5. fejezet
Verekedés

Az auror parancsokság ma is nyüzsgött, akár egy felbolydult méhkas. Az állandó zaj már kezdte zavarni Dracót, de próbálta kizárni az egészet. Éppen nagy erőkkel egy akta tanulmányozásába mélyedt, amikor valaki ököllel ütögette meg boksza oldalát, ami elválasztotta az asztalát Markovétól. A szőke hajú férfi unottan felnézett és a bikaként fújtató Weasley gyereket pillantotta meg. Magában elnyomott egy szitkot.

Még egy griffendéles, csak úgy nyüzsögnek mostanában…

– Esetleg segíthetek, Roncimonci? – kérdezte pimaszul, majd felállt a helyéről és becsukta az előtte fekvő aktát. – Eltévedtél talán?

– Beszélnem kell veled, patkány! – morogta a férfi mérgesen, aztán karba tette a kezét. Szinte köpte a szavakat és fel volt dúlva. Draco nyugodtan méregette Ront.

– Tíz másodpercet kapsz, mielőtt még orrba gyűrlek azért a megjegyzésedért – válaszolta hidegen, majd ő is karba tette a kezét. – Győzz meg arról, hogy érdekel, amit mondani akaszt, és akkor talán az orrod megtarthatja az eredeti formáját.

– Előbb kapsz te tőlem egyet a szemed alá! – fintorodott el Ron. Nagyon biztos volt magában és a hatás kedvéért még ki is húzta magát.

– Hűű fiúk, most egészen sok itt a tesztoszteron – szólalt meg Scarlet Crow auror, majd megigazította az égővörös haját és vörösre festett ajkát széles mosolyra húzta. Olyan volt akár egy tüzes káprázat, ami mindkét férfit szíven ütötte, de ezt mindketten tagadták. – Menjetek odébb, mert nem akarom hallani a kakaskodásotokat.

– Nem vagy a főnököm, Crow – vetette oda neki Ron. – Jobb lenne, ha végre azzal a szabálysértési üggyel foglalkoznál, mert holnapra le kell adnom a jelentést. Kellene hozzá a tiéd is.

– Talán készen leszek, talán nem – vonta meg a vállát a nő, majd csábosan lebiggyesztette az ajkát. De kék szemével kihívóan nézett a férfira. – Ha így viselkedsz velem, Roncimonci, akkor azt hiszem, el kell bújnom a női mosdóba és sírnom kellene egy órát vagy kettőt és aztán el kellene mesélnem mindenkinek a parancsnokságon, hogy milyen bunkó voltál velem. Mit is mondtál mikorra kell az a jelentés?

– Hidd el, megteszi, amit mondott! – vetette oda Ronnak Draco, majd elmosolyodott. – Scarlet, ha megkérhetlek, megírnád azt a jelentést? Weasleynek holnap nagy napja lesz, és nem késhet el, mert azt hiszem, a főnök megszorongatja majd a golyóit, ha nem készül el időben. Eddig is hülye volt, de ha töketlen lesz, akkor az egész auror parancsnokságot lejáratja majd.

– Remélem, hogy a közeljövőben megtámadnak a doxik – kívánta a legjobbakat kollégájának Ron. Scarlet nevetve felállt a szomszéd asztaltól, majd csábos léptekkel elindult a kartotékozó felé.

– Csodás – jegyezte meg Draco, majd újra Weasley felé nézett. – Ne csorgasd utána a nyálad! Egyikünkkel sem fog járni.

– Veled talán nem… De most nem erről akarok veled beszélni – mondta már higgadtabban. – A parancsok azt akarja, hogy dolgozzunk együtt.

Dracóból előtört a nevetés, aztán elkomorult. Ron csak a fejét csóválta, de még mindig dolgozott benne a méreg.

– Elment az esze – csóválta meg a fejét Draco és vett egy mély levegőt. – Már egyszerűen nem értem, hogy ezzel mit akar elérni. Talán köztünk van a legnagyobb feszültség a testületnél, ha nem tévedek… Egyszóval: baromság.

– Nézd, Malfoy, nem rajongok érted, sőt azt hiszem, képes lennék beverni a képedet minden reggel abba a falba ott – mutatott a bejárat felé. – De nem akarok a parancsnak ellenszegülni.

Na persze – gondolta Draco és megvetően felhorkantott. Még nem tudta, hogy mi van a háttérben, de biztos volt benne, hogy Weasley nem a nemes szabálybetartó énje miatt nem akart ellenszegülni. A parancsok valamivel a markában tartotta, különben méreggel sem lehetett volna rávenni, hogy dolgozzanak együtt.

– Jobban dolgozom egyedül – jelentette ki Malfoy dühösen, majd kihúzta magát. – Ezt a szép hagyományt nem vagyok hajlandó megszakítani.

– Félreérted a helyzetet. Megengedem neked, hogy velem dolgozz. – Ron ezt olyan komolyan mondta, hogy a szőke auror majdnem felprüszkölt a nevetéstől.

– Te megengeded nekem? Milyen jó vicceid vannak, Weasley! Mindjárt idehívom Markovot és nevetünk egy jót rajtad. – Dühítette a férfi jelenléte, pedig nem kellett volna foglalkoznia vele. Weasley csak egy kellemetlenség volt a sok közül. – De jól van. Játsszuk azt, hogy együtt fogunk dolgozni.

– Ha már muszáj együtt dolgoznunk, akkor fektessünk le pár szabályt, amivel megalapozzuk a csapatunk működését. – Mintha valamiféle ócska ezer éves kézikönyvből idézett volna…

– Kíváncsian várom az ötleteidet, Mester – nevetett gúnyosan. – De most komolyan mit akarsz nekem mondani, amivel megalapozhatjuk a közös együttműködést?

– Én hozom a nehéz döntéseket, és neked engedelmeskednek kell. – Draco hátravetette a fejét és harsányan felnevetett. Néhányan még feléjük is néztek.

– Ez egy picikét diktatórikusnak tűnik – jegyezte meg az auror, mintha egy engedetlen gyerekkel kellene beszélnie. Kezdett egyre melegebb lenni a helyiségben és a vérnyomása is kezdte az egeket verni, vészesen közel került ahhoz, hogy megüsse Weasleyt. – Egy kicsit kifinomultabb is lehetnél, Weasley. Valahogy nem igazán tetszik a stílusod.

– Engem jelöltek ki kettőnk közül a főnöknek, mert én képes vagyok józanul gondolkodni, ellentétben veled. Kezelhetetlen vagy, durva és szereted az önbíráskodást. Én viszont…

– Gyáva vagy, bugyuta és idegesítesz – folytatta Draco a mondatot. – Nézd, szerintem ne erőltessük ezt az egészet! Nem kell együtt dolgoznunk, én nem ragaszkodom hozzá.

– Én viszont igen – szólalt meg Probst főparancsnok a hátuk mögött. A két férfi azonnal felé fordult és kihúzták magukat. A főparancsnok asszony végignézett a két kakaskodó aurorján és folytatta: – Elvárom az együttműködést maguk között és nem tűröm el a vitát. Egyenrangú felek, dolgozzanak együtt, más kérésem nincsen.

– De…

– Nincs helye itt semmilyen alkudozásnak. Így döntöttem és maguknak ezt el kell fogadni – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz. – Ez mindkettőjüknek az utolsó esély, ha ezt is elbaltázzák, akkor repülnek mindketten.

– Ezt nem teheti! – csattant fel Draco.

– Fogja be, Malfoy! Barátkozzanak – mosolygott a boszorkány a lehető legszélesebben, aztán továbbment, hogy másokat is kínozhasson. A férfiak előzékenyen megvárták, amíg főnökük a lehető legtávolabb kerül tőlük.

Draco nagyon csúnyán nézett Ronra, aki hasonlóképpen fogadta a nézést.
– Szóval te vagy a főnök mi? – fújtatott a dühös Sárkány. – Tudtam, hogy mindig is egy alattomos, hazug szemiflázs vagy.

– Hidd el, én alkalmasabb lennék rá, mint te! – nevetett Ron. – Te, kis halálfaló ivadékként soha nem lehetsz főnök.

Draco gyorsaságának és erejének köszönhetően Ron akkora ütést szenvedett el az állán, hogy összekoccantak a fogai, mielőtt még a padlóra nem esett. Ösztönös volt ez a mozdulat és annyira felszabadító. A varázslók között nem volt szokás mugli módra verekedni, ám olykor elszabadultak az indulatok. Ron megrázta a fejét, de még mielőtt megkérdezte volna, hogy mi történt vele egyből felpattant és rávetette magát Malfoyra. A lendülettől nekiestek az egyik boksznak, ami egyből széttört. A robaj hallatán sokan felálltak a helyükről aztán kíváncsian a botcsinálta pároshoz sereglettek.

– Hagyjátok abba! – A verekedőkre nem volt hatással a felcsattanó női hang, amiből sugárzott a tömény megvetés. Scarlet megzárta a vörös hajzuhatagát, amivel annyi férfit megfogott már magának és a körmét kezdte piszkálgatni. – Mint a gyerekek, Merlin szerelmére!

Ron egy pillanatra leengedte a kezét, de ez csúfosan nagy hiba volt, amiért egy szája sarkába kapott ütés volt az eredménye. Több sem kellett neki, felemelte ő is az öklét, előrelendült és olyan erővel ütötte meg Dracót, hogy a férfinak eleredt az orra vére és neki is csúnyán összekoccantak a fogai. Verekedés szempontjából tökéletesen illett egymáshoz a két feldúlt dúvad, mivel ismerték egymás cseleit és mozdulatait, már legalább egy tucatszor keveredtek ilyen helyzetbe… Ahogy egymást csépelve hemperegtek, az auror parancsnokság padlóján a helyiség káromkodástól és a csontig hatoló ütések tompa puffanásától volt hangos, nem is említve a párost buzdító, lelkes munkatársaktól.

– Markov, csinálj valamit! – szólalt meg ismét Scarlet komolyra váltott hangon. – Tönkre teszik a berendezést.

– De még csak most kezdték – vigyorgott elégedetten a fekete hajú auror, majd hozzátette: – A fiúkkal éppen most fogadtunk.

Scarlet vészjóslóan csípőre tette a kezét és a pálcáját az egyik tenyeréhez ütögetve igyekezett munkatársa értésére adni, hogy ne jussanak el arra a pontra, amikor neki kell beavatkozni. Markov auror látványosan a fogát szívta és magában dünnyögött valamit. Ő volt a testület egyik legerősebb fizikumú tagja és legalább két méteres hústorony volt, így nem okozott gondot neki a feladat. Scarlet ugyan testi erejét tekintve eltörpült mellette, de lángoló vörös hajával, elszánt tekintetével sokkalta veszélyesebbnek tűnt, mint a férfi.

– Igen, Scarlet, elrontod a pillanatot – szólalt meg az egyik auror a háta mögül. A nő csak megforgatta a szemét és ismét Markovhoz fordult. Ron éppen akkor verte be Draco fejét a kemény padlóba.

– Azonnal állítsd le a verekedést! – csattant fel az auror nő mérgesen. – Komolyan mondom, megbánod, ha nem teszed! Beárullak Harrynél.

– Nők! – motyogott a bajusza alatt Markov egy sóhaj kíséretében. Aztán elhatározta, hogy a maga módján vet véget a verekedésnek. Így megragadta Ront, s azonnal félrelökte, akit a falnál már várta egy másik munkatárs, és hajlandó volt lefogni, aztán Markov rátelepedett Dracóra.

– Maradj ki ebből! – sziszegte a férfi mérgesen, aztán a kézfejével megtörölte a véres száját. – Ez csak rám és arra az őrültre tartozik.

– Talán kimaradok belőle, talán nem. Attól függ milyen magyarázattal áltok elő – válaszolt Markov, miközben igyekezett a földön tartani Dracót. – Egyébként miért csépelitek egymást?

– Tőle kérdezd! – intett a fejével Ron felé, aki az állát tapogatta. Időközben ő már megnyugodott és megropogtatta a görcsben álló ujjait. Egyik karját még mindig tartotta Finbar auror.

– Beszélgettünk, aztán egyszer csak nekem esett – vonta meg a vállát Weasley auror. – Nem csináltam semmit sem.

– Én a beszélgetéseink felénél nagyon nagy késztetést érzek, hogy bemossak neked, Weasley – sóhajtott Markov. Mikor látta, hogy Draco tekintete kitisztul végre elengedte és segített neki talpra állni. – Mégis miről volt szó?

– A parancsok úgy gondolja, hogy Wealsey legyen az új társam – tisztázta a helyzetet Draco.

– Értem – bólogatott a férfi, majd mindenkiből kitört a nevetés. Draco felkelt a földről, Weasleyt elengedte Finnbar auror, aki annyira röhögött, hogy nem bírt megtartani tovább. Aztán a két férfikarba tett kézzel és mérgesen állt a parancsnokság közepén.

– Menjetek a pokolba! – mondta egyszerre a két viharvert férfi, majd igyekezetek kifelé bicegni.

– Legalább a parancsok nem látta – vonta meg a vállát Ron, de alig hogy ezt kimondta egy rivalló csapta homlokon. A piros boríték füstölgött, majd a lángra kapott és ordító hangon adta tudomásukra, hogy mindkettőjüket felfüggesztették négy napra.

– Remek – morogta Draco. – Pont a legjobbkor.

– Elegem van – nyögte Ron végül. – Mindig bajba kerülünk.

– Ne nézz rám! Nem én keverem a bajt mindig.

– Én sem – vetette oda Weasley mérgesen, majd megtapogatta az orrát, ami már enyhén feldagadt. – Igyunk valamit.

– Te most komolyan beszélsz? – nézett rá fintorogva Draco, de rögtön megbánta, az álla, arca, orra és bordái iszonyatosan fájtak.

– Más ötletem nincs erre… Jössz vagy nem?

– Aha… Csak meg ne bánjam!

***

Késő esete volt, amikor Draco némileg illuminált állapotban a háza elé támolygott. Általában józan életet élt, de most muszáj volt mocskosul lerészegednie, hogy elfelejtse az összes ellenérzését az új társával kapcsolatban. Weasleyvel csaptak egy görbe estét, ami annyira jól sikerült, hogy egymásba karolva énekelték a Foltozott Üstben, a bárpult tetején, a Csodálatos szemű boszorkány összetörte a szívemet című népszerű slágert. A közönség először még pártolta a nótázást, de aztán amikor már hatodszorra próbálta meg a két egymásba karolt férfi, egyre részegebben, előadni, már voltak túl lelkesek. Ráadásul a szétvert, kezetlen sérüléseik sem nyújtottak szebb látványt.

Végül Potter segített nekik lemászni a bárpultról, és némileg kijózanodni, hogy elmehessenek haza. Draco még halványan emlékezett, amikor átölelte Ront és megkérte, ne hívja többet halálfaló ivadéknak, mert ezzel megsérti az érzéseit. Ron ezt követően bíztatóan megveregette a vállát és biztosította, hogy soha többet nem fog ilyet tenni és reméli, egyszer nagyon jó barátok lesznek, ha már így szesztestvérként összepasszolnak. Mintha Potter eközben a fejét a falba verte volna? Nehéz volt eldönteni, hogy az alkohol vagy a valóság szülte az eseményeket…

Aztán némi filmszakadás után Draco meglepetten eszmélt arra, hogy hoppanált. De nem a szokásos helyen bukkant fel, hanem a kis szökőkútban valahol a faluban és ráijesztett egy öregasszonyra, aki a szatyrával jól fejbe kólintotta, nem mintha eddig nem zsongott volna a feje már úgy is… A Capitulatus bűbájjal megpróbálta lefegyverezni a mugli öregasszonyt. Nagyon hamar rájött, hogy ez nem fog menni, pláne varázspálca nélkül, ami még mindig a kabátja ujjában volt és a kezében lévő faág sem volt alkalmas átkokat szórni. Végül még egyszer megpróbált hoppanálni, de akkor már legalább sokkal közelebb kötött ki a házához, bár találkozás egy öreg tölggyel igencsak fájdalmas volt. Magában motyogva indult el gyalogosan a pálcáját jó magasra tartva, hogy legalább lássa hová lép. Úgy nézett ki az imbolygó fénnyel, mintha egy bicegóc lenne, aki a lápban próbálja elcsalni másfelé az embereket.

Dracót nem is érhette nagyobb megkönnyebbülés, minthogy elérte a kertkaput. Persze először a három közül ki kellett választani, hogy melyik is lehetett az igazi. Végül a próbálkozását siker koronázta, de alig hogy belépett az ajtón, térdig elmerült a mocsaras, sáros valamiben, ami korábban még határozottan nem volt ott. Káromkodni kezdett, s a mágia isteneit felemlegetve megpróbált kiszabadulni, aztán egyre hangosabb kiabálással folytatta.

– Gran… Grangerrr… Granger! Gyere ide, de azonnal! Granger! Herrmiioonneeee Grrangerrrr. Merlin Szentjeire! Gyere már!

Kilőtt néhány helyzetjelző szikrát, aztán a szomszédban kigyúltak a fények. Hermione a kerítéshez sétált, majd felkapaszkodott rajta és némi varázslattal fényt gyújtott Draco előkertjében. Az egykori mardekáros feltartott kezekkel, összeverve és hunyorgó tekintettel nézett rá.

– Mi a csud… francot művel… csináltá’ a keeeertemmel? – próbálkozott a beszéddel a férfi.

– Csak azt kaptad, amit megérdemeltél – jött a válasz. Láthatóan a varázslónak nem igazán tetszett Hermione önbíráskodása.

– Micsodát? Mi ez az egész? Ki akarok sza… szabadulni – nyögte fájdalmasan.

– Te be vagy rúgva? – kérdezte a nő, majd sikeresen átmászott a kőkerítésen, aztán vigyázva közelebb araszolt a rögtönzött mocsárhoz, amit Draco csapdába ejtésére varázsolt oda.

– Még annyira neeeem… Deeee berúgtam… Rééészeg vagyok – kiabálta nevetve a férfi felszabadultan. – Húzzál má’ ki innen, légy szíves!

– Csak, ha megígéred, hogy nem fogsz merényletet tervezni ellenem és nem hisztizel, amiért a szomszédba költöztem. – Draco nem igazán értette, hogy most a szomszédasszony zsarolni akarja, de nem volt más vágya, mint végre aludni, aztán másnap a macskajaját kúrálni.

– Megígérem. Akarod, hogy ezt egy törhetetlen… mivel is, ja, megvan, esküvel is megpecsételjük? Momentán… nem vagyok magamnál. – Eközben Hermione még közelebb került hozzá és jól láthatóan elégedetten mosolygott.

– Azt látom. Gyere, add a kezed! – nyújtotta a kezét ő is.

– Nem akarsz bejönni mellém? – kérdezte egy vigyor kíséretében. – Énekelhetnék is neked.

Aztán rá is zendített újra a dalra. A hangja sem volt jobb, mint a viharvert kinézete, ráadásul fejhangon énekelt.

– Csodálatos boszorkány… összetörte a szívemet… aztán felgyújtotta az ingemeeet…

– Nem is így van a szöveg – kuncogott Hermione, majd némi varázslattal és egy rántással kiszabadította Dracót a mocsár fogságából.

– Weasley barátom szerint így van – figyelmeztette a férfi, majd igyekezett egyenesen állni. – Az összes nő álnok és… hmm… és… elfelejtettem mi a másik.

– Te tényleg sokat ittál az éjjel – állapította meg a boszorkány, miközben végleg eltűntette a mocsár nyomait. – Ron a barátod? Mit ittatok?

– Weasley lett az új… társam – mondta Draco és Hermione vállára támaszkodott. A férfi feje rábukott a boszorkány vállára és a varázsló egyik kezével az orrához emelte a nő dús haját. – Összevertük egymást, aztán elmentünk inni… Egyszerűen csodálatos volt! Ha láttad volna mekkorát húztam be neki, aztán ő is behúzott nekem. Ide – mutatott az állára. – Hmm… isteni illatod van.

– Te meg bűzlesz a piától és szörnyen nézel ki – viszonozta a bókot Hermione, bár mindenképpen helyre kellett tennie az igencsak felszabadult varázslót. – De ha nem simogatnád a fenekemet, azt nagyon megköszönném.

– Bocsánat – motyogta nehezen. – Annyira fáj a fejem.

– El kellene látni a sérüléseidet – mondta Hermione, majd kisimította Draco homlokából a hajtincseket. A férfi arca ellágyult egy pillanatra, aztán hagyta a nőnek, hogy átvezesse a szomszéd házba.

Nem volt egyszerű az út, de Hermione segítségével valahogy sokkal könnyebb volt egyenesen menni. Draco közben folyamatosan dúdolt valamit összefüggéstelenül. Fogalma sem volt, hogy melyik út hova vezet, mivel mindegyikből több volt és különös módon még hullámzott is… Aztán a boszorkány leültette egy fotelbe és lassan kezdte kimosni a sebeit. Egy felszakad szemöldök, egy vérpettyes, sebes száj, zúzódott állkapocs és enyhén feldagadt orr – csakhogy a legsúlyosabbakat említsük. Draco lecsukta a szemét, elhelyezkedett, Merlinre, milyen kényelmes volt most ez a fotel.

– Nem kellene ezt csinálnod – mondta álmatag hangon. – Jól vagyok, holnap reggelre jobban leszek.

– Holnap reggelre úgy fogod érezni magad, mintha eltalált volna egy csapat gurkó és fejedet használték volna kvaffnak. Idd meg ezt a bájitalt! – Meg sem várta, míg a varázsló válaszol, kihasználta, hogy nyitva van a szája és gyorsan megitatta vele. Káromkodás következett, aztán Draco ismét kezelhető lett.

– Nem tudtam, hogy szereted a kviddicset – sóhajtott, majd tovább tűrte, amíg a boszorkány eltűnteti a sebeket és bekeni a zúzódásokat. Kigombolta az ingét is, aztán megmutatta neki, hogy hol kenje még be. A bordái éppen eleget szenvedtek el ma, s piszkosul jól esett a gondoskodás. Régóta nem törődtek vele így, ilyen odaadással, és egyáltalán nem volt kellemetlen. A boszorkány vékony, puha ujjai csodálatosan siklottak végig a bőrén, ami egyszerűen felemelő volt.

– Mégis mi a fenét csinált veled Ron?

– Verekedtünk – mondta álmatag hangon, aztán felszisszent, amikor valamilyen fertőtlenítő folyadék a még nem beforrasztott sebét érte. – Már többször is megtörtént. De ha tudom, hogy ilyen ápolásban lesz részem, akkor…

– Akkor mit csinálsz?

– Nem tudom… Felbosszantott. Halálfaló ivadéknak nevezett és elborult az agyam – vallotta be végül. Nem értette miért is mondja el Grangernek mindezt, hiszen nem tartozik neki számadással, bár annyi minden változott már az életében… – Soha nem voltam az. Gyűlölöm még a gondolatát is. Te megértesz engem ugye?

– Megértelek – bólogatott Hermione.

– Örülök neki, Hermione – mosolyodott el, aztán pár pillanat múlva már aludt is. A boszorkány mélyet sóhajtott, majd betakarta egy vékony takaróval. Egy másnaposság elleni bájitalt tett a dohányzóasztalra, lekapcsolta a villanyt, aztán elment aludni. Sokáig feküdt az ágyban álmatlanul. Állandóan Malfoy járt a fejében…

hozzászólások: 0