45. fejezet
Titok és még több titok

Az ominózus bocsánatkérős és átkozós incidens után Hermione az irodájába töltötte az időt kutatással. Biztos, ami biztos beállított egy bűbájt arra az esetre, ha Ronnak megint valamilyen bocsánatkerő rohama támadna, ami borzasztóan kínos lenne, és idegőrlő. Megpróbálta munkával elterelni a gondolatait, ami nem volt olyan könnyű. Nem volt túlságosan sok feladata, és kezdte egyre jobban izgatni az a téma, ami a betege állapotával volt kapcsolatos. Liv csalódott arca… Nem tehette meg, hogy nem tesz egy próbát.

De a mai nap nem volt éppenséggel a legjobb egy ilyen feladatra. Maga a munka is kezdte nagyon felidegesíteni, mert nem találta a megoldást. Általában türelmes szokott lenni, akár hónapokig is tarthatott egy kutatás, emlékeztette magát, de ezzel a témával kapcsolatban szorította az idő. Mintha minden egyes percet elvesztegetett időnek élt volna meg. Pergamenek, jegyzetek és kórlapok feküdtek az asztalán, de nem találta a megoldást.

Egyetlen egy biztos tényt fedezett fel, ami borasztóan nyilvánvaló volt. Liv vérét és teszt eredményeit próbálta elemezni, de a Szent Mungóban kapott bájitalok, varázslatok csaknem mindent kitisztítottak a testéből, és a titokzatos kezelésnek, amivel a varázserejét manipulálták már nem maradt szinte semmi nyoma. Mégis mi lehetett az, amivel megoldottak egy századokon keresztül fennálló problémát?

– Francba, francba, francba… – mondta félhangosan, aztán összefogta a haját, és hátrahajolt a székében.

Lehetetlen volt szintetizálni egy ilyen komplikált bájitalt így egy szervezetből. A mintákban alig volt valamilyen eltérés, ezzel pedig nem jutott előbbre. Úgy érezte, hogy apró nyomokat kapott csak, egy-egy mézesmadzagot, amit csak elhúztak az orra előtt, és aztán amikor követni próbálta, akkor egyszer csak hirtelen eltűnt. Ennyire még soha nem hiányzott neki a csapta, akikkel korábban együtt dolgozott. Bár ebben a helyzetben maga lett volna a katasztrófa. Veszélyben volt az életük, és… Lehunyta a szemét. Kissé bűntudata volt, amiért a nagyrészüket még kollégaként sem ismerte. Annyira lekötötte a saját kutatása, hogy semmi másra nem tudott gondolni. Most pedig… egyedül volt.

– Merlinre! – szólalt meg félhangosan. Visszhangot vert a hangja a csupasz falakon. Már éppen felállt volna, hogy megnézze Oliviát, amikor nyílt az ajtó. Ezzel egy időben a pulzusa is megugrott.

Kopogás és léptek zaja hallatszott. Talán egy új beteg – gondolta a boszorkány, és megkönnyebbülten felsóhajtott, de még mindig érezte, hogy heveseb dobog a szíve. Az aurorok, akik még mindig a bejáratnál strázsáltak, nem engedték volna be azt az idegent. Akartalanul is eszébe jutott olyasmi, amit gyorsan elhessegetett. Fényes nappal, délelőtt… szigorúan véve ilyen időpontban egy támadás nem volt éppen valószínű.

Hermione gyorsan eltette az aktát, és bezárta a fiókba, mintha nem is lettek volna. Nem akarta, hogy bárki hozzáférjen. Nem, ez nem történhetett meg. A paranoiája azt sugallta, hogy a pálcáját tartsa a közelében. Éppen elsimította a köpenyét, amikor egy magas, fehér nadrágkosztümbe öltözött nő lépett be a helyiségbe. Azonnal felismerte. A szőke haja majdnem fehér volt, kék szeme végigpásztázta a helyet.

– Bloodgood igazgatóasszony – szólalt meg Hermione meglepetten. Azóta nem látta a főnökét, hogy hónapokkal ez előtt ideküldte őt. Valahogy minden olyan kristálytisztán idéződött fel benne, hogy akár tegnap délelőtt is történhetett volna.

