyorodott el Draco, és olyan élvezettel mondta ki a barátnőm szót, hogy Markovnak hányást kellett imitálnia, mire Harry csak a fejét csóválta. – Remélem, hogy valami széppel lepi meg Weasleyt.

Ron pár perc múlva visszajött, és most már egy örökfarkat is magáénak mondhatott a szarvak mellé. Cseppet sem tűnt elégedettnek.

– Ezzel a nővel nem lehet beszélni – morogta mérgesen Ron.

– Én megmondtam – emelte fel a kezét Harry. – Időt kért.

– Most meg mit bámultok? Még a végén elkésünk.

– Útba kell ejtenünk a Szent Mungót – jegyezte meg Draco, aztán hátba veregette a társát. Szinte biztos volt benne, hogy Hermione nem segítene Weasley-nek, és még egy ideig jobb, ha a férfi nem kerül a szeme elé. – Legalább megkíméljük a többieket egy röhögőgörcstől.

– Tegyél meg nekem egy szívességet, Malfoy – folytatta Ron dühösen.

– Mit?

– Tedd boldoggá Hermionét – kérte a varázsló.

– Azon vagyok, azon vagyok.

– Helyes. És vágd végre gerincre.

– Weasley, te akkora egy bunkó paraszt vagy – morogta Draco. – Egy gyerek is van itt.

– Hé! – morogta Milo. – Nem vagyok gyerek.

– Majd ma kiderül – cukkolta Draco.

Markov, aki időközben kiröhögte magát, néhány varázslattal megszabadította Ront a felesleges szarvaktól és az ökörfaroktól, amivel megspórolt maguknak egy utat a Szent Mungóba.

– Örülj, Weasley, hogy egy csinos javasasszonnyal jártam egy ideig – mondta, majd megveregette lapátkezével a varázsló hátát.

Szerencsére még idejében értek be a parancsnokságra.
hozzászólások: 0
feltöltötte:Nyx | 2024 Feb 16

Powered by CuteNews