41. fejezet
Kvibli génhiba

Egészen éjfélig ettek, ittak, beszélgettek. Még Milo is bekapcsolódott beszélgetésbe, aztán egészen felszabadult a többiek társaságában. Draco kimondottan örült ennek, s gyakran rápillantott a fiatal fiúra. Míg a többiek újabb történetekbe bonyolódtak a hőstetteikről, Hermione közelebb csúszott Dracóhoz, és finoman az oldalához simult.

– Minden rendben? – kérdezte kicsit halkabban, nehogy megzavarja Markov auror legújabb történetét, amiben egy véla szerepelt.

– Persze – bólogatott Draco, és halványan elmosolyodott. – A srácok lassan annyira betintáznak, hogy ebből nem lesz értelmes beszélgetés.

– És ez zavar?

– Zavar is és nem is – vallotta be. Aztán az asztal alatt összefonta az ujjait Hermione ujjaival, és egy apró puszit adott a homlokára. – Ennél a munkánál muszáj néha kiengedni a gőzt. Örülök neki, hogy jól érzik magukat. És Milo is.

– Túl sokat aggódsz – mondta Hermione, miközben tétova mozdulattal kisimított egy hajtincset Draco homlokából.

– Hé! – kiáltott rájuk Ron. – Mielőtt elvonulnálok sexelni… szexelni… Valaki mondja el milyen ügyben is nyomozunk?

– Ülj le, Ronald! – szólt rá a boszorkány hűvösen.

– Mione ne csinál úgy… hukk… mintha nem tudnám mit csinálnátok ti ketten – vigyorgott, miközben Dracóra és Hermionére mutatott, s közben hullámzó csípőmozdulatokat végzett. Harry végül megelégelte, aztán a pólójánál fogva megfogta, majd kényszerítette, hogy üljön le. A mozdulat annyira sikeres volt, hogy a varázsló könnyedén landolt a szék mellett a füvön. Káromkodott. – Hagyjál! Ha nem a húgom felesége lennél, akkor kinyúvadnál.

– Férje – pontosított Harry.

– Egy hülyeség.

– Hermione – váltott témát élesen Markov, miközben ölelésében vonta a whiskys üveget. – De mitől is ilyen fontos ez a kvibli kutatás? Elmondanád nekünk szegény ördögöknek.

– Mennyit ittál? – kérdezte Hermione bujkáló mosollyal.

– Mindent meg fogok érteni, szivi, szóval kezd csak el!

– A kvibliség egy genetikai hiba – kezdett bele a boszorkány. – Mivel a mágiát okozó gén erős és domináns, így nagyon ritkán születik kvibli gyerek.
– Na, eddig nem bonyolult – mondta Markov bólogatva. – Folytasd tovább!

– A kutatásokkal igazoltuk, hogy egy genetikai mutáció eredménye, és egy közös őstől erednek.

– Egy közös őstől? – kerekedett el Harry szeme.

– Egy fószer tehet erről? – fújt egyet Ron. – Ez hihetetlen. Tuti Malfoyoktól ered ez az egész.

– Bemossak egyet? – kérdezte Draco.

– Nem kell – vigyorgott Weasley. – Vicceltem. Lehet nálunk van a hiba… Mondd tovább, Hermione.

– Jellemzően olyan pároknál fordul elő, akik aranyvérűek. Ennek köze van a családok alapvető rokonai kapcsolatához. Úgyhogy okold őket. De ezek nagyon általános tények.

– Miért?

– Nem egyértelmű? – horkant fel Draco. – Az aranyvérűek egymás között házasodnak. Nincsenek annyian, hogy megfelelő diverzitást meg lehessen teremteni. Igazam van?

– Igen – mosolyodott el Hermione. – Éleslátó megállapítás.

– Szóval a jövőben az aranyvérűek nagyobb számban számíthatnak kvibli gyerekek születésére? – kérdezte Markov.

– Ezért ezt ennyire nem egyszerűsíteném le – válaszolt a boszorkány. – Túlságosan kevés az adat, ami rendelkezésünkre áll. Most pedig… Nem sok aranyvérű veti magát alá egy ilyen kutatásnak. Sok család még csak nem is tartja számon a kvibli születésű utódaikat. Nekem az volt a dolgom, hogy ezt a gént megtaláljam, ami igazából sikerült is. Majd megtaláljam azt a kezelést, amivel a rendellenesség gyógyíthatóvá válik.

