7. fejezet
Séta a faluban

Miután a ropogó tűz hangja teljesen elhalt, Hermione már csak szomorúan gondolt az ördöghurokra, de enyhített ezen a kis cserép, amit Dracótól kapott. Talán egy mardekárosnak is van szíve? – tűnődött magában. Biztonságba helyezte a kis ördöghurkot, ami most nyugodtan pihent a cserépben. Arra gondolt, hogy Malfoy annyira nem is szőrös szívű, de nem mert rá mérget venni. Az idő csodás volt és nem bírt tovább a négy fal között maradni. A nap már erősen sütött, amikor fogta a kosarat és elindult a faluba. Elege volt a mély csendből, végre valami nyüzsgésre vágyott, bár nem mintha egy aprócska mugli település egy metropolisz lenne.

Az út kellemes volt és végig aszfaltos, így könnyű volt tartani a tempóját. Fák vettek mindent körül és a zöld szín rettenetesen megnyugtató volt. Ellenállt a kísértésnek, hogy belevesse magát az erdő sűrűjébe, ahol még nem volt alkalma feltérképezni a gyógynövény állományt. Nem kellett túlságosan sokat gyalogolnia, talán két-három kilométert. A kicsi falunak megvolt a maga bája, csodálatos kőépületeivel, rendezett virágládáival üdítő látványt nyújtott. Hermione a legjobbkor érkezett ugyanis ma a termelői piac miatt igazán pezsgett az élet.

– Friss a saláta – kiabálta az egyik árus. A boszorkány akaratlanul is elmosolyodott, aztán belevetett magát a forgatagba. Ez a fajta nyüzsgés nyugtatóan hatott rá és már majdnem elfelejtette a reggel történteket. Hamarosan a fonott kosár is kezdett megtelni. Aztán beszélgetés hangfoszlányai ütötték meg a fülét.

– Én mondom neked, Berta, csak úgy ott termett – rikácsolta fennhangon az idős hölgy, majd heves mozdulatokkal gesztikulálni kezdett, aztán a szökőkút felé mutatott, ami a falu szívében helyezkedett el. Most néhány gyerek játszott a vízzel és nevetve fröcskölték le egymást. Hermione figyelme újra az idős hölgyre terelődött. – Huss, a semmiből, mintha még pukkanást is hallottam volna.

– Edith Patmore, nem néztél mostanában a pohár fenekére? Megártott az édes sherry? Érted, hogy mire gondolok – vigyorgott a fogatlan Berta O’Brian gonoszul, majd ivást imitált reumától göcsörtös kezével. A hallgatóság, akik néhány pletykásabb öregasszonyból és egy türelmetlenül üldögélő idős férfiból állt, nevetve néztek Edithre. Néhányan sutyorogtak valamiféle agybajról, ami Edith családjában már generációk óta szedte az áldozatait.

– Láttam, amit láttam! – kötötte az ebet a karóhoz, majd fenyegetően megrázta az öklét. – Az a férfi hirtelen csak megjelent ott a szökőkútban. Jól odavágtam neki a virágos szatyrommal, és megmondtam neki a magamét. El is inalt rögtön. Fehér volt a haja, mint az albinó görénynek, olyan kis fiatalka volt még, alig pelyhedzett az állat.

Hermione alig bírta visszafogni a nevetést. Letette a kosarat az egyik padra és észrevétlenül tovább hallgatta a beszélgetést. Nagyon hamar képes volt összerakni a történetet, élvezettel hallgatta Edith élménybeszámolóját.

– Részeg volt, mint a gödény – folytatta Edith az elbeszélést. – Még szólni sem tudott, csak nagyokat nyögni. Valamilyen fabotot szorongatott és motyogott valamit. De azt már nem értettem. Külföldi lehetett.

– Csak azt ne mondd, hogy varázsló volt – jegyezte meg Berta nevetve. – Mindenki ki fog nevetni, ha kiderült részeg Merlint láttad aznap esete. Ő is minden nap a kocsmában kártyával játszik, de soha nem nyer semmit sem. Varázslónak mondja magát, de az lenne a varázslat, ha egyszer józanul menne haza a feleségéhez. Szegény Mary, sokkal jobban érdemelte.

– Én nem hazudok. Egy idegen férfi volt a szökőkútban és még az is lehet, hogy bűnöző volt – rikácsolta tovább az öregasszony. – Jaj, lesz nektek, ha bemegy majd hozzátok éjjel és ellopja az értékeiteket. De én figyelmeztettem mindenkit!

– Vagy az is lehet, hogy egy szent jelent meg neked – szólt közbe Marta Barrows, az egyik stand felől, majd almát rakott az egyik zacskóba. – Maga Szent Péter lehetett.

– Itt? Little Wenlock-ban? Ez képtelenség – hördült fel Berta, aztán buzgón keresztet vett. – Inkább valamiféle lidérc lehetett. Néhányan egy éve furcsaságokat láttak a Boszorkány erődben. Jó néhány boszorkányfa kidőlt egy hatalmas viharban tavaly tavasszal. Tegnap reggel pedig mintha megmozdult volna a föld.

– Hagyd már! – csattant fel Beth Perkins. – Micsoda ostoba gondolat. Megmozdult a föld? Ugyan már. Biztosan megint a vérnyomásod rendetlenkedik.

– Ha jobban meggondolom, glóriája is volt – folytatta Edith az élménybeszámolóját.

– Mesebeszéd, Edith! – csattant fel az eddig mélyen hallgató, hatvanas évet taposó John Patmore és szívott egyet a pipájából. – Inkább eredj haza és készíts valami ebédnek valót!

– Vén peták! – fújta a nő mérgesen. – Most bezzeg ennél, de mi van azzal, amit tegnap főztem neked?

– Pletykálkodás helyett iparkodhatnál is, eszetlen asszony! – osztotta ki a férje. – Elég volt a mellébeszélésből. Még hogy varázslók? Adok én neked varázslatot! Vedd elő azt a felmosó fát és varázsolt csillogóvá az előszobát!

Még sokáig hallatszott a két öreg perlekedése. Hermione alig bírta magába fojtani a nevetést. Szóval Malfoyt lefülelték a múlt este és sajnos elvétette a hoppanálást is. Erről persze a férfi mélyen hallgatott. A boszorkány felnyalábolta a kosarát, majd elindult felfedezni a falucskát. Az orra végül szinte rögtön becsalogatta egy kis péksége, ahol egy mosolygó, kedves arcú nőtől vásárolt néhány finom bagettet, és meggyes lepényt. Mikor kilépett a boltból felnézett az égre. Gyönyörű volt ez a nap, amit most már nem látott olyan borúsnak. Egy macskaköves úton sétált felfelé, amikor meglátott egy újságos standot. Megállt egy pillanatra és megszemlélte a kínálatot. Ijedtében pedig majdnem felugrott, amikor megszólalt mögötte valaki.

– A pikánsabb újságok hátul vannak. – Hermione azonnal felismerte a kellemetlen hangot. Megfordult, de a látványtól tennie kellett egy lépést hátrafelé. Draco valami elképesztő álcában állt előtte. Agyonmosott farmer, ami néhol szakadt volt, gumicsizma, lyukas pulóver és sapka. Az arcát, pedig egy sebhely csúfította el, nem is beszélve a bajuszról, ami igencsak nevetségessé tette a megjelenését, mintha valamiféle döglött állat szőrét viselte volna.

– Halászni készülsz vagy bálnavadászatra? – kérdezte Hermione. A férfi hihetetlenül csúnya volt és ezen semmi sem segíthetett. A varázsló árulkodó haját is a sapka alá rejtette, valószínűleg iszonyatosan melege lehetett. A boszorkány pedig azt kívánta, hogy ez így is legyen.

– Ez egy mugli álca – magyarázta a férfi sértődötten. Bár valójában maga sem tudta biztosan, hogy mit csinál, csak megpróbált észrevétlen maradni. Nos, ez nem sikerült, de az arcára bűvölt sebhelytől megrettentek a járókelők és nagy ívben elkerülték. Granger azonban teljesen beleolvadt a környezetébe, mintha mindig is itt élt volna. Remek összeállításban megválasztott mugli ruházat és nem volt benne semmi a szó szoros értelében boszorkányos. Nem tudta hogyan csinálta, de ki fogja deríteni – döntött el magában.

– Azt látom, de a bajusz borzalmas, a sebhely pedig túlzás. Honnan van neked gumicsizmád? – tudakolta kíváncsian.

Annyira nevetségesen nézett ki, hogy alig bírta megállni nevetés nélkül. Mégis meg kellett próbálnia, hiszen nem akart jóban lenni vele. Ráadásul még mindig bűntudata volt az ördöghurok miatt és ugyanezért dühös is volt Malfoyra.

– Lényegtelen. Egy mugli öregasszony elől bujkálok. – Hermione ajka mosolyra rándult, de egy apró köhögéssel megpróbálta álcázni a feltörni készülő nevetéshullámot.

– Tudom, már hallottam a szökőkútban megjelenő Szent Draco Malfoy történetét – bólogatott a boszorkány. – Állítólag glóriád is volt, bár ebben senki sem biztos. Vagy bűnöző is lehetettél, de ezt még nem döntötték el a falusi asszonyok. Ha csodát is teszel biztos imádkozni fognak hozzád.

– Remek – morogta Draco. – Még ez is. Elegem volt.

– Miért nem vagy munkában? – csúszott ki a kérdés Hermione száját. Már mindketten megnyugodtak ugyan, de újra felvenni az a stílust, amivel könnyedén beszélni tudtak egymással… nehéz volt. Egyáltalán lehetséges lett volna ez? Nem tudta biztosan. De nem akarta megköszönni, hogy Draco megmentett egy darabot az ördöghurokból, a varázsló pedig nem hozta fel, hogy Hermione növénye majdnem megfojtotta őt és esze ágában sem volt köszönetet mondani, amiért tegnap este a boszorkány gondosan ápolta a sebesüléseit.

– Felfüggesztettek… Emlékszel bevertem Weasley orrát, nos, ezért felfüggesztés jár – vonta meg a vállát Draco, mintha ez is csak egy apró kellemetlenség lenne az összes többi között. – Jól néz ki az a bagett.

– Hozzá ne merj érni! Azt magamnak vettem – figyelmeztette Hermione. – Ha szeretnél viszkető ártást kapni, akkor próbálkozz csak vele. Aztán megnézheted magadat, garantálom egy hétig fog tartani, és olyan helyeken fogsz viszketni, amiről még nem is álmodtál.

– Emlékeztetlek, hogy ki kell engesztelned az ördöghurok miatt, és én pontosan most éhes vagyok – próbálkozott Malfoy és újra a bagettek felé kapott, Hermione rácsapott a kezére.

– Hagyj békén és vegyél magadnak! – közölte Hermione hidegen, aztán tüntetőleg behajtott a papírzacskót, ami a pékárut tartalmazta.

– Belőled is kiveszett ám az összes tapintat – morogta Draco és a lerázta a kezét, ami egy kicsit mintha elzsibbadt volna az ütéstől. – És nem is említettem még a kedvességet…

– Nem én ordítoztam veled ma reggel. Különben sem megy nekünk ez a kis csevegés. Mi lenne, ha nem beszélnénk egymással? Nagyon megkönnyítenéd az életem és neked sem ártana.

– Te vagy dühös rám! Vagy csak rosszul értelmezem a szavaidban? – morogta Draco. – Végül is csak engem ölt meg majdnem egy növény.

Mindketten elindultak visszafelé. A gyönyörű napot rögtön elrontották egy kis veszekedéssel. Hiába Malfoyt nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Grangert pedig nem lehet nem szekálni, Draco egész nap késztetést érzett, hogy beszéljen vele, ezért is ment be a faluba, mármint megakadályozni a találkozásukat, de aztán mégis összefutottak. A férfi nem bírt ellenállni a kísértésnek. Valamiért imádta ezeket a szócsatákat… valami nem volt rendben vele, ez már biztos volt.

Hermione percekig csak hallgatott, mielőtt válaszolt volna a férfi vádjaira. A bűntudatát akarta kihasználni, hogy adjon neki egy bagettet? Vagy csak egyszerűen veszekedni akart? Annyi negatív energia halmozódott fel benne, hogy muszáj volt megoldást keresnie. Nem marhatják egymást mindig. Ki tudja meddig kell itt maradnia…

– Ésszerű megoldást javasoltam, ami mindkettőnknek előnyös lenne. Különben is, ha nem beszélünk egymással, akkor vitatkozni sem fogunk.

– Leginkább az lenne ésszerű, ha mégis hagynám, hogy kilakoltassanak és eltüntessék az ispotályodat – vágta rá a varázsló rögtön.

– Áhh most már értem – szólalt meg Hermione. – A seb az arcodon szimbolikus jelentésű, amit a belső romlottságod, erkölcstelenséged, görénységed okozott… A belső sebek külső megjelenítése vagy az is lehet, hogy csak mélyről jövő bűntudat.

– Csak nem lélek gyógyító tanfolyamot is elvégeztél? – gúnyolódott Draco.

– Nos, a pszichológiai tanulmányaimat figyelembe véve hihetetlen pontossággal képes vagyok diagnózist felállítani a jelenlegi személyiségedről.

– Oh, tényleg? Akkor halljuk – kérte mérgesen.

– Görény vagy – jelentette ki határozottan.

– Igazán mélyenszántó – jegyezte meg epésen.

– Ne kövess! A faluban öregasszonyok tucatjai repesve várják, hogy megjelenj előttük. Még az is lehet, hogy egyből szenté avatnak.

– Unatkozom. Te vagy a legszórakoztatóbb az egész környéken. Ha nem vetted volna észre, már jócskán elhagytuk a falut és ez az egyetlen út, ami haza vezet.

– Ilyen az én szerencsém… Ne menj az idegeimre, Malfoy! Mindkettőnknek furcsa és bosszantó is egyben ez a helyzet, de én képes vagyok ezen felülemelkedni és levegőnek nézni téged.

– Milyen jó is lenne, ha én is képes lennék téged levegőnek nézni – mondta Malfoy és csábos, bajszos tekintettel nézett rá. Menet közben Hermione furcsa tekintettel méregette az elcsúfított Malfoy örököst. – Téged, Granger, nem lehet levegőnek nézni.

– Jaj, Malfoy…

– Olyan vagy nekem, mint egy bika előtt elhúzott vörös posztó.

– Ha az előbbi kijelentésednél megálltál volna, akkor azt mondtam volna, bókolni akarsz, de látom, hogy csak gúnyolódsz rajtam – sóhajtott fel nehezen.

– Túlságosan is sokat magyarázol bele a viselkedésembe. De ti nők általában ilyenek vagyok, mi férfiak egyszerűek vagyunk, mint egy varázspálca.

– Érdeklődve hallgatom, hogy mit mondasz.

– Fél életed rámegy arra, hogy olyan dolgokat próbálsz meg kikövetkeztetni a férfiak viselkedéséből, aminek általában tök egyszerű magyarázata van. Nem tett neked jót a sok lélekkurkászás a Szent Mungóban.

– Csak a rend kedvéért; én kutató voltam a Szent Mungóban – szólalt meg kimérten. Mindig is büszke volt a munkájára. – A kvibli gént vizsgáltam…

– Hallottam, hogy leégett a kutatólabor – vágott közbe Draco.

– Én is.

– Sajnálom… Mit gondolsz nem szabotázs lehetett? – A boszorkány felnyögött. Malfoynak isteni érzéke volt a témaválasztáshoz.

– Félelmetes mennyire hasonló a gondolkodásod Ronnal – csóválta meg a fejét Hermione. – Csak ámulok, hogy egyetlen egy átmulatott éjszaka mennyire összehozott benneteket.

– Nagyon vicces.

– Egyébként nem tudom. Az Szent Mungó igazgatója szerint nincs pénz a kutatásokra és mivel öt éve semmilyen eredményt nem értünk el, így a Minisztérium megszünteti a programot.

– Pénzügyi akadályok… – horkantott fel Draco. Ha Hermione tudná, hogy… Áhh mindegy, ha elmondaná úgysem hitt volna neki, sőt valószínűleg ő is azt tette volna, mint mások, ha kiderülne róla ez a kis apróság. – Mindegy. Akkor is sajnálom, ez megoldás lehetett volna sok család számára.

– Igen, én is így gondolom. Mellesleg nagyon sok mindenre magyarázatot adna. Nem hiába mentünk a társaimmal mugli egyetemre is, a Mungóban végzett tanulmányaim ellenére ott is rengeteget megtudtam. A génkutatást összevegyítettük a mugli tudományokat és a varázslatokat. Elég jól haladtunk, erre… Mindegy, ha nem így történik, akkor is ide száműznek.

– Nem olyan rossz hely ez – jegyezte meg Draco. – Nyugalmas…

– Ki akartál nem olyan rég lakoltatni, vagy talán tévedek?

– Mit érnék vele? Csak hülyét csinálnék magamból a Minisztérium előtt és azt nem engedhetem magamnak – válaszolta Draco. – Vagy talán tévedek?

– Ne beszéljünk róla – mondta végül Hermione. Aztán csendben egymás mellett haladva folytatták az útjukat.

– Tényleg megpróbálhatnánk egymás mellett élni – sóhajtott a varázsló nehezen, majd megszabadult az álcázó bajusztól.

– Nekem ezzel soha nem volt problémám. Nem én voltam kettőn közül, aki hisztizett.

– Én nem hisztiztem.

– Akkor minek nevezed a múltkori viselkedésedet?

– Felháborodásnak.

– Most már mindent értek – gúnyolódott a boszorkány.

– Ugyan, Granger, ne legyél ennyire szőrős szívű!

– Ezt miért mondod?

– Adhatnál egy bagettet?

– Ki van zárva – nevetett a boszorkány gúnyosan.

– Invito bagett – vágta rá rögtön Draco, majd mielőtt még Hermione reagált volna az egyik finomság már a férfi kezében volt.

– Hogy te mekkora görény vagy! – Draco élvezettel harapott bele a bagettbe.

– Kösz, Granger! – nevetett teli szájjal, aztán elindult a háza felé. Hermione még morgott valamit, de azt a varázsló már nem hallotta.

hozzászólások: 0