– Granger gyógyító – fogadta a köszönést a karvaj tekintetű nő egy bólintással. Egyenesen a gyógyító szemébe nézett, mintha ki akarta volna fürkészni a gondolatait, de Hermione tudta, hogy az igazgatóasszony nem legilimentor, és a pálcáját diszkréten elrejtette a köpenye ujjában.

A két nő szenvtelenül bámulta egymást. Különbözőek nem is lehettek volna. Hermione egyre kínosabbnak találta ezt a csendet.

– Minek köszönhetem a látogatását, asszonyom? – kérdezte a boszorkány. Még mindig nem értette a hirtelen jelenlétét, de nem úgy tűnt, mintha Veronica Bloodgood túlságosan is beszélgetős kedvében lenne. – Nem vártam senkit a Szent Mungóból. Nem emlékszem egy bagolyra sem.

A nő halványan elmosolyodott, és körbenézett a helyiségben. Nem válaszolt azonnal a gyógyító kérdésére, hanem csak vizsgálgatta a környezetet.

– Nem küldtem baglyot.

– Oh – szólalt meg Hermione.

– Egészen funkcionális és nagyon jól felszerelt.

– Igyekeztem mindenre felkészülni – magyarázta a lány színtelen hangon. A főnöke csak bólintott egyet, miközben megszemlélte a szekrényt, amiben szép sorban sorakoztak a különféle bájitalok. – Szeretne egy körbevezetést?

– Egyelőre nincs rá szükség. Tudom, hogy remek munkát végez itt, Granger gyógyító, nem volt kétségem afelől, hogy ezzel bármilyen gond lenne, amikor kineveztem erre a pozícióra – válaszolt egykedvűen a boszorkány. – Nem kell semmit sem bizonyítania.

– Nem ül le inkább akkor? – kérdezte Hermione.

– Inkább nem, köszönöm – válaszolt némi nyugtalansággal a hangjában az igazgatónő. – Nem maradok túlságosan sokáig.

– Egy csésze teát?

– Talán majd később – intette le a boszorkány.

– Lehetek őszinte, igazgatónő?

– Ahogy mindig, Granger. Ez önnek nem szokott problémát okozni.

Az egykori griffendéles emlékezett jó pár vitájukra.

– Vagy valami rossz hír miatt jött, vagy ellenőrizni, vagy akár mindkettő – találgatott Hermione. – Jól gondolom?

– Nos, valójában hírekkel jöttem ide.

– Komoly dologról lehet szó, ha ön személyesen fáradt ide ezért. – A barnahajú boszorkány karba tett kézzel várta a választ.

– Igazgatónak lenni nem könnyű – mondta Veronica színtelen hangon, majd megigazította az egyik levélnehezék prizmát az asztalon. Egy hosszú pillanatig csak figyelte, ahogy megtörik rajta a fény. Imádta, ahogy a feszült helyzet egyre inkább kibontakozik kettejük között. Érezni lehetett a levegőben ezt a különös, megmagyarázhatatlan erőt.

– Néha a legjobb úgy csinálni ezt, mintha letépnénk egy ragtapaszt.

– Ragtapasz?

– A muglik ezzel ragasztják le a kisebb sérüléseiket – adta meg a magyarázatot Hermione. – És ha már nincs szükség rá, akkor gyorsan egy mozdulattal letépik. Gyorsan megtörténik, rövid ideig tartó fájdalom.

– Sosem értettem a muglikat – szólalt meg Bloodgood igazgatónő egy igazán mély sóhajjal. – Annyi primitív megoldást használnak, min ez is. Sebeket leragasztani… Micsoda érdekes egy ötlet…

Hermionénak türtőztetnie kellett magát ahhoz, hogy ne vágjon vissza keményen és hangos szóváltással. Nyílt titok volt az igazgatónő hozzáállása. Hiába zajlott le egy háború, még mindig voltak olyanok, akik elutasították a mugli dolgokat. A Szent Mungóban nagyon nehéz volt bármilyen újítást bevezetni. A kvibli projekt volt az első, amiben formabontóan mugli technológiát is használtak, és néhány ez idő alatt megalkotott varázslatot ma is alkalmaztak, ugyanakkor minden, de minden újítást kínszenvedés volt az igazgatótanácsnál átvinni. Ha nem értették, akkor nem is voltak hajlandóak használni.

