4. fejezet
Jó szomszédi iszony

A Kankalin lak csodálatos volt a délelőtti napfényben. Hermione a kandalló előtt ült, és éppen a dolgait válogatta szét. Miután hajnalban felébresztette a rikoltó maszlag az ablaka alatt, már nem tudott aludni. Megszabadult az este folyamán hirtelen növekedésnek indult szúrós repkénytől is, ami csodával határos módon körbefutotta reggelre az egész házat. A karjain még mindig gyógyulófélben voltak az apró sebesülések. Végül inkább a ház megnyugtató, biztonságos nappalijából élvezte az új otthonát.

Hihetetlen mennyi mindenre tesz szert az ember – gondolta magában, és kirakta a kandalló párkányára a kézműves vázát, amit anyukájától kapott. Elrendezgette a tanulmányai során összeszedett jegyzeteket, könyveket, bár legszívesebben kidobta volna mindet… Még nagyon idegennek érezte az új környezetet, így igyekezett mindent úgy berendezni, hogy mindenhol a személyes tárgyai vegyék körül. Nem tudott nyugodtan aludni, állandóan jártak a gondolatai, és még mindig nem tudott napirendre térni a Szent Mungóban történtek felett. Felborult a napi rutinja is, és nem tudott mit kezdeni magával, fel kellett újra építenie az egész életét. A kandallóban vidáman pattogó varázstűz nem adott semmilyen meleget sem, csupán Ginny és közte tartotta fent a kapcsolatot.

Most nagyon jól jött, hogy valakinek kiöntheti a szívét, és nem érezte magát annyira magányosnak az új házban. Ráadásul még mindig dühös volt Malfoyra. A férfit most nem látta sehol, bár a függöny rejtekéből néha-néha megnézte a szomszéd házat. De a tegnap reggeli incidens után mintha a föld nyelte volna el. Ginnynek azonban így is volt mit mesélnie.

– És akkor még engem vont felelősségre, mert ideküldtek. Komolyan mondom Malfoynak elment az esze. Azt hajtogatta, hogy tűnjek el, mert ez az egész itt az ő földje. Mégis, hogy gondolhat ilyesmit? – mondta Hermione dühösen, aztán félredobott egy halom csomagolópapírt. – Mintha tehetnék róla… Hát nem volt öröm idejönni nekem elhiheted.

– Miért kellett pontosan oda telepíteni az ispotályt? Talán nem volt más hely az egész országban? – kérdezte Ginny Potter érdeklődve. Már órák óta beszélgettek a kandallón keresztül. Az elmúlt években soha nem trécseltek ilyen hosszan, de most végre bepótolták. Végre volt ideje mindkettőjüknek ilyesmire is, bár az apró Potter csemeték olykor félbeszakították őket rikoltozásukkal.

– Nem tudom pontosan, csak találgatok, de már magam is úgy vélem, hogy rossz ötlet volt – sóhajtott elcsigázottan, majd megmasszírozta a homlokát. Malfoy mást nem tud okozni, csak fejfájást. – Meg fogok őrülni, ha ez mindennapos lesz. Nem akarok senkivel sem veszekedni. Mintha megint éveket mentem volna vissza, és ugyanúgy taknyos, roxfortos diákok lennénk. Nem mintha Malfoyjal lehetne normálisan is beszélni, csak tudod… Nem kell nekem a feszültség.

– Nyugodj meg, Hermione! – próbálkozott szelíden. – Nem lesz jobb, ha most kiborulsz… Különben is, beszéljünk másról. El felejtettem mondani tegnap, hogy egyébként Ron nagyon boldog a lakásodban. Mióta Leonor kidobta most láttam először igazán mosolyogni – csicseregte Ginny vidáman. – Pedig az a szemét ribi elégette a Kviddics Évszázadainak első kiadását, ami a bátyámnál felér egy szentségtöréssel. Még a ruháit csak megbocsátotta volna, még akkor is, ha nadrág helyett csak egy szoknyát és a régi dísztalárt hagyta hátra. De ezen a ponton végleg betelt nála a pohár. Fel is jelentette.

– Legalább egyvalakivel jót tettem – nyögött fel a boszorkány. – Nem tudom mivel haragította magára Leonort, de nem bánnom, hogy nincsenek már együtt. Szörnyű volt az a nő. Ron jobban nem is foghatott volna mellé.

– Anyu sem szerette – helyeselt Ginny. – Igazából én kimondottan utáltam. Rosszabb volt, mint Fleur az elején. Állandóan mindig nyafogott, és semmi sem volt jó neki soha, múlt karácsonykor kidobta a pulóvert, amit anya készített.

– Ne már! Ezt nem is mondtad.

– Ron is csak most említette.

– Szörnyű – sopánkodott Hermione.

– De Ron nem mondta meg, hogy miért szakítottak, sőt mélyen hallgat, ami egyáltalán nem jelent jót nála. Mindenesetre most örül, és imádja a lakásodat. – Hermione fájdalmasan felsóhajtott. Ő is imádott ott élni, de most már itt kell berendezkednie. A ház tágas volt, jó elrendezésű és kétszintes, egy kis ékszerdoboza a vidéknek, a kert pedig egyszerűen csodálatos volt. Noha minden idegen volt még. Nem akart Ginnynek panaszkodni, akinek így is be nem állt a szája. – Jaj, egyébként már meg is találta az új barátnőt.

– Ez gyorsan ment. Ronnak azt hiszem, egyáltalán nem okoz gondot barátkozni. – Sőt sportot űzött mostanában a boszorkányvadászatból.

– Keserűséget hallok ki a hangodból. Neked is randiznod kellene – javasolta, Hermione csak elhúzta a száját. – Most már lenne rá időd.

– Más sem hiányzik az életembe, mint egy férfi, pontosan most, amikor fenekestül felfordult az életem. Egyáltalán nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkivel is normálisan tudjak beszélni.

– Csak a kifogásokat hallom tőled – hangzott a szentbeszéd. – Évek óta ezzel jössz, mióta belekezdtél a kutatásba…

– Egyszerűen dühítő az egész – emelete fel a hangját hirtelen és belé fojtotta a szót Ginnybe. A keserűség végre utat talált magának. – Mindent alárendeltem a munkámnak. Már csak egy fél év kellett volna, és megtaláltam volna, hogy mi okozza a kvibli születettek varázstalanságát. Egyszerűen nem értem…

– Ne rágd magad ezen! Tudod mit mondott erről Ron, és szerintem igaza van. – Hermione emlékezett Ron előadására, miszerint a Minisztériumnak nem lenne érdeke, hogy a kviblik varázserőhöz jussanak, és a mugli genetikát nem akarták alkalmazni, pedig Hermione évekig tanulta, hogy alkalmazni tudja a megszerzett tudást. Valóban szabotázs lenne, ami vele történt? Ugyan kinek is szólhatott volna? Mindenesetre itt Merlin háta mögött esélye sem volt újrakezdeni a kutatást, és semmi értelme nem lett volna folytatnia a tanulmányt.

– Talán igaza van Ronnak – sóhajtott a boszorkány. – Bár nem gondolom, hogy ekkora nagy visszhangja lenne ennek. Csak pár emberről lett volna szó. De most már mindegy. Nem tehetek semmit sem.

– Ne csüggedj el! Ebből a helyzetből is elég sokat tudsz kihozni – biztatta töretlen lelkesedéssel Ginny. – Végül is mindig mondtad, hogy néha eleged van London zsúfoltságából.

– Vicces, hogy néha meghallgatjátok, amit mondok – mondta és megrázta a fejét.

– Hidd el, itt is megtalálod azt, amivel lekötheted magad! – Jól esett a szelíd biztatás, de Hermione még mindig borúsan látta a jövőjét.

– Micsodát találnék mégis? Az egész munkám abban a kutatásban volt benne. – A boszorka idegesen dobott félre egy kacatokkal teli dobozt, aztán kinyitott egy másikat és válogatni kezdett. – Aztán most olvastam a Prófétát…

– Oh, igen, az a szörnyű baleset – sajnálkozott Ginny. – Azt mondják, majdnem leégett az új szárny is. Állítólag valaki égve hagyott egy gyertyát. Szerencsére még idejében mentettek ki mindenkit, de még így is tönkrement a kutatólabor. Hála Merlinnek, senki sem sérült meg.

– De minden megsemmisült… Ha rágondolok, egyszerűen sírni támad kedvem. Éveket töltöttem el ott, és mostanra minden odalett. Minden szabadidőmet ott töltöttem, és hiába volt az egész. Képtelenség lenne újra kezdeni, évek munkája veszett oda. Most meg itt vagyok, és hamarosan megkezdhetem a javasasszonyi pályafutásomat – morgolódott a boszorkány. – Ja, és Malfoyról meg ne is beszéljük. Egyszerűen nem hiszem el. Múltkor találkoztam vele a Minisztériumban is. Most pedig… Az elején örültem, hogy nem leszek egyedül, de Malfoyt nem szerettem volna soha szomszédnak.

– Harry azt mondja, hogy néha kezelhetetlen, de sokat változott. – Hermionét nem nyugtatta meg ez. Harry igyekezett mindenkiben a jót látni, még valahogy Malfoyban is, és mióta gyerekei születtek, teljesen megváltozott. – Talán még találhattok valamiféle békés megoldást, hogy egymás mellett tudjatok élni.

– Hidd el ugyan azzal a gyilkos tekintettel méregetett ma reggel, amilyennel még akkor… De ne beszéljünk Malfoyról. Hogy vannak a gyerekek?

– Lily tegnap először varázsolt – újságolta lelkesen Ginny. – Látnod kellett volna, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Azóta rohanhatok utána, nehogy mindent a levegőbe repítsen. Szerencsére James és Albus nagyon jól lefoglalják. Tegnap sátrat építettek a kertben, és egész délután ott játszottak. Lilyt alig tudtuk berángatni, hogy aludjon végre.

– Jaj, annyira hiányoznak! – sóhajtott a boszorka nehezen. – Hetek óta nem láttam egyiküket sem, és azt hiszem még egy ideig nem is fogom.

– Bármikor elmehetünk hozzád, és meglátogatunk – ígérte barátnője. – Nem fogunk egyedül hagyni. Főleg Malfoy közelében, mondjon bárki bármit, akkor sem vagyok oda érte.

– Kell még legalább egy hónap, amíg végre berendezkedek itt. – Valóban még az egész egy hatalmas káosz volt. Nem tudott mindent egyetlen egy pálcaintéssel elrendezni. – Annyi minden nincs még a helyén.

– Szívesen segítek, ha gondolod – ajánlott fel lelkesen. – Már jó ideje nem voltam sehol sem és…

– Egyelőre nem kell. A gyerekeknek amúgy is szükségük van rád. Mégis kire hagynád őket? Az én házam egyáltalán nem gyerek biztos, ráadásul még a legtöbb dobozomat ki sem pakoltam – mondta Hermione kedvesen. – Egyedül is elboldogulok. Ez meg micsoda?

A boszorkány kinézett az ablakon, és meglátta a nagy ribillió okát. Malfoy az út közepén állt, és éppen varázsolt. Valamire készült, Hermione biztos volt benne, hogy ennek egyáltalán nem fog örülni.

– Mi micsoda?

– Bocs, Ginny, de most el kell mennem. Azt hiszem, helyre kell tennem Malfoyt, de nagyon gyorsan. – Pálcát ragadott, és rohamléptekkel indult el kifelé a házból. Malfoy az út közepén állt, és nagyon koncentrált.

Bűvös szél támadt, és az egész ispotályt körül, mintha egy fogószél lett volna. A férfi folyamatosan kántált, miközben a szél egyre erősebb és erőteljesebb lett. Hermione szitkozódva igyekezett minél közelebb kerülni Malfoyhoz. A hajába kapott a szél, s alig tudott előre haladni, viszont az elszántsága erősebb volt. Az ispotály épülete recsegett, ropogott, a kövek egymáshoz ütődtek.

Ez a nem normális, el akarta költöztetni az épületet, de ez egyáltalán nem fogok neki sikerülni – gondolta Hermione. Gyorsan kellett cselekednie, mivel félő volt, hogy egy hatalmas nagy krátert fog berobbantani az idiótája, és akár a fél környéket eltüntetheti, így nem sikerülhet, amit akart. Még a föld is beleremegett a bűbájba. Hermione előrendült, s teljes erejéből a földre lökte Dracót. A varázsló annyira elmélyült a varázslatban, hogy esélye sem volt, a nő egyszerűen kibillentette az egyensúlyából. Éktelen robaj hallatszott, de az épület nem mozdult egy tapodtat sem, csak erőteljesen megremegett. Mindketten a kavicsos fövenyre zuhantak, Hermione kihasználta az előnyét, egész testsúlyával ráfeküdt, aztán leszorította Malfoy kezeit.

– Mi a francot csináltál? – rivallt rá mérgesen a boszorkány. – Nem vagy normális, Malfoy?

– El akartam költöztetni ezt a nyavalyás épületet – szűrte a fogai között Draco, majd megpróbált felkelni. Viszont a kis harcias gyógyító sokkal inkább erősebbnek bizonyult, mint gondolta. Fájdalmat kellett volna neki okoznia, ha fel akart kelni onnan, egyelőre hagyta neki, hogy érezze az erőfölényét, aztán majd kitalál valamit. Egy pillanatig elgondolkodva figyelte a barna hajtincseket, amint az orrát csiklandozták, a tüzes szemekről nem is beszélve. – Nem szállnál le rólam? Egy kicsit nyomják a kövek a hátamat.

– Megőrültél! Ez egy nagyon bonyolult varázslat, akár mindkettőnket megölhettél volna – sziszegte Hermione, és iszonyatosan dühös volt. – Ennyire azért nem kell hisztizned, mert a szomszédba költöztettek.

– Miből gondolod, hogy nincs meg hozzá a képességem? – kérdezte a férfi, és most már ő is dühös volt. Granger értett hozzá hogyan tudja meghiúsítani a tervét, pedig csak az erdő másik felére akarta átköltöztetni, nem haragudott volna senki érte. – Hidd el, ezerszer csináltam már ilyesmit.

– Nézd, nem akarok beleszólni, de ne viselkedj úgy, mint egy gyerek – hangzott a kioktatás. – Tudom, hogy ez most nehéz neked, viszont nem te vagy az egyetlen ebben a történetben. Hidd el, nem fogjuk egymást zavarni!

– Én egyedül akarok lakni a környéken. Nem kell se ispotály, se egy minden lében kanál griffendéles a szomszédba. Áu! Ezt meg miért kaptam? – hördült fel mérgesen.

– Nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam. De ne packázz a Minisztériummal, még a végén földönfutóvá tesznek, és akkor már itt sem maradhatsz. Ez szimplán csak jó tanács volt, és nem kioktatás. Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de tartsd távol magad mindegyik épülettől.

– Ha nem érdekel, akkor minek állítottál meg? Várjak egy kicsit, amíg észre nem veszed, milyen intim helyzetben vagyunk? – vigyorgott a férfi, amivel elérte, hogy Hermione elpiruljon. Valóban Malfoy volt alul, ő fölé magasodott, s leszorította a férfi kezeit, nagyon közel voltak egymáshoz, sőt egymáshoz simultak. – Más esetben talán élvezném is a helyzetet, de a hajad belelóg a számba, és ez elrontja az idillt.

– Nem véletlen, hogy soha nem kedveltelek – mondta végül a nő, majd elengedte Dracót, és feltápászkodott. – Maradok, és az épületek is maradnak. Hétfőn kinyit az ispotály, és ezt nem tudod megakadályozni.

– De megkeseríthetem az életedet – szólalt meg nevetve, aztán ő is felállt a földről. – Fuss, Granger, amíg megteheted.

– Nem félek tőled, Malfoy! Lehet, hogy évek óta nem párbajoztam, de hamar belejövök megint – jelentette ki fölényesen. Draco egyáltalán nem átkokkal akart megkeseríteni a boszorkány életét, amit tervezett az sokkal inkább mardekáros volt, mint azt Granger sejthette volna. Csak annyi volt a dolga, hogy lassan visszaszámolt, ahogy Hermione elindult visszafelé. Az öntöző bűbáj éppen akkor találta el a boszorkányt, amikor rálépett a házhoz vezető kerti útra.

– Szemét vagy, Malfoy! – morogta a nő, majd egy pálcalendítéssel elállította az öntözőbűbájt.

– Oh, nem is tudod mennyire – mondta gúnyos vigyorral. Mikor Hermione elérte a bejárati ajtót akkor érte a következő meglepetés. Valami nyúlós, nyákos anyag zúdult a nyakába. Nem volt elég a víz, hanem még ez is. Kivont pálcával, és rettentően dühösen trappolt visszafelé.

– Malfoy! – rikácsolta magából kikelve. – Most esküszöm, elintézlek.

– Reméltem, hogy örülsz ennek a kis ajándéknak – nevetett gúnyosan, és a szutykos boszorkányra nézett.

– Remélem, hogy te meg ennek fogsz örülni – sziszegte haragosan, és kilőtte a csalánkiütés ártást. Draco úgy védte ki, mintha világ életében erre készült volna. Bámulatos reflexei voltak, s macska ügyességgel hárított, ez Hermionét még inkább felhergelte. Felemelte a pálcáját, és egy újabb átkot akart rá szórni, amikor eszébe jutott, hogy ez mennyire gyerekes.

– Azért, ha egy aurorral próbálsz párbajozni, akkor használhatnál komolyabb bűbájokat is. Úgy tudtam harcoltál a háborúban. Nem emlékszem, hogy az összes halálfalónak mérges szömörce fertőzése lett volna.

– Csalánkiütés ártás volt – tette helyre Hermione egy fintor kíséretében. – De nem akartalak megsebesíteni, hanem csak megajándékozni egy kellemetlenséggel.

– Elég nagy kellemetlenség már az is, hogy itt vagy – morogta Draco, és elkomorult. – Miért nem próbálsz meg elmenni innen? Rád biztosan hallgatnak a Minisztériumban.

– Persze, biztosan így van. – Draco nem igazán értette Hermione szarkasztikus felhangját, de felkeltette az érdeklődését.

– Megmentetted a varázsvilágot. Ennyit csak megtesznek érted.

– Harry mentette meg a varázsvilágot, Malfoy. Nekem semmi közöm nem volt Voldemorthoz, neked viszont annál több.

– Szóval előhozzuk a régi szennyest – horkantott fel mérgesen. – Nagyon elszánt vagy, de ragadsz a melasztól. Én a helyedben nagyon gyorsan megfürdenék.

– Várd ki a végét, Malfoy! Ha te is az agyamra akarsz menni, akkor én is a te agyadra fogok menni.

– Játszadozni akarsz?

– Meglehet – húzta ki magát a nő mérgesen.

– Jó benne vagyok. Aki veszít, az költözik.

– Rendben van – mondta a nő majd elindult vissza a házban, viszont ekkor érte a második melasz adag.

– Malfoy! – kiabálta mérgesen. – Meg fogod ezt keserülni!

Draco zsebre tette a kezét és elmosolyodott. Valahogy ez az izgalom sokkal inkább felvillanyozta, mint bármi mást. Aztán az órájára nézett, lassan indulnia kellett dolgozni. De előbb újra átállította az öntözőbűbájokat. Granger rettentően vizes lesz, ha megint kilép a házból. Elmosolyodott, aztán hoppanált.

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0