– Egyszerűnek hangzik – nevetett fel Markov. – De biztosan tévedek.

– Most már igazán… mindegy – vonta meg a vállát Hermione. – Minden kutatási anyagom odalett, és évekbe telne az egész újra kezdeni.

– Meg lehetne akadályozni, hogy kvibli gyerekek szülessenek? – tette fel elmélázva a kérdést Harry.

– Elméletben igen, de ezzel a területtel én nem foglalkoztam. Alapesetben meg kell állapítani, hogy a génhiba jelen van-e a két szülőben, és mennyi az esélye, hogy örökítik ezt, és a baba egyáltalán kvibli lesz-e. Aztán mesterséges megtermékenyítéssel a probléma kiküszöbölhető. De ez csak elmélet, hiszen a varázsvilágban ilyesmi egyáltalán nem szokás, még a technológia sincs meg rá. Egyébként már korai magzati korban meg lehet állapítani, hogy egy gyerek varázsképességekkel születik-e vagy nem.

– Komolyan? – nézett rá nagy szemekkel Ron. – Még az előtt, hogy egyáltalán elvégezné az első varázslatát?

– Igen, bizony.

– A csudába.

– Ez egy iszonyatosan veszélyes dolog – szólalt meg Draco. – Sokan komoly pénzeket fizetnének ezért, hogy tudják.

– Tényleg ekkora baj, ha valaki varázsképességek nélkül születik egy mágikus családba? – tette fel a kérdést Milo, aki eddig csendben hallgatott. Draco felé fordult, és a szürke szemekbe nézett. A kérdés ott lógott a levegőben kettejük között. A férfi akaratlanul a féltestvérére gondolt, akit nem ismerhetett.

– Hagyományok – kezdett bele Draco. – Vannak olyan családok, ahol ezek létkérdést képeznek. De már nem ezt a világot éljük.

– Nem jó nekik a varázsvilágban, alantas munkákat kapnának csak – szólalt meg Ron is. – Joseph bácsi, anya unokatestvére is az. Nem gyakran látjuk. Könyvelőként dolgozik. Muglik között sokkal jobban érzi magát.

– Túl vagyunk egy háborún – vette vissza a szót a tejfölszőke varázslót. – Ideje, hogy ez is változzon. Szerettem volna megismerni a bátyámat. Kvibli volt vagy sem, akkor is.

– Kedvelt volna – mondta Milo, aztán szomorúan elmosolyodott. Draco szomorúan elmosolyodott. – És igaza van Ronnak, nem biztos, hogy jól érezte volna magát a varázsvilágban. Azt is nehezen szokta meg, hogy én varázslónak születtem.

– Ezért kezdtem el ezt a munkát – szólalt meg Hermione. – Nem akartam, hogy a családok ennyire szétszakadjanak, és megtaláljam a megoldást, ha egyáltalán van, hogy egy kviblinek is lehessen varázsereje. Hordozzák a sérült mágia gént.

– Milyen kezelést alkalmaztatok? – tette fel a kérdést Markov, majd töltött magának egy pohár narancslevet.

– Sárkányvér plazmát, intravénás főnixkönnyeket, erős gyógyitalokat, tündérvért, varázsképességű személyek vérét és csontvelőt – adta meg a választ a boszorkány. – Ezen kívül még sok mást, amik persze mind hatástalanok voltak.

– És meddig jutottál?

– Eltűnt a génhiba, de varázserő egyik alanynál sem jelentkezett – mondta Hermione.

– És mi a helyzet Livvel? – kérdezte Milo.

– Ő több szempontból is különleges. Még le kell futtatnom néhány vizsgálatot. De egyelőre maradjunk ennyiben.

Milo csak bólintott, aztán ivott egy kortyot a poharából. A beszélgetést Harry folytatta.

– Mióta elkezdtétek a kutatást – kezdett bele. – Különféle anomáliák jelentek meg a Zsebpiszok közben.

– És pedig?

– Főnixkönny, akromantula méreg, és amiket említettél korábban. Eltűntek a dolgozók közül is néhányan – mondta a feketehajú varázsló komoran. Hermione összepréselte az ajkát, miközben barátját hallgatta. – Először csak kvibliket toboroztak a kontroll csoportba. Gyors eredményt ígértek.

– A listádon szereplők közül – vette át a szót Markov – négyen is benne vannak. Ráadásulus az a lista egy kicseszett halállista.

– Ne…

– Úgy tűnik valaki nagyon csúnya dologra készül – mondta Draco. – Fontos, hogy mindent kézben tartsunk. Hermione biztonsága az első.

– Egyértelmű – helyeselt Harry.

– Szóval már egy ideje tudtok arról, hogy gáz van a kvibli program körül – szólalt meg Hermione vésztjósló éles hangon. – Igazam van?

– Lényegében – mondta Ron. – De nem állt össze a kép teljesen.

– És nyomozgattok, szaglászgattok… pontosan az én kutatásom körül. Nekem meg persze nem szóltatok.

– Ez ennyire nem egyszerű – fújt egyet Harry.

– Az eszetekbe sem jutott, hogy talán segíthettünk volna egymásnak? – emelte fel a hangját. – Vagy talán megnézhettétek volna, hogy nem szabotálja-e valaki a kísérletemet.

– Azt hittük, hogy te is benne vagy az egészben. – Ron, ahogy kimondta, már rögtön meg is bánta az egészet. A metsző, barna tekintet nem ismert kegyelmet.

– Már megbocsáss, Ronald, de hogyan gondolhattál ilyet?

– Megszállottan viselkedtél.

– De soha nem csináltam semmilyen illegális kísérletet – csattant fel. – Sokáig dolgoztam, néha valóban csak ez a program kötötte le minden időmet, de nem csináltam olyasmit, ami etikátlan.

– Láttuk, ahogy a Zsebpiszok közben akromantula mérget veszel.

– Ezt nem hiszem el – fogta a fejét Harry. – Fogd már be!

– Mert a Szent Mungo nem kapott belőle időben – csikorgatta a fogát Hermione. – Mégis mit képzeltek rólam?

– Hermione. Mi nem… – próbálkozott Harry.

– Elég! – csattant fel. – Nem kell a magyarázat. Rengeteg időtök lett volna beavatni. Esküt is tettem volna vagy bármilyen mágikus fogadalmat. Erre ti megvárjátok, amíg valaki a betegemre és rám támad. Ez… nem ismerek rátok.

– De a protokoll…

– Hány éve tudjátok, hogy gáz van? – tette fel a fogós kérdést.

– Másfél éve – válaszolt Ron. – Zsebpiszok közben meg már régóta. Piti ügyek voltak.

– Weasley!

– Most mi van? El kell mondanom.

– Erről van szó. Ti végighallgattátok a családi összejöveteleken minden szónoklatomat a munkámról. Én meg a ti idióta anekdotáitokat hallgattam. Aztán ti meg csendben lapulva arra gondoltatok, hogy illegális kutatásokat végzek, és veszélyes, de hatástalan gyógymódokat árulok kvibliknek… Megáll az eszem.

– Dehogy…

– Ez egy agyrém – fújt egyet. – Most megyek.

– Ne, Hermione, várj!

– Oldjátok meg nélkülem ezt az egészet – mondta, aztán elrohant, és a többiek már csak az ajtócsapódást hallották.

– Most már tudom, hogy miért szakított veled, Weasley – morogta Draco. – Muszáj volt ezt így intézni?

– Mi van?

– Egy kibaszott idióta vagy.

– Menj utána, Draco! – szólalt meg Milo. Mindenki a fiatal fiúra nézett. – Most mi van? A nagybátyámnak van a legtöbb esélye, hogy megnyugtassa.

– Megyek – mondta Draco, aztán felállt az asztalról. – Ti pedig rakjatok rendet.

– Ne már! – méltatlankodott Markov. – Weasley-ék rontották el a bulit.

– Szerintem fogjátok be! – zárta le az egészet a szőke mardekáros.

Azzal Draco elindult Hermione után, magára hagyva a zsémbelő társaságot. Hermionét a két ház között úton érte utol, amikor a boszorkány meglátta, megforgatta a szemét.

– Menj el! Most nem vagyok abban a hangulatam, hogy beszéljünk egymással.

– Nem megyek sehova.

– Ez… el tudod… Hagyjuk! Csesszék meg!

– Nézd…

– Nincs kedvem egy szónoklathoz – sziszegte. – És a nem úgy gondolták-ot sem szívesen hallgatnám.

– Kinyírjam őket neked? – kérdezte Draco, aztán közelebb ment a boszorkányhoz. Hermione mindenfelé nézett csak rá nem. A szeme sarkában csalhatatlanul gyülekeztek a könnyek. Draco magához vonta és átölelte. A törékeny test az övének feszült, és finoman összerándult.

– Én… nem tudok erről most beszélni – mormolta, miközben hozzásimult a férfihoz.

– Nem is kell – suttogta Draco, miközben a boszorkány hátát simogatta. – Menjünk el sétálni!

– Inkább lepihennék.

– Most nem jó ötlet.

– Szeretnék egyedül lenni – szólalt meg a boszorka. – Most ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy lődörögjünk.

– Egy frászt! Ha már egy taknyos kölyök utasítgat, hogy menjek utánad, nem gondolod, hogy visszamegyek oda? Különben is elintéztem, hogy ők pakoljanak el. Mindenki jól jár.

– Én nem így érzem.

– Megkapod a társaságom – mormolta a varázsló, miközben még mindig a boszorkányt ölelte.

– Nem tudom ez most egy átok vagy egy kitüntetés.

– Átok? – nevetett fel Draco. – Nem hinném.

– Zaklatott vagyok.

– Tudom. Sétálunk egyet, alszunk egyet, reggel pedig készítek neked egy tükörtojást vagy kettőt, vagy amennyit kérsz.

– Draco! – nyafogta. – Sírni akarok, és ehhez te nem kellesz.

– Jó bulinak hangzik.

Hermione felnyögött, aztán a varázsló mellkasának támasztotta a homlokát. Legszívesebben most kitört volna belőle a zokogás.

– Borzasztó vagy! – mondta, aztán megragadta a férfi pólóját, felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen, lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit. Draco könnyedén viszonozta a csókot.

– Megyünk? – kérdezte kedvesen. – Csak egy rövid séta.

– Menjünk! – bólintott a boszorkány.

Draco megfogta a kezét, egy apró csókot lehelt rá, aztán összefűzte az ujjaikat, majd elindultak az ösvényen. Párás, esti idő volt, csendben haladtak az égbenyúló fák között. A hold sárgás fénye utat mutatott nekik. Az erdő hangulata teljesen más volt ilyenkor, mint nappal, sokkal békésebb. A kellemes szél nyíló virágok illatát hozta magával, amely áthatotta az egész környéket.

Hermionéban még mindig forrt az indulat, s nehezen tudta a dühét lecsendesíteni, de ahogy egye mélyebbre haladtak, kezdett felengedni. Szorosan hozzásimult a mellette lépdelő férfihoz, belékarolt, és a fejét a karjára hajtotta. Mindketten mélyen magukba szívták az erdő bűvös atmoszféráját. Volt benne valami megnyugtató, valami egészen varázslatos, amitől a kellemetlen érzések, a harag és a keserűség olyan távolinak tűnt.

Csak ők voltak ketten. Hallgatták az éjszakai erdő hangjait. A fák, bokrok és a növényzet halk suttogása kísérte őket a holdvilág fényével együtt, s egyre mélyebbre jutottak az erdőben. Draco átkarolta Hermionét, és együtt figyelték az éjszakát.

– Tudod – szólalt meg Draco félhangosan –, ilyenkor nyár közepén számtalan csodás dolog történik.

– Komolyan? – kérdezett vissza szórakozottan a boszorkány. – Csodás dolgok?

– De mennyire. Ilyenkor megnyílik a világok közti kapu, és a tündérnép átjön a világunkba.

– És te hiszel az ilyesmiben? – tudakolta halk kuncogással.

– De még mennyire – bizonygatta a varázsló.

– Remélem, hogy látunk valami csodásat.

Draco elmosolyodott, maga felé fordította a boszorkányt, közelebb hajolt hozzá, és egy apró csókot nyomott az ajkára. El akarta feledtetni vele a rossz dolgokat. Addig ölelni, amíg el nem felejti azokat a gondolatokat, amik nyomasztották őt. Lassú, ráérős, csodás csókokat, amitől mindketten elfelejtettek mindent maguk körül. A holdfénybe burkolózva ölelték egymást. Mikor elszakadtak egymástól, Draco a homlokát a boszorkányéhoz simította. Mindketten mély levegőt vettek.

– Mutatok neked valamit.

– Micsodát?

– Valami szépet – ígérte a varázsló halkan.

Egy tisztás felé vezetett az útjuk, amin egy sebeslétű patak szaladt keresztül. A holdfény megcsillant a fekete vizén. Lépteik nyomán apró szentjánosbogarak ébredtek fel, s zöld fényükkel bevilágították a bokrokat. Hermione csodálkozva figyelte a szentjánosbogarak táncát. Draco magával húzta, aztán egy odvas fához vezetette. Bentről hirtelen apró tündérek röppentek ki, majd táncba kezdtek a szentjánosbogarakkal.

A természet és a mágia eggyé olvadt ezen a varázslatos éjszakán vagy talán mindig is egy volt? – tűnődött Hermione, miközben Dracónak dőlve figyelte az apró lényeket. Talán belőlük eredt a tiszta varázslat?

– Már jobban érzed magad? – kérdezte, miközben a simogatta a boszorkány karját.

– Inkább ne beszéljünk erről! – mondta Hermione, majd megfordult, és hátrasimította a férfi tejfölszőke tincseit. Közelebb húzta magához, aztán megcsókolta.

Lüktető forróság áradt szét mindkettejük testében. Elképesztő, édes érzés, ami már olyan régóta ott volt mindkettejükben. Draco elmélyítette a csókjukat. Hermione finoman megsimította a férfi állát, miközben kissé oldalra döntötte a fejét. Mohóság… éhség, elszabaduló vágyak. A varázsló ujjai beletúrtak a hajába, miközben erős karjai a csípőjére fonódtak.

– Annyira gyönyörű vagy – mormolta Draco a csókjukba.

– Annyira vágyom rád – sóhajtotta a lány.

– Túl zaklatott vagy – folytatta varázsló, miközben finoman végigsimította a boszorkány hátát. – Nem akarom, hogy…

– Fel akarsz bosszantani?

– Azt mások már megtették.

Hermione keze a férfi mellkasára simult, pontosan a szíve fölött, s érezte, hogy pontosan olyan szaporán vert, ahogy az övé. Csak érezni akarta a száját az övén, az értintését a bőrén. Vágyott rá. Beleborzongott az érzésbe.

– Hermione?

– Hmm?

– El kell mondanom valamit – szólalt meg rekedten.

– Pont most?

– Muszáj – húzta el a száját. – Muszáj, mert rám is mérges leszel.

– Draco…

– Tudtam, hogy Weasley gyanúsít – szólalt meg a férfi. – Én pedig vállaltam, hogy figyelek rád, és szemmel tartalak.

Hermione vett egy mély levegőt, aztán egy pillanatra ellépett tőle egy pillanatra. Mintha hirtelen iszonyatosan hideg söpört volna végig a tájon. A boszorkánynak egyszeriben mindent romantikus gondolata elszállt.

– Mondj valamit!

– Várom, hogy folytasd – közölte hidegen.

– Soha nem hittem, hogy bármi közöd lenne ehhez. Nálad becsületesebb embert nem is ismerek. És az érzéseimnek meg ehhez semmi köze sincsen.

– Francba, Draco! – morogta a boszorkány.

– Nem akartam ezt titkolni. Nem túl régóta tudok erről. A többi Weasley és Potter sara.

– Pont most kellett ezt elmondanod? Nem ért volna rá egy negyedórával később? – pirított rá Hermione.

– Negyedóra?

– Tudod, hogyan értem.

– Csak meg akarsz sérteni – mondta Draco, majd egy kicsit közelebb ment hozzá. – Amit akartál csinálni, arra több idő kell, és nem az erdő mélye.

– Rád is haragszom most már – jelentette ki a boszorkány. – Nem is tudom miért haragudjak jobban.

– Tudom.

Hermione karba tette a kezét, aztán elindult visszafelé az ösvényen. Ez a nap már teljesen elcseszett volt, és nem segített rajta a Dracóból feltörő hirtelen fene nagy őszinteség. Hallotta, ahogy a férfi elindul utána, néhány hosszú lépéssel beérte a boszorkányt. Finoman megsimogatta a karját, aztán a lány csak elhúzódott tőle.

– Menj el!

– Nem – rázta meg a fejét.

– Te is olyan vagy, mint a többiek. Menj csak vissza, aztán nyomozgassatok! Engem meg hagyjatok a fenébe békén!

– Ez tudod, hogy nem igaz – mondta Draco. – Én nem hittem, hogy bármiben benne lennél. Tudom mennyire megviselt a kutatás törlése.

– Megfigyeltél, és a többi csak grátisz volt?

– Dehogy – nyögött fel a férfi. – Csak nem akartam, hogy ez később derüljön ki. Nem akarom titkokkal kezdenek a kapcsolatunkat.

– Remek az időzítésed – morogta a boszorkány. – Nem maradhatunk volna abban, hogy rám vigyázó auror vagy?

– Még mindig az vagyok.

– Nagyszerű.

Egy ideig csendben mentek az erdőben, ami most már kevésbé tűnt varázslatosnak. Hermione mélyen felsóhajtott. Draco közelebb lépett hozzá, aztán megfogta a kezét, és finoman megcsókolta. A boszorka mormolt valamit, de nem húzódott el. Valahol a harag és a vágy közötti állapotban volt.

– Köszönöm, hogy ilyen csodálatos bulit rendeztél – szólalt meg rekedten a férfi. – Sajnálom, hogy ennyire elcsesztünk mindent.

– Semmiség. Ha tudtam volna, hogy ilyen kígyók a barátaim, akkor elégetem inkább a sültet.

A varázsló halványan elmosolyodott. Majd a lánnyal együtt felement a lépcsőn, majd megálltak az ajtóban. Hermione egyenesen Draco szemébe nézett. Sokáig vívódott, hogy mit is mondjon, és inkább csak várt.

– Utálom, hogy még mindig nem voltunk egy rendes randin. – A férfi komoran mondta ezt ki, mintha egy újabb vallomást tenne. – Neked sokkal több járna, mint egy szenvedélyes viszony egy erdei tisztáson.

– Ez is az lett volna, de teljesen elcseszted a hangulatomat – húzta el a száját a boszorkány. Majd kinyitotta az ajtót, és elindult befelé. Draco követte. – Menj el!

– Nem, nem megyek – mondta varázsló, majd követte őt az emeletre.

Hermione lerúgta a cipőjét, aztán lefeküdt az ágyra, és magára húzta a takarót. Legszívesebben eltűnt volna alatta, de ez sajnos nem történt meg. Draco hasonlóképpen tett, aztán az ölelésébe vonta őt. A boszorkány mélyen felsóhajtott, mintha minden keserűsége egyszerre rakódott volna a mellkasára. Becsukta a szemét. Kellemes meleg ölelte körül, amit nem akart eltaszítani magától. Nem, igazából nem akarta, hogy Draco elmenjen vele.

– Annyira fáradt vagyok – szólalt meg hirtelen. – Annyira nagyon fáradt.

– Én is – sóhajtott a férfi, és ásított egyet. – Aludjunk!

– Még mindig haragszom rád.

– Tudom.

– Egy idióta vagy, Draco Malfoy.

– Ezt tudom a legjobban – mondta, majd még közelebb húzta magához a boszorkányt.

– Elrontottad az egészet.

– Sajnálom! – suttogta, miközben egy apró csókot lehelt a tarkójára. – Jóvá teszem neked.

– Kopj le, Malfoy!

– Nem is akarod, hogy elmenjek.

– Igazából nem. Egyáltalán nem akarom – sóhajtotta Hermione. – Aludj! Jó éjt!

– Jó éjt, drágám! Áú! Ezt miért kaptam.

– Mert még haragszom rád – jelentette ki morcosan. – De még mindig vigyázol rám, igaz?

– Igen. Még mindig vigyázom rád.

– Jól van.

– Szép álmokat, Hermione!

– Bunkó!

– Ezt megérdemeltem.

Hermione gyorsabban elaludt, mint várta. Könnyedén simult a varázsló ölelésébe.

feltöltötte 2025. Aug. 31. | Nyx | hozzászólások: 0