Bloodgood a kvibli projekt mellett sem állt ki teljes mellszélességgel, ami nem volt éppenséggel meglepő, persze nem szemtől szembe tette, hanem minden fontosabb kérdést a bizottsággal szavaztatott meg. Így soha nem derült ki főnökének a véleménye. Rossz nyelvek szerint a program bukásához is éppen elég köze volt. Hermione biztos volt benne, hogy ez nem is volt teljesen igaz, akkor sem tett meg mindent a főnöke, hogy a projekt tovább folytatódjon. Inkább megkönnyebbült volt attól, hogy nem kell tovább folytatnia.

Egymásra néztek a főnökével, aki még mindig várta az ő reakcióját. Hermione vett egy mély levegőt, és úgy döntött ezt a mugli témát nem engedi csak úgy el.

– Ragtapasz… – ismételte meg az igazgatónő elgondolkodva az imént hallottakon. – Érdekes név, érdekes felhasználás, mégis sokkal primitívebb a varázslásnál. Leleményesség, de egyben tudatlanság is.

– Mégis jól jöttek a muglik kutatásai a Szent Mungónak – kezdett bele a gyógyító színtelen hangon, mintha nem is igazán akarna veszekedést kirobbantani, de a tényeket mégis az igazgatónő orra alá akarná dörgölni. – Rengeteg új eljárás teszteltünk és ültettünk át a mágikus gyógymódokba és a diagnosztikai varázslatokba. A részlegünk kutatásai sok-sok újdonságot hoztak a gyógyítás terén. Ezt nem vitathatja el.

– Nem tagadom, hogy igaza van, Granger gyógyító – bólintott Veronica, és vett egy mély levegőt. – És szívügye a mugli orvoslás, a genetika és az a sok furcsaság… De nem ehhez kapcsolódik az, amiért jöttem.

– Ezt nem egészen értem – rázta meg a fejét Hermione.

– Nem is tudja mennyire szerencsés, amiért ide került. – A nő hangjában nem volt semmilyen érzelem, semmilyen ítélkezés, noha mindig meg volt a véleménye mindenről, és ezt olykor hangoztatta is. – Gyönyörű ez a környék, maga az értintetlen természet közepe.

– Ne értsen félre, hálás vagyok azért, hogy elküldött ide…

– Hálás? – horkantott fel a nő, és volt benne egy adag megvetés, amit Hermione könnyen kihalott. Nos, igen, Miss Bloodgood nem tudta sokáig elrejteni a valódi véleményét. Mély levegőt vett aztán folytatta: – Amikor legutóbb beszéltünk, akkor nem volt éppen hálás, hogy ha fogalmazhatok így. Sőt meglehetősen nagy visszalépésnek nevezte, hogy kapott egy saját ispotályt.

Hermione gúnyosan elmosolyodott, ami annyira hasonlított Draco szokásos fintorára. Lett volna boldog ettől? Hiszen elvették a kutatását, amit aztán valamilyen szabotázs után megsemmisítettek. A kutatócsapatot teljes egészében feloszlatták, és valami őrült mindannyiukra vadászott. Arról nem is beszélve, hogy valakinek évekkel ezelőtt már volt megoldása a kvibli problémára, de ezt titokban tartotta, és valószínűleg az egész projektet arra használta, hogy tömeggyártást csináljon és megakadályozza az áttörésüket. Lett volna hálás azért, mert megfosztották ettől?

– Igaz, ha őszinte akarok lenni, akkor valóban nem örültem a helyzetnek – szólalt meg a boszorkány. – Nem voltam túlságosan hálás. Gondolja, hogy örülnöm kellett volna?

– Éveket töltött ezzel a projekttel – ismerte be az igazgatónő. – A reakciója teljesen érthető. Tudja, hogy nem tehettem semmit. Vannak olyan programok, amiket el kell engedni. A likantrópia gyógymódja is kimerül a farkasölőfű főzetben. A kvibli génhiba kutatása egy zsákutcába futott. Ilyenkor meg kell állnunk, beismerni, hogy kudarcot vallottunk, aztán továbblépni.

– Tudja, hogy ez nem így van – mondta Hermione összeráncolt szemekkel. Bloodgood nagyon is tudta, hogy közel vannak a megoldáshoz. Mindent a kimerült kasszákkal magyarázott, amivel még inkább lelassította az eredményes kísérletek elvégzését.

