12. fejezet
A szükséges dolgok

Malfoy azt mondta, hogy szeretne egy kis időt tölteni a seprűn. Hermione ezt megvalósíthatónak ítélte.

Aztán hozzátette, hogy szeretne egy kis időt tölteni egy seprűn a Roxfort kviddicspályáján. Hermione egy rövid ideig gondolkodott rajta, majd úgy döntött, hogy igen, ez is megoldható, feltéve, hogy Kent ügynök átveszi Malfoy köteléktársának szerepét az út idejére. Még ha Malfoy teljes mondatokban beszélt is hozzá, kikapcsolva a beépített kripto-matikáját, és az elmúlt három hétben egyszer sem próbálta megfojtani, még mindig egy elítélt gyilkos volt.

Hermione nem volt bolond. Tudta, hogy az élete veszélyben van minden alkalommal, amikor egyedül van vele. Á, de a kockázat elég kicsi volt ahhoz, hogy ne ellensúlyozza az előnyöket, ha továbbra is átadja a D.R.A.C.O. további lapjait. Ha így halad, napokon belül meglesz az egész.

Malfoy sem volt bolond. A végjátékának sok értelme volt, ha történetesen Draco Malfoy volt az ember. Nem mintha bárki is azt várta volna tőle, hogy egyik napról a másikra Terézanyává változik. Csak addig adott, amíg ők is adtak vissza, és minden jel szerint, amit kért tőlük, az viszonylag csekély volt. A nagy kérés azonban a bizalom volt. Hermione nem bízott benne, de bízott az ösztöneiben, és ezek az ösztönei azt súgták neki, hogy gyilkosság és vérengzés jelenleg nem szerepel a kártyák között.

A párás skót nyár közepére hoppanáltal. A pálya kiszámíthatóan kihalt volt. A hónapok óta tartó elhanyagoltság miatt a fű Hermione térdéig ért. Észrevette, hogy Malfoy már nincs mellette. Átvágott a zöldön, céltudatosan a pálya széle felé tartva. Hermione megdörzsölte a felkarját, hogy megszabaduljon a libabőrösödéstől. Annak ellenére, hogy az iskola legendás külső védőburkolatai mostanra már hatástalanok lettek, mérhetetlenül helytelennek tűnt, hogy ilyen lazán hoppanálva érkezett a Roxfort területére. Maga a kastély persze más tészta volt. A kövek körüli őrök ősrégiek voltak, és a külsővel ellentétben nem igényeltek kézi karbantartást. Állandó jellegzetességnek számítottak, és mint ilyen, még mindig lehetetlen volt közvetlenül a kastély belsejébe hoppanálni.

Olyan nagy volt a csend a pályán. A levegő mozdulatlan volt. Nem hallatszott éjszakai madárcsicsergés, és a tó iszapos partjáról nem merészkedtek elő dongó rovarok. Olyan érzés volt, mintha valamiféle hermetikusan lezárt történelemórán lennének bent. A kviddicstribünöket díszítő házzászlók és transzparensek sötéten és petyhüdten hevertek. A telihold fényt adott, bár csak alig-alig. Hermione emlékezete a Roxfortról kétségkívül megszépült. Úgy emlékezett, hogy a fű olyan élénk volt, hogy fájt rábámulni a teljes napsütésben, míg a Mardekár zöldje néhány árnyalattal sötétebb volt. Emlékezett a Griffendél színek skarlátvörös és mélyarany színére a zászlókon, amelyek olyan energikusan lobogtak a szélben, hogy zajt csaptak. A pálya sosem volt hivatott így, színeitől kifehérítve, ahogy volt. Minden egyszínű.

Malfoy kölcsönkapott harci csizmája ropogott a pályát szegélyező homokon és kavicsokon.

– Hová mész? – kérdezte Hermione. Nem kellett kiabálnia. A csend azt jelentette, hogy a hangja minden erőfeszítés nélkül átjött.

A férfi anélkül válaszolt, hogy megfordult volna.
– Keresek egy fuvart.

***

Hermionénak fogalma sem volt arról, hogy a Mardekár csapatnak saját, különálló gyakorlóseprűkészlete van, amelyet az iskola seprűházának egyik szekrényében helyeztek el. A legutóbbi csapat seprűi még mindig ott voltak. Nem lepődött meg rajta. Míg minden más kviddicsjátékos beérte egy öregedő iskolai seprűvel, ha a saját seprűik a boltban voltak, a Mardekár ház saját szabályokat alkotott. Ez volt a Roxfort kétes varázsának része - az apró, gonosz következetlenségek. Kevésbé idealista szemmel nézve a dolgot, Hermione azon tűnődött, hogy a többi ház közül miért nem rúgott soha nagyobb port ezekért az igazságtalanságokért. A Hugrabug például. A Hugrabug ház gyakran került az utolsó pillanatban szerzett pontok vagy szabálymódosítások kényes végére, gyakran a Griffendél vagy a Mardekár javára. Ritkán panaszkodtak, és kezdte megérteni, hogy ez is része volt a kiosztott karakterek rendszerének. És ha az ember csatlakozott ahhoz a felfogáshoz, hogy a szabad akarat sok esetben valójában illúzió, akkor könnyebbé vált megérteni, hogy Malfoy miért lett az, aki volt, és nem… és nem a számtalan más dolog közül, ami lehetett volna.

Mint például egy tehetséges kutató tudós.

Malfoy távozása az Egyesült Királyságból kétségtelenül „nem a forgatókönyv szerint” történt. Talán megpillantott korábban lehetetlen lehetőségeket? Talán ez volt az oka annak, hogy látszólag megszabadult fiatalkori ingerlékenységétől és neheztelésétől? A rosszindulat, ami Harry roxforti nemezisévé tette, azonban még mindig ott volt benne. Talán ez mindig is része volt?

Hermione felmászott a Hollóhátasok lelátójának tetejére, mert azok voltak a legközelebb. Hosszú és izzasztó mászás volt, és mire elhelyezkedett az első padsorba, finom izzadságfolt borította be. Padma azt javasolta, hogy tornáztassa sérült lábát, hogy megelőzze az izomsorvadást, és eddig nem sok alkalma volt edzeni a Grimmauld téren. A rövid fürtök a hajzuhatagában a nedves bőréhez tapadtak. Hermione hátratolta a haját, és a sűrű tömeget szorosabb lófarokba fogta.

Kivette a vászontáskából az egyik üveg gyömbérsört, és lecsavarta. A sör tökéletes volt az időjáráshoz – száraz, ropogós és még mindig nagyon hideg. Megette az almáját, miközben Malfoy repülését figyelte, mert nem volt más dolga, és a közvetlen háttérben lévő üres kastély látványa mindenféle melankóliát keltett benne.

Igazán furcsa volt, hogy emlékezett a férfi repülési stílusára, hogy úgy mondjam. Ez a tudás a sok Mardekár - Griffendél meccsből származott, amelyeken részt vett, és amelyeken csak idő (és lehetőség) kérdése volt, hogy mikor hajt végre egy szabálytalanságot a griffendéles oldal valamelyik tagja – általában Harry – ellen. Miután évekig éles szemmel figyelte ezt, nem csoda, hogy emlékezett rá, hogy Malfoy úgy repült, mintha a kedvenc lovát lovagolta volna. Nem guggolt a seprű fölé, mint Harry, aki szorosan behúzta a bokáját, mint egy zsoké a magas versenylovon. És nem is „lógott” róla szemmel láthatóan, ami Ron sajátos, lógós stílusa volt.

Nem. Malfoy egyenes háttal ült; a sarkak negyvenöt fokos szögben rögzítve, mintha láthatatlan kengyelbe helyezték volna őket. Bal keze a seprűnyakat fogta, és nagyrészt észrevehetetlen mozdulatokkal irányította a seprűnyelet, míg a másik keze a combján pihent. Amikor Harry megfordult, mindkét kezével megragadta a seprűt, és a seprű hegye délre süllyedt, majd újra felegyenesedett. Amikor Malfoy ezt tette, egy kézzel csinálta, a seprű hegyét majdnem az orráig húzta, úgy, hogy ő és a seprű majdnem függőlegesen álltak a levegőben.

Harry egyszer-kétszer rámutatott, hogy ezt a manővert nehéz teljes sebességgel elsajátítani, de ha sikerül anélkül, hogy levetné magát a seprűjéről, akkor kevésbé lesz célpont, amikor megfordul. A legtöbb ütközés és gurkó csók (ahogy Ron eufemisztikusan nevezte őket) akkor történt, amikor a játékosok megfordították a seprűjüket.

Körülbelül húsz perc levegőben töltött idő után Malfoy leszállt a nyeregből. Rálépett a biztonsági korlát kiegyenlített tetejére, mielőtt leugrott volna, hogy csatlakozzon hozzá a padoknál. Lábai elég hosszúak voltak ahhoz, hogy a korlátnak támaszthassa a lábát. Az arcán színt láttam. Szótlanul átnyújtotta a vászontáskát. Elvette, kivette belőle a gyömbérsört, és az üveg felét egyetlen hosszú, folyamatos nyeléssel kiürítette. Ültek – nem éppen társasági csendben –, és nézték, ahogy a kevés gyér felhő átvonul a holdon. Hermione annyira feszült volt, hogy szinte már-már antiklimatikus volt, amikor a férfi végül megszólította.

– Hogy kezdődött?

A lány persze tudta, miről beszél.
– Senki sem tudja biztosan. De a Fertőzés forrását Londonig vezették vissza. A nulladik beteg, bárki is volt, itt élt és halt meg.

Hátradőlt, a könyökét a mögötte lévő, megemelt, második padsorra támasztotta.
– Amikor kórházba került, a kezelőorvosok agyvelőgyulladással diagnosztizálták volna. Valószínűleg azt hitték, hogy agyhártyagyulladás.

Hermione felsóhajtott.
– Igen.

– És amikor több esetet mutattak be, elég motiváltak lettek volna ahhoz, hogy a halál után PCR-t végezzenek az agymintákon – spekulált.

– PCR?

– Polimeráz láncreakció – magyarázta. – Ez egy olyan technika, amelyet a fertőző betegségek jelenlétének kimutatására használnak.

A nőnek meg kellett kérdeznie.
– Mi a fene késztett arra, hogy érdeklődj a virológia iránt?

A férfi kissé jobbra dőlt, úgy, hogy most vele szemben állt. Most már túl sötét volt ahhoz, hogy kivehesse az arckifejezését.
– Nem csak a virológia érdekel.

– Akkor…?

– Akkor miért töltöttem több jellemformáló évet Oroszországban azzal, hogy erről tanuljak?

Hermione bólintott.

Malfoy kortyolt egyet a gyömbérsöréből, és az üveg alján keresztül figyelte a lányt.
– Már mondtam neked.

Megtalálta a kérdéses emléket, attól a naptól kezdve, amikor kiengedték az Azkabanból.

Kiszúrtam egy jövedelmező, kiaknázatlan piacot.

– A pénz miatt – zárta le a lány. – A kihívás miatt is.

A férfi a lány felé tartotta az üveget, hogy gúnyosan gratuláljon a következtetéséhez. Várta az elkerülhetetlen magyarázatot. Nem kellett sokat várnia.

– A muglik úgy félnek a halandóságtól, ahogy mi nem.

A lány gúnyos hangot adott ki.
– A varázslók aligha halhatatlanok.

– Egy nyugat-európai varázsló átlagos várható élettartama százhúsz év. Japánban kétszázöt. Yoshida professzor hány évesnek tűnik neked?

– Azt mondanám, úgy nyolcvanöt körül?

Elmosolyodott, ivott egy kortyot, majd megnyalta az ajkát. Röviden megcsillantak a gyenge fényben.
– Próbáld ki a kétszázat. Azóta főz bájitalokat, mióta dédapám pólyában volt. Hasonlítsd össze ezt a fajta élettartamot az átlagos mugli életkorral és a muglikkal. Ez nem csekélység.

– És mi a helyzet Voldemorttal? Jóváhagyta a kis mellékprojektjeidet?

Voldemort említésére jelentősen lehűlt közöttük a levegő. Malfoy mosolya még mindig ott volt, de most már csak a látszat kedvéért.
– Mondjuk úgy, hogy amit a Sötét Nagyúr nem tudott, az nem kellett volna, hogy zavarja a Sötét Nagyurat.

– Á, de megtudta, és ez zavarta őt. Elárult téged a hatóságoknak, mielőtt Harry megölte volna. Így kaptak el végül téged.

– Kockázatot vállaltam. Akkor úgy tűnt, hogy megérte. Gondolom, mindent megértesz a kockázatról, ami megéri a belépést, tekintve, hogy a hajnali órákat olyasvalakivel töltöd, aki százféleképpen bánthatna téged, mielőtt a nap felkelne.

A lány érezte, hogy a gyomrában szorongás szúrja meg, de igyekezett nem megdöbbentőnek tűnni.
– Ha azt hinném, hogy meg akarsz ölni, nem lennék itt.

– De a gyilkolás nem fájdalmat okoz, ugye?

– Van egy pálcám.

– És jó dolog is. Szükségünk lesz rá.

A lány megfeszült, amikor a férfi fogta a zacskót, megtalálta a másik zöld almát, és gyors harapásokkal elkezdte elpusztítani. Soha nem csinált semmit tétován; ezek többnyire összehangolt, precíz akciók voltak.

– Szóval, mi a történeted? – kérdezte, és az almával gesztikulált a lány felé. – Miért vagy itt?

– Itt veled?

A férfi olyan mosolyt használt, amilyet még soha nem látott. Ez a mostani hóolvadásos volt.
– Nem, Kiska. Tudom, miért vagy itt velem. Azt viszont nem tudom, hogy miért segítesz a csapatodnak.

– Azért segítek nekik, mert segítségre van szükségük. És ez orosz volt? Mennyire beszélsz folyékonyan? Lehet, hogy hamarosan ellátmányt kell cserélnünk egy konvojjal.

– Tudod, mit gondolok? Szerintem azért segítesz ennek a csapatnak, mert félrevezetett igényed van arra, hogy segíts Potternek. Nem hiszem, hogy egyáltalán tudnád, milyen az, ha egy saját projekted van – mondta. – És az oroszt történetesen ugyanolyan folyékonyan beszélem, mint a franciát.

Tudta, hogy a férfi szándékosan piszkálja őt azzal, hogy Harry örökös segédje legyen. Ez egy régi sértés volt.
– Valójában a ReGen az én saját vállalkozásom. Már a járvány kitörése előtt is dolgoztam rajta, ezért állt rendelkezésemre.

Látszott, hogy Malfoy nem volt tisztában ezzel a ténnyel, és most őszintén lenyűgözöttnek tűnt.
– A ReGen egy átkozott műalkotás, remélem, tisztában vagy vele?

Megvonta a vállát.

Malfoy megrázta a fejét.
– Őszintén, Granger. Nem tudom, hogy a képzelőerő hiánya-e a te problémád, de egy tucatnyi kereskedelmi alkalmazás létezik valami olyasmire, mint a ReGen.

– Jelenleg az egyetlen alkalmazás, ami engem érdekel, az az, hogy sikeresen kombinálható-e a D.R.A.C.O. -val.

Ledobta az alma magját a korláton, és a kviddicsseprűt a biztonsági korlátnak támasztva hagyta.
– Milyen mulatságos belegondolni, hogy a mi találmányaink valóban képesek lehetnek megmenteni a világot. Ha már itt tartunk, nincs időnk lógni.

– Hová megyünk? – kérdezte a lány a táskáért nyúlva.

– A könyvtárba. Jó volt ennyi év után újra seprűn ülni, de üzleti ügyben vagyunk itt, nem szórakozásból.

***

A Roxfort kastélyban uralkodó sötétségnek súlya volt. Hermione és a Lumos által létrehozott két négyzetméternyi fény körül telepedett meg.

A lány ennek a fénykörnek a közepén állt, és a kastélyról alkotott emlékeit használta, hogy tájékozódjon. A fénygömb kerülete nem keskenyedett ki a sötétségbe, hanem beszippantotta az. Így annak ellenére, hogy a Roxfort belsejében volt, és bejárta annak folyosóit és lépcsőházait, Hermione csak a megvilágított tér apró részleteit láthatta szeretett, régi iskolájából.

Malfoy a gömb pereménél lebegett, és néha előre sétált a sűrű feketeségbe. Megállt, hogy a lány utolérje, és egyszer-kétszer majdnem belebotlott.

– Talán nem ez volt a legjobb ötleted – jegyezte meg.

– Volt már sokkal rosszabb ötletem is. Egészen biztos vagyok benne, hogy a hetedik év többé-kevésbé tizenkét hónapnyi Rossz Ötlet volt.

Hermione egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát. Mostanra már a harmadik emeleti folyosónál kellett lenniük. Nem látta a férfit, de a lépteit hallotta, ha a saját lépteinek zaját a minimumra szorította.
– Túlléptük a könyvtárba vezető lépcsőt – suttogta.

A férfi megállt a járásban. Rövid szünet következett, majd:
– Azt hiszem, igazad van. Vissza kellene mennünk.

Egy pillanattal később belépett a lány Lumos határain belülre. Amikor megszólalt, a lehelete felkavarta a lány homlokán a hajat. Zöld alma illatát érezte. Világos haja és szeme színtelennel és kísértetiesnek tűnt a varázslat aranyló fényében.

Hermione hátrált egy lépést, hogy némi távolságot tartson közöttük. A földön azonban volt valami. A bal sarka beleakadt, és elesett volna, ha Malfoy nem kapja el a derekánál fogva. Visszalendítette a lányt, és ahogy a pálca karja mélyre süllyedt, felfedte a kiszáradt maradványokat, amelyek megbotlott. A sokk eléggé kifejezett volt ahhoz, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy Malfoy ingét és karját szorongatja.

Nem is annyira az volt, hogy mi volt az, hanem az, hogy ki volt az.

– Te jó ég! Ez… ez… ez…?

Malfoy kiszabadította magát a lány fehéren szorító szorításából, és a guggolásra ereszkedett, hogy jobban megnézhesse.

– Fényt – kérte.

A pálcáját a földre irányította.

A Roxfort gondnoka, Argus Frics volt az. Vagy ami maradt belőle. Mrs. Norrisnak nyoma sem volt. Ha szerencséje van, elszaladt az erdő biztonságába. Hermione látott már jó pár félig megevett maradványt, de ez most más volt. Csatlakozott Malfoyhoz, hogy közelebbről is megvizsgálja a holttestet.

– Ezt nézd meg – suttogta, és arra a helyre mutatott, ahol Frics feje tetejének kellett volna lennie. Az agya eltűnt, kikaparták. – Ez egy tiszta vágás. Ez nem egy falási mánia volt. A fejét úgy vágták fel, mint egy főtt tojás tetejét.

Malfoy megragadta a csuklóját, és lejjebb vezette a pálcafényt a holttest törzse fölé. A fogása könnyű volt, de Hermione egész teste visszahőkölt. Ha észre is vette, túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy kommentálja. Elengedte a lány kezét, majd az oldalára fordította a merev holttestet.

– Tartsd ott a fényt!

– Mit csinálsz?

– Egy jó kis régimódi turkálást…

A férfi koncentráltan ráncolta a homlokát, miközben a holttest hasát tapogatta. Épnek tűnt, ami furcsa volt, mivel a zsigerek általában zombik tömegét vonzották, de hamarosan átértékelte ezt a feltételezést, amikor látta, hogy a férfi keze eltűnik benne. Határozottan volt egy seb.

– Ehhez tényleg kesztyűt kellene használnod.

– Semmi baj. Többnyire száraz. És…igen, úgy tűnik, a mája is hiányzik. – Malfoy kivette a kezét, és folytatta, hogy Frics ruhamaradványaiba törölje.

– Nyújtsd ki a kezed! – utasította Hermione.

Malfoy megtette, amit kért, és Hermione vette a bátorságot, hogy fertőtlenítő bűbájt varázsoljon a kezére.

– Hmm – mondta Hermione. – Szóval elvették a máját és az agyát. De minden mást meghagytak?

– Megették a máját és az agyát – hangsúlyozta Malfoy.

Hermione csak egy percig volt tanácstalan, mielőtt csatlakozott Malfoy nyilvánvaló következtetéséhez.
– Varázsló zombiknak kellett ezt tenniük, és rohadtul sebészi pontossággal. Kiválasztották azokat a részeket, amelyek a legjobban tetszettek nekik. Az agy a szokásos zombiétel. De a máj tele van tápanyagokkal: vas, kálium, cink, A-, D- és C-vitamin, rengeteg tiamin és riboflavin. Olyan dolgok, amiket sehol máshol nem találsz hasonló mennyiségben.

– Minden, ami a kognitív működéshez szükséges – találgatott Malfoy. – Azt mondod, hogy az emberi máj olyan, mint az okos zombik sóletje?

Hermione bólintott.
– Ezt majd felvetem Mercernek. Meglátjuk, mit szól hozzá. – Hirtelen a sötétség, ami körülvette őket, körülbelül tízszer olyan baljóslatú lett. – Hm, sokkal jobban érezném magam, ha siettetnénk a dolgot.

– Egyetértek.

Sokkal gyorsabb tempóban haladtak a könyvtár felé.

***

Úticéljuk a könyvtár herbológiai szárnya volt, amely a negyedik emeleten, a zárolt részlegtől nyugatra, egy lejtős fülkében helyezkedett el. Az értékesebb szakkönyvek közül néhány hiányzott, és még több hevert a padlón. Hermione gyanította, hogy a tanárok magukkal vitték, amit csak tudtak, amikor a Roxfortot kiürítették. A polcok magassága fokozatosan csökkent, ahogy egyre mélyebbre merészkedtek az alkóvban. Malfoy több címet is szemügyre vett, végül kihúzott egy könyvet. Kinyitotta, és grimaszolva nézte a felszálló porfelhőt, amely az aranyló fényben láthatóan felszállt.

– Ez a hely volt Neville kedvenc helye a Roxfortban, az üvegházak után a második – jegyezte meg Hermione.

– Igazán? – mondta Malfoy, miközben gyorsan lapozgatott. – És a tiéd hol volt? Gondolom, az is a könyvtár volt. Több fényre van szükségem.

Hermione odasétált hozzá, a pálcáját éppen szemmagasság fölé tartva.
– Az enyém a prefektusok fürdője volt. Pontosan mit is keresünk?

A férfi abbahagyta a lapozgatást, és felhúzott szemöldökkel nézett le a lányra.
– A fürdő?

A sötétség eltakarta a lány pírját. Persze, hogy szeméremsértőnek kellett lennie.
– Egy óra megszakítás nélküli áztatás egy illatos, buborékokkal teli kádban, amelyben tizenkét ember is elférne, bárki számára a kikapcsolódást jelentené – mondta a lány egyszerűen.

– Tizenkét ember, mi? Ez csak egy véletlen szám, vagy kísérletezésen alapul?

A nő megforgatta a szemét.
– Kopj le, Malfoy. Te voltál prefektus. Te is használtad a fürdőt.

Visszafordította a figyelmét a könyvre.
– Valóban használtam. És inkább nyolc ember.

A lapokat tovább lapozgatta.
– Legalábbis kényelmesen.

A lány nem vett tudomást a férfiról, miközben egyidejűleg megpróbálta megnézni, mi van a könyvben.

– Maximum tíz, azt mondanám. Attól függ, mennyit akarsz fröcskölni.

Hermione felnyögött.
– Bízz benned, hogy ilyenkor csintalanul viselkedsz.

– Én mindig csintalan vagyok. