6. fejezet
Indák

A nap besütött nappaliba, s a fénye egyenesen Dracóra vetült. Morogva megmozdult, minden tagja olyan volt, mintha ólomból lett volna. A varázsló nem is tudta, hogy min lepődjön meg jobban, azon, hogy nem otthon van, vagy a hasogató fejfájásán, vagy amit tegnap este művelt Weasley-vel. Hunyorogva nézett szét a nappaliban, aztán lassan kezdtek körvonalazódni a tegnapi este emlékei. Meglátta az asztalra helyezett gyöngyházfényű fiolát és úgy kapott utána, mint egy szomjazó az utolsó vízcseppekért. Granger figyelmes volt, hogy gondolt erre is. A folyadék melegítette a torkát és elmulasztotta a másnapossággal kapcsolatos összes tünetét. Csak pár perc kellett, mire a bájital kifejtette áldásos hatását, így már csak egyszerűen gyűröttnek, kialvatlannak látszott. Felkelt a fotelből, aztán egy pillanatra megtorpant.

Meg kellett volna köszönnie Grangernek, de valahogy talált pár kifogást, hogy miért ne tegye meg ezt ilyen korán. Inkább összeszedte magát, aztán kiment a házból. A reggel friss illata kitisztította az elméjét, némi bűntudattal indult el haza. A kertkapu pontosan úgy volt nyitva, ahogy tegnap este hagyta, de a mocsárcsapda már sehol sem volt. Legalább nem kellett helyrehoznia semmit sem. Ez is valami – gondolta fáradtan. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire eljutott a zuhanyzóba. Lerángatta magáról az összes ruhát, kinyitotta az ablakot és beállt a forró vízsugár alá.

Mennyei volt, ahogy a bőrét felpezsdítette minden egyes vízcsepp. Helyre tette a gondolatait, felfrissítette és egyúttal meg is nyugtatta. Becsukott szemmel élvezte, ahogy a víz végigfolyt az arcán. Azonban egy valamit nem sejtett, hogy egy gonosz növény a szomszéd kertből átkúszik a kőkerítésen egészen a házához araszol, felvonaglik a falon, majd a nyitott ablakon keresztül beoson a fürdőszobájába. Az Hébé ördöghurok mit sem törődve a reggeli nap fényével a padlón kígyózott végig. Imádta a forró, nedves levegőt, ami a zuhanyfülkéből indult, még közelebbről meg akarta tapasztalni a meleg víz örömet.

Azonban valaki az útját állta, nos, azonnal megtalálta az áldozatát. Először gyengéden fonódott rá a férfi testére, lágyan, mintha csak egy apró ölelést szeretne, pár pillanatig elidőzött a párás melegben és a vízsugár alatt, aztán erősen megszorította a varázsló testét. Draco ijedten rándult össze, a kezei és a lábai nem mozdultak, mintha odaragadtak volna a zuhanykabinhoz. Először fogalma sem volt arról mi történik, de aztán a zöld növény láttán azonnal kapcsolt. A növény meg akarta fojtani és ennek fele sem volt tréfa. Kiszorított a tüdejéből a levegőt, a látása egyre homályosodni kezdett, a mellkasában erősödő szorítás még inkább pánikkal töltötte el. Agyában villámsebességgel cikáztak a gondolatok, az életösztöne azonnal átvette az irányítást. Vadul rángatózva próbált kiszabadulni, de ez cseppet sem ment könnyen. Nekidőlt a kabin ajtajának, ami szerencsére azonnal kinyílt. Mindenfelé indák kacskaringóztak. Draco nehezen kibotorkált a zuhanykabinból, s igyekezett elérni a pálcáját, amit a mosdó szélén hagyott.

Vett egy akkora levegőt amennyire képes volt, aztán minden erejét beleadta a mozdulatba. Csak egy hajszálon múlt, hogy elérje a varázseszközt. Nonverbálisan használta a nyisszantó bűbájt. Piros villanás töltötte be a helyiséget, aztán mindenfelé vadul vonagló zöld növénydarabok lepték el a fürdőszobát.

– Merlin bassza meg! – káromkodta el magát rekedten Draco miután hörögve vett egy mély levegőt.

Zihálva és jó néhány sebhellyel, négykézláb köhögött a padlón. Körbenézett és meglátta az ismerős növény indáit. Meg kellett masszírozni a torkát, amit megszorongatott az ördöghurok. Mégis hogyan került ide ez? – tanakodott magában. Felállt a padlóról aztán kinézett az ablakon, nem kellett sok ész, hogy meg tudja állapítani kinek a kertjéből érkezett a sátáni gyilkos inda. Éktelen haragra gerjedt, megmarkolta a pálcáját. Egy intéssel összegyűjtötte az indákat, majd bezárta az ablakot. Granger ezt még nagyon meg fogja bánni és erről ő fog tenni. Ez az ördöghurok cseppet sem olyan volt, mint a normális társai. Példának okáért imádta a fényt és a meleg vizet.

A varázsló egy törölközőt tekert a dereka köré, aztán a növény maradványaival együtt elindult a szomszédasszonyhoz. Az inda maradványok még mindig mozogtak, de Dracót most már nem fenyegethették. Ellenben a háza falán elburjánzott kacsok már jobban izgatták. De először helyre kellett tennie Grangert, aztán jöhet a többi megoldandó probléma is. Cseppet sem kedvesen dörömbölt be a szomszédasszony ajtaján.

– Granger! – üvöltötte magából kikelve. Az ajtó elé varázsolta az indákat, majd össze vont a karját és várt. Hermione hamarosan megjelent egy vékony pamut hálóingben, ami csak combközépig ért, kicsit még kócos volt és őrjítően hosszú, csupasz lábait látva Draco egész testében megfeszült. Most már kezdte zavarni, hogy csak egy törülközőt tekert maga köré, vizes volt és tele volt sebekkel.

– Mi tartott ennyi ideig? – rivallt rá mérgesen.

– Hé, neked is jó reggel, Malfoy! Szívesen, hogy megmentettelek tegnap – válaszolt vissza Hermione csípősen, aztán meglátta a férfi testét borító apró vágások sokaságát. – Mi történt veled?

– Oh, szerintem jobb, ha kitalálod. Gyanútlanul bementem ma zuhanyozni a fürdőszobámba és valamiért elkezdtem fuldokolni. Szerinted mi lehetett az? Hmm, segítek, Granger, itt látod a növényt a küszöbön. Na, micsoda ez? – Hermione úgy válaszolt, mintha megint az iskolában kérdezték volna tőle.

– Ördöghurok. Hébé ördöghurok, hogy pontos legyek. Az örök fiatalság titka, de igazság szerint csak gyorsan képes megfiatalodni és ellenálló a napfénynek. Nagyon sok bájital alapanyaga, sokan kísérleteznek vele. Ohh istenem…

– Igen… Elárulnád, hogy mégis miért került ez a növény az én fürdőszobámba? – csattant fel Draco, majd hátrasimította a vizes haját. – Várom a kimerítő magyarázatot.

– Nem tudtam, hogy ilyen gyors növekedésnek fog indulni – szabadkozott a boszorkány. – Csak három napja ültettem ki és…

– Majdnem megfojtott! – sziszegte Draco és vadul hadonászni kezdett. – Szólnod kellett volna, hogy egy veszélyes növényt tartasz a kertedben. Akkor nem történt volna ez. Ha nem értem volna el a pálcámat, akkor már holtan feküdnék az új járólapomon.

– Nézd, sajnálom, ami történt…

– Minek tartod ezt a növényt, ha tudod róla, hogy veszélyes? – folytatta tovább leckéztetés Malfoy. – Életveszélyes. Tudod hányan halnak meg növények miatt évente? Én nem tudom, de nem akarok egy lenni közülük.

– Már elnézést, de ez egy népszerű bájital alapanyag – emelte fel a hangját Hermione. – Sajnálom, ami történt, de nem kellene így beszélned róla. Ez nem valamiféle gyomnövény.

– Szólhattál volna, vagy talán ezt is elfelejtetted? – üvöltött tovább Malfoy. – A Mágiajogi törvény ezernyolcszáztizenhármas szabályzata szerint minden varázsló és boszorkány köteles bejelenteni, értesíteni a Minisztériumot és a szomszédságot, ha veszélyes növényt, varázslényt tart az otthonában, amivel mások életét veszélyeztetheti. Ha szolgálatban lennék, akkor be kellene vinnem téged a parancsnokságra.

Jól is néztek volna ki. Ő egy szál törölközőben, a boszorkány pedig pamut hálóingben.

– Mégis mikor szólhattam volna? – riposztozott a szomszédasszony feldúltan. – Múlt reggel, amikor rám rontottál, hogy mit keresek itt? Vagy amikor megpróbáltad elmozgatni az ispotályt vagy talán akkor, amikor tök részegen kihúztalak a mocsárcsapdából? Elárulnád, hogy mégis hogyan, mikor tehettem volna ezt?

– Tegnap nehéz napom volt – kezdte Draco és kihúzta magát. – Elegem van belőled, Granger, azt hittem tudom majd tolerálni ezt, de nem így van. Jelentenem kell a Minisztériumnak az esetet. Így nem lakhatsz itt. Mégis mi lett volna, ha mást is megtámad? Mondjuk egy muglit?

– Most meg előbújt belőled az auror – jegyezte meg gúnyosan a boszorkányt, majd csípőre tette a kezét. Nem volt tudatában annak, hogy a vékony pamut átlátszik és olyasmit enged a varázslónak látni, amitől még inkább felmegy a vérnyomása. – Közlöm, hogy bejelentettem a Minisztériumban a növényt. Neked is küldtek értesítést… Különben meg szerintem nem…

– Miért nem ültetsz fogasnyelvű fikuszt is? Egyszerűen égek a vágytól, hogy valamelyik testrészemet leharapja – vágott a szavába Draco.

– Te is tudod, hogy az a növény mérgező és semmi haszna nincs, hacsak nem akarlak megmérgezni, de ennyire nem érdekelsz… Felfuvalkodott, egoista, elkényeztetett, élősködő aranyvérű seggfej vagy, és ezen, semmi sem változtat – adta meg a jellemzést Hermione. A férfi csak megvetően felhorkantott.

– És még csak a legjobb tulajdonságaimat említetted – szólalt meg végül epésen. – Tüntesd el azt a rohadt gazt mielőtt még teljesen bepörgök és megteszem magam!

– Tiéd a terep, Malfoy! – húzta ki magát Hermione, aztán becsapta az ajtót Draco előtt.

Az auror még mindig magában füstölögve állt pár percig ott. Dühében belerúgott az indák egyikébe, aztán elindult visszafelé a házába. Már magában fogalmazta a levelet a Minisztériumnak, amiben végre megszabadul Grangertől. De előbb még el kellett intéznie azt a nyavalyás ördöghurkot.

***

Hermione egy csésze teával a kezében ült a kandalló mellett és az ajkába harapva próbálta nem elsírni magát.

– Kivágta az egészet, Ginny! – mondta sírós hangon. – Még a huszadik születésnapomra kaptam azt az ördöghurkot Nevilletől. Tudod, amikor Csámpás meghalt nem maradt nekem semmi mást csak az a növényt. Azóta megvolt, gondoztam és szerettem.

– Annyira sajnálom! De majd keresek neked valami sokkal veszélytelenebb növényt – nyugtatta a barátnője. – Beszélek Neville-lel, hogy segítsen neked.

– Ezt nem érted. Majdnem megölte Malfoyt. Biztosan ki fognak rúgni és az Azkabanba fognak küldeni. Nem jelentettem be a Minisztériumnak, hogy ördöghurok van a hátsókertemben. Nem is gondoltam, hogy ennyire meg fog nőni. Tudhattam volna, ha szabadföldbe kerül, akkor sokkal több tápanyagot képes felvenni és gyorsabban is képes nőni… Ostoba voltam! Még csak védőkört sem húztam köré. Mindent elfelejtettem, amit egykor tanultam.

– Nem vagy szakértője a gyógynövényeknek, nem tudhattad. Én sem tudtam ezt, pedig imádtam a gyógynövénytant. – Ginny hangja gondterhelt volt. Tudta, hogy Hermionénak szüksége van rá, de a boszorkány makacsul, állandóan tagadta ezt.

– Veszélyes növény – mondta a boszorkány, majd a szemei megteltek könnyel. – Majdnem megöltem egy embert a figyelmetlenségem miatt. Nekem tudom kellett volna, hiszen mindent elolvastam arról a növényről.

– De nem történt semmi baj. Idd meg a teát és aludj vissza még egy kicsit! – javasolta szelíden. A gyógyító gépiesen engedelmeskedett aztán beleivott az italba.

– Gyűlölöm, hogy ide kellett jönnöm! – sírta el magát végül Hermione, de megkönnyebbül, amikor ezt kimondta. Eddig nem sikerült egyszer sem kiadnia magából azokat az érzelmeket, amik egy ideje fojtogatták. – Soha nem szoktam sírni, de most már ez a második eset a héten. Az első akkor volt, amikor leégett a kutatólabor.

– Ki kellene kapcsolódnod. Gyere be a városba holnap és elmegyünk vásárolni! Aztán attól jobb kedved lesz egy kicsit. Veszünk Ronnak valamilyen lakásavató ajándékot. Ígérem, hagyom, hogy a legocsmányabb kacsa szobrot válaszd ki neki.

– Még te is forgatod bennem a kést, Ginny? – kérdezte enyhén csüggedten. – Nem igazán tud most mások boldogsága felvidítani. Elvették a munkám, megölték a növényemet és hamarosan Malfoy máglyát fog gyújtani a hátsókertben, hogy elégesse a maradványokat… Én annyira szerencsétlen vagyok.

– Továbbra is azt mondom: Jót tenne neked, ha kimozdulnál. Szombaton rendezünk egy kis összejövetelt. Meghívtam egy csomó embert és rád is számítok. Nincs kibúvó, neked is jönnöd kell. Ha nem jössz, akkor elmegyek érted és iderángatlak. Elég volt a depresszióból, most már élned is kellene. – Hermione elfintorodott, elege volt a leckéztetésből, de tudta, hogy Ginnynek igaza van. Nagyon is igaza. Letörölte könnyeit, majd vett egy nagy levegőt.

– Rendben ott leszek. De ne várd tőlem, hogy végig maradjak! Egyszerűen soha nem érem utol magam, ha mindig eltérítenek a napirendemtől – szipogta még mindig. – Nemsokára nyit az ispotály és még annyi dolgom van.

– Te és a napirended… Végre nem ártana lazítani rajta. Mikor volt olyan, hogy csak azt csináltad, amit akartál? Amiben nem volt semmi határidő, kötelesség vagy bármi ilyesmi.

– Talán soha – motyogta Hermione szomorúan. – Nem tudtam soha sem lazítani.

– Látod, ebben egyetértünk. De most ez a parti velünk segíteni fog, ígérem! A gyerekek is ott lesznek és számítunk rád is. Képzeld Ron még Malfoyt is megakarta hívni, de úgy gondolom, még korai lenne. A főnöke megfenyegette valamivel és most teljesen be van zsongva… Malfoy lett az új társa.

– Tegnap pedig iszonyatosan berúgtak – folytatta Hermione. – Tudok róla. Malfoy tele volt zúzódásokkal és énekelt a múlt éjjel. Én húztam ki a mocsárcsapdából és láttam el a sebesüléseit.

– Harry pedig hazahozta hozzánk Ront. Szörnyű állapotban volt, azt hittem be kell vinni a Szent Mungóba gyomormosásra. Szerencsére a gyerek már aludtak, amikor megjöttek és még aludtak, amikor a kedvenc bácsikájuk elment. George órákig röhögött a varázsképeken, amit készítettem róla.

– Nagyon jó testvér vagy, Ginny – mosolyodott el Hermione. – Azt hiszem, akkor túlságosan is jól sikerült a barátkozás.

– Lehet, mindenesetre Ron valamiért már nem szidja. Bár még egy napja sincs, hogy társak lettek. Talán kiöntötték egymásnak a lelküket és képesek voltak megnyílni egymásnak.

– Jobb, ha nem tudjuk mi történt. Ronnak, amúgy sem tart sokáig az ilyesmi. Két nap múlva újra ölni fogják egymás.

– Milyen mocsárcsapdáról beszéltél?

– Nem érdekes, csak valami hülyeség – legyintett Hermione. – De most már nincs jelentősége. Ha Malfoy szól a Minisztériumnak a növényemről, akkor biztosan meg fogom ütni a bokámat.

– Ne gondolj erre, Hermione! Te nem tettél semmi rosszat. Csak elültetted azt a növényt.

– És mi lett volna, ha egy muglit támad meg? Esélye sem lett volna védekezni. Igaza van, Malfoynak felelőtlen és meggondolatlan voltam – nyögött fel fáradtan. – Annyira jól akartam csinálni ezt is. Örömet akartam találni a munkában, de egyszerűen ez nem megy. Én nem vagyok javasasszonynak való.

– Ezt mind Malfoy kioktatása közben olvastad a sorok között? – kérdezte Ginny. – Túl sokat vársz el magadtól.

– Megyek pakolni – mondta Hermione. – Adj egy ölelést és puszit a gyereknek helyettem!

– Meglesz.

Eközben az ablak alatt Draco éppen az ördöghurok maradványaival viaskodott. Az egész beszélgetést hallotta és bűntudatot érzett. Grangernek sem jobb egy jottányival sem az élete mit neki. Mély levegőt vett, aztán mérgesen, tiszta erőből rácsapott egy indára, ami meg akarta fojtani. Nem bírta a síró nőket, egyszerűen nem bírta elviselni, nem tudott velük mit kezdeni. Ráadásul miatta sírt… Mégis hogy lehet ennyire kegyetlen, hogy megölje egy boszorkány kedvenc növényét? Ennyi erővel persze tarthatott volna kevésbé veszélyes orchideákat is. Persze Grangerről volt szó… Miért is lepődött volna meg ezen? Dühében tövestül tépte ki az ördöghurok fő gyökerét. Szívtelen gazembernek érezte magát és nem tetszett neki ez az érzés.

– Alattomos, rühes, gaz – morogta mérgesen, aztán elment a fészerbe, majd egy ásóval és egy régi cseréppel tért vissza. Rálépett a növény már félig teljesen kiirtott maradványaira, aztán keresett egy fiatal hajtást a tövénél. Némi földet hányt a cserépbe, aztán kiásta a kicsi hajtást és beleültette. Nem a legnagyobb szakértelemmel végezte mindezt, hanem durván és harciasan, de a célját elérte vele. A zöld növény összetekeredett csigavonalban, mintha megsértődött volna. A nagyobbik ördöghurok maradványait egy pálcamozdulattal eltűntette, aztán bement a házba.

Pergament és tollat vett elő, gyorsan odakaparta az üzenetet. A cseréppel a kezében mászott át a két kertet elválasztó kőfalon, mert ez volt a rövidebb út, és mert így egyszerűbb volt. Majdnem leesett a kőrakásról, de ez nem állíthatta meg. Még mindig dühös volt, amikor letette az apró növényt a küszöbre, lesöpörte róla a felesleges földmaradványokat, végül visszament a házba, aztán folytatta a kényszerpihenőt, magában duzzogva.

Hermione órákkal később jött csak ki a házból, hogy megnézze mekkora pusztítást végzett Malfoy a kertjében. Éppen, amikor kilépett, majdnem belerúgott a közepes méretű cserépbe, amiben egy aprócska Hébé ördöghurok mocorgott éppen. Halvány mosollyal emelete fel, aztán elolvasta a macskakaparást.

Nem jelentelek fel, Granger. De tartsd távol tőlem ezt a gazt, mert legközelebb, ha meg akar fojtani, akkor tövestől tépem ki a cserépből.

Malfoy

Hermione elmosolyodott és magához ölelte a cserepet, aztán halványan elmosolyodott. Ez a bizonyíték, hogy Dracónak van szíve? Talán…

hozzászólások: 0