– Nos, azt hittem, hogy ezt meg fogja érteni.

– Nem hiszem. Én a jó ügyért harcoltam, és…

– Ez nem így működik, Granger. Maga is tudja, hogy ez az egész sokkal, de sokkal több ennél, mint egy jó ügy – folytatta Veronica, és most először suhant át valami olyasmi az arcán, ami felkeltette Hermione figyelmét. Ez több volt, mint csalódottság, inkább közelebb állt a csendes beletörődéshez, amit valami feszültség és idegesség követett. Hermione soha nem tartotta magát különösen jónak abban, hogy olvasson másokban, figyelje a jeleket. De most érezte, hogy az előtte ülő boszorkány valamit titkol, valamit elhallgat és fél.

– Nem ismétlem meg az álláspontomat – szólalt meg Hermione. – Nem hiszem, hogy azért van itt mert egy újabb veszekedéshez van kedve.

– Vannak még más ügyek is, amiért lehet harcolni – jegyezte meg az igazgatónő, éles szemét egyenesen Hermionéra szegezte, mintha többet akarna mondani, mint amennyit lehetne. – És hagyja ezt a kvibli projektet maga mögött teljesen. Mindenkinek jobb lesz ez így.

– Ez figyelmeztetés? – kérdezte a boszorka. Bloodgood szeme megvillant, és megmerevedett, ahogy ott ült a székben.

– Jó tanács – pontosított a válaszával a nő. – Azzal, hogy a kis betege elhagyja ezt a helyet, lezárul teljesen ez az egész program. Így lesz jó, ezt tovább nem szabad bolygatni. Érti, hogy mit akarok ezzel mondani.

– Ezért kár volt idejönnie, hogy ezt elmondja – jegyezte meg hidegen Hermione, majd barna tekintetét egyenesen a másik nőébe fúrta. Mit nem adott volna egy kis legilimenciáért vagy bármilyen képességért, ami segített volna megtudni, hogy mi is folyik itt.

– Maga okos nő, Hermione, ezt mindenki tudja. Ne rontsa el ezt a lehetőséget, amihez mint vezető hozzájuthatott. Tudom, hogy giffendéles, akiknek egyik fő jellemzője a makacsság, az eltökéltség és az az idegesítő igazságérzet, amihez annyira ragaszkodnak. – A sziszegés az előtte ülő nő hangjában nagyon is árulkodó volt. Ez egy figyelmeztetés volt, egy átkozott figyelmeztetés. És ő mindenáron meg akarta tudni, hogy miért. Vissza kellett fognia a rengeteg kérdést, ami eszébe jutott.

Hermione mereven figyelte az igazgatónőt, akinek az arca olyan volt, mintha küzdene valamivel, amit nem mer elmondani. A boszorkány arra a halállistára gondolt, amit átadott Dracóénak. Volt kollégák, a csapata tagjai, akikkel a feloszlatás óta nem találkozott. Bloodgood tudhatott valamit. Próbált nyugodt maradni, és nem túlságosan kimutatni, hogy mi jutott eszébe. Akármennyire is mérges volt Ronékra ideje volt elásni a csatabárdot.

– Ne csináljon úgy, mintha kiváltságos lennék – sziszegte Hermione, miközben idegesen hátralökte a göndör hajtincseit.

– Pedig, ha jobban meggondolja, akkor rá fog jönni, hogy mégis az.

– A többiek…

– Ne térjünk el a tárgytól – rázta meg a fejét Bloodgood. – Vannak más kutatási területek is. Az igazgatóság hozzájárult, hogy egy alap személyzettel új kutatási területbe kezdhessen. Természetesen akkor, ha végre lezárul médiacirkusz a kviblikkel.

A barnahajú boszorkány összevonta szemöldökét. Egy új kutatási projekt? Mégis miért?

– Ezt nem igazán értem – mondta Hermione. Összefonta a karjait, és összeszűkült tekintettel figyelte a másik boszorkányt. – Törölték a projektemet. Ideküldtek, hogy vezessek egy ispotályt, ahol csak egyetlen beteg van. A Szent Mungo nem küldött át több beteget, ahogy azt ígérték. Aztán idejön, és azt kérni tőlem, hogy kezdjek új kutatásba? Nekem ez nem áll össze.

– Annyi más van. Sárkányhimlő, ragyaszóródás, mágiacsavarodás, hexenflux, rúnaláz, kaldéria kór, kronofluxus szindróma, mindegy mit csak válasszon egyet, amivel szívesen foglalkozna – sorolta Bloodgood igazgatónő. – Nincs igazából semmilyen megkötés.

– A sárkányhimlőnek már megvan az ellenszere – kezdett bele Hermione. – A ragyaszóródás egy éven belül magától elmúlik, ugyan nagyon fertőző, de maga is tudja, hogy csak kezdeti fázisban lehet vele bármit is tenni. A mágiacsavarodás halálos, ritka és gyors lefolyású, már vizsgálták… nem jutottak semmire. Gerincvelő csavarodás okozza, amivel semmit sem lehet tenni.

– Csak a kifogásai vannak, Granger?

– Folytatom, ha megengedi. A rúnaláz bőrbe égetett helytelen rúnák során alakul ki, viszonylag ritka ez is. A hexenflux sem gyakori… igazság szerint látott már olyat, aki random módon átváltozik mindenféle állattá? Én soha. A kaldéria kór pedig… ugyan már… a mágiától kialakult önkéntelen hőmérséklet változtatás teljesen kezelhető. Kronofluxus szindróma pedig azzal megoldódott, hogy feltalálták az időnyerőt. Senki sem kísérletezik már időugrással. Inkább mondja meg a valódi okot, hogy miért van itt, ahelyett, hogy felesleges köröket futunk.

– Befejezte? Vagy folytassuk ezt a meddő vitát, amiből csak az derül ki, hogy csak kifogásokat mond nekem, hogy miért ne tegye azt, amit kértem.

– Teljesen. Befejeztem – szólalt meg Hermione, és összeszorította az állkapcsát.

– Válasszon egy új területet. Minél hamarabb, minél jobbat, amivel foglalkozhat. Ez egy új lehetőség, mivel a Szent Mungo kutatásait szolgálhatja. Meglehet a nagyobb jó, amiért harcolhat.

– Beszéljünk inkább nyíltan. Miért akarja ezt tőlem? De ezt most komolyan kérdezem?

Veronica elnyomott egy káromkodást, aztán Disaudiót varázsolt magukra. Egy kicsit hátradőlt a székében, majd vett egy mély levegőt. Láthatóan nagyon sok érzelmet kellett visszafojtania, amit még mindig képes volt visszatartania. Hermione nem tudta hogyan jusson még több információhoz, és az igazgatónő nagyon kemény volt e téren.

– Azt hiszi, hogy nem tudom mi történt itt? Aurorok vannak a bejáratnál. Több védőbűbáj van ezen a helyen, mint a Szent Mungo zárolt részlegein.

– Paranoiás a szomszédom – vonta meg a vállát Hermione, mert nem akarta elmondani, hogy a szomszédja történetesen egy auror.

– Nem ez a lényeg. Betörtek ide, amiről majdnem én tudtam utoljára. Az aurorok persze azt hiszik, hogy csak ők tudnak minden helyzetet uralni, de ez nem így van.

– Megkérdőjelezi a parancsnokság munkáját? – kérdezte Hermione még mindig összevont szemöldökkel. – Eddig soha nem tett hasonlót.

– Mert nem volt okom rá. A támadás a lány ellen irányult, nos, csak egy idióta hinné azt, hogy ez véletlen. Tudok az eltűnt csoporttagokról is. – Veronica elhallgatott egy pillanatra, aztán kisimított egy tincset a homlokából. Próbált továbbra is próbálta az idegességet uralni. Láthatóan ez nehezen ment neki.

– Én…

– Van, akikről kiderült, hogy hallottak. Ezt is tudom – folytatta a boszorkány. – Nem mindenki akarta abbahagyni a kutatást. A saját szakállukra folytatták, és mindannyian… Nem akarom, hogy magával is ilyesmi történjen, sem a többiekkel… Nézze… amikor a Minisztérium leállította a projektet, mindenkinek igyekeztem olyan helyet találni, ahol biztonságban lehet, és mindenki számára úgy tűnhet, hogy nem foglalkozik ezzel tovább.

– Miért? – kérdezte Hermione. – Miért olyan fontos ez pontosan most?

– Nem mondhatok el mindent – tépelődött az igazgató. – Nincs senki sem biztonságban, aki ezt a témát bolygatja. Hát nem érti? Valami olyasmihez került iszonyatosan közel, amihez nem kellett volna.

Hermione még mindig értetlenül nézett rá. Nem volt ennek semmi értelme…

– Aki tovább dolgozott és kutatott mind meghaltak – szólalt meg Bloodgood. – Vezetők, nagyon magas szintű gyógyítók. Ha ez tovább folytatódik olyan károkat szenved a varázsvilág, amit el sem tudtunk képzelni. Ők más projekteken és kutatásokon is dolgoztak, amik most zsákutcába futottak. A Szent Mungo az összeomlás szélére is kerülhet.

– De nem ez, amitől fél. Mármint igazából.

Bloodgood olyan tekintettel nézett rá, amit Hermione nagyon jól ismert. Színtiszta félelem, amitől nem tudott megszabadulni. Valószínűleg a jó igazgatóasszony nyakig benne volt az egészben.

– A gyereket pedig minél előbb el kell innen helyeznünk – váltott témát. – Amint a muglik közé került és kiürült a szervezetéből az anyag már biztonságban lesz a rokonainál. Ennél többet érte nem tehetünk. És senki másért sem.

– Ez már folyamatban van – válaszolt Hermione. – De legyen velem őszinte. Miért védene meg engem, ha belekezdenék egy másik területbe?

– Minél előbb lezáródik ez az ügy annál jobb, és ne kérdezzen egyáltalán semmit sem, csak egyszer az életben bízzon meg bennem – folytatta Bloodgood kissé idegesen. – Már egyáltalán nincs varázsereje, igaz?

– Ezt meg honnan tudja?

– A balesete során hanyatlás mutatkozott az állapotában – válaszolt kissé vonakodva az igazgatónő. – Az allergiás reakciót követően… nos, a szervezetében megborult az egyensúly. Persze nem lehetett a folyamatot megállítani.

– Kezelte őt? Milyen teszteket végeztek el? Sikerült az elején azonosítani azt, amivel kezelték?

– Erre nem válaszolhatok – intett nemet a fejével Bloodgood. – Egyik kérdésére sem válaszolhatok.

– Miért küldte ide?

– Nem én intéztem – rázta meg a fejét a nő kissé zavartan. – A helyet sem én választottam ki. De Merlin velünk volt, hogy ide került.

Hermione összepréselt ajakkal nézett az idősebb boszorkányra, akinek nem is lehetett volna sötétebb tekintete. Annyi kérdése volt, annyi megválaszolatlan kérdés. A hirtelen beálló ideges csendet Veronica hangja szakította félbe.

– Maga, Granger, nem feláldozható, és nem is pótolható. Ugyanazt mondtam önnek is, amit a többi kollégának, akiket elbocsátottunk a programból.

– És a többiek, akik már nem élnek? Ők igen?

– Nem magyarázkodni jöttem, se magyarázatokat találni. Én mindent megtettem a dolgozóinkért. Önnek talán az egyetlen szerencséje, hogy mindig önállóan dolgozott, és nem tartotta a kapcsolatot a kollégáival, de nem tudom ez mennyire védi meg, amikor belekerült a kellős közepébe ennek az ügynek – mondta a boszorkány színtelen hangon. Nyilvánvalóan nem akart tovább beszélni erről, és a kérdésre pedig egyáltalán nem akart válaszolni. – Ez az egész célponttá is teheti azt, aki mostanság belemászik ebbe a kvibli témába, és az cseppet sem ússza meg problémák nélkül. Hagyja ezt az ügyet, és az aurorokkal a kis nyomozgatását.

– Én nem nyomozok – bizonygatta Hermione. – Én csak próbálom ezt megérteni.

– Engedje el, Granger! Így lenne a legjobb.

– Valóban ezt hiszi?

– Nagyon is összefonódott az aurorokkal – folyatta tovább a boszorkány. – Ez pedig nem fog segíteni ebben az ügyben.

– Mert a barátaim, akikkel Roxfort óta jóban vagyunk – tárta szét a karjait Hermione, aztán idegesen elnevette magát. – Malfoy aurorral pedig együtt vagyunk. Elárulja, hogy mégis hogyan képzelte azt, hogy ne ápoljak velük szoros kapcsolatot? Ez egyáltalán nem megvalósítható.

– Semmiképpen ne keveredjen bele a nyomozásba – pontosított az igazgatónő. – Ez veszélyes, nem is beszélve arról, hogy ezzel még jobban magára irányítja a figyelmet. Érdekek fűződnek ahhoz, hogy ne legyen meg a gyógymód.

– Nem fogok belekeveredni az ügybe – bizonygatta Hermione.

– Mindenki tudja, hogy Potterrel és Weasley-vel nemcsak kempingezni voltak a mielőtt a Tudjakit meg nem ölték – szólalt meg Veronica. – Annak ellenére alkalmazta, hogy tudtam, forrófejű. Kérem, hallgasson rám, és csendben bonyolítsa le a gyerek elhelyezését a rokonainál, aztán folytassa itt a munkáját vagy kezdjen új kutatási területbe.

– Soha nem szolgáltam okot arra, hogy ne bízzon bennem.

– Okot? – nevetett fel Bloodgood. – Mégis miért járkált ki alapanyagokért a Zsebpiszok közbe? Miért üzletelt sötét alakokkal? E felett is szemet hunytunk. Persze nem kell aggódnia, mindent nagyon is bizalmasan kezeltünk. Ezért is folytathatott mindent.

– Oh, Merlin… – Hermione arra gondolt, hogy azt a bizalmas kezelést nemrég szemtől szembe vágta a képébe a két legjobb barátja.

– Kell az új kutatás, amihez ez lesz a tökéletes hely – jegyezte meg egy hideg mosollyal a nő. Hermione vett egy mély levegőt. – Minden adott arra, hogy elterelje a figyelmet, és ebből a Mungo is profitálhat.

– Dolgoztam a projekten – mondta Hermione. – Vannak dolgok, amiket tudok.

– Nem maga kell nekik.

– Mi az? Ezt most hogyan érti? – A kérdések egyre jobban ott kavarogtak az elméjében, ki kellett derítenie. – Kiknek?

– Túl sokat mondtam. Merlinre… Ne kutasson, ne ásson mélyebbre, maradjon ki az aurorok munkájából – pontosított Veronica. – Ha ez így marad, akkor nem lesz semmi baj. A lányt pedig minél hamarabb vigyék el innen.

– Mi a fene folyik itt, asszonyom? – csattant fel Hermione. – Idejön, kioktat és összevissza beszél nekem… Nem dolgozom a régi projektemen. Megsemmisült minden anyagom, amit a Szent Mungóban okozott tűz előtt összegyűjtöttem. Évek kellenének, hogy össze tudjam rakni megint. Emiatt nem kell aggódnia.

– Ne kérdezzen, csak tegye, amit mondtam. Semmi se maradjon, ami a kvibli projektre akárcsak utalhat. Rendben?

– Miért nem beszél…

– Az aurorok… nem – rázta meg a fejét a nő. – Nem keveredhetünk bele az egészbe. Túlságosan is nagy árat fizetnénk érte.

– Szóval tudja, hogy nagyon közel jártunk. És megvan az a láncszem, ami hiányzik.

Az igazgatónő csendje sokkal beszédesebb volt, mint a szavai. Hermione semmit sem értett, és ez volt az, amit mindig a legrosszabban viselt. Utált a megválaszolatlan kérdéseket, és a rejtélyeket.

– Megvolt.

– De…

– Maradjon ki ebből, Granger – ismételte meg nyugodtan Bloodgood. – Foglalkozzon mugli gyógymódok mágikus átalakításával. Ez egy jó téma. A mágikus terhességek sokán a magzat nemét jelző varázslata zseniálisnak minősül.

Hermione mély levegőt vett. Megpróbált logikusan gondolkodni.

– Rendben van.

– Összeállítom a csapatot – zárta le a beszélgetést a boszorkány. – Erről senkinek sem beszélhet, mert életek függnek tőle.

– Jól van.

– Még a kis auror barátjának se.

Majd további kérdéseket megválaszolatlanul hagyva otthagyta Hermionét az irodájában.

– Ez egy borzalmas nap – mondta Hermione mérgesen.

hozzászólások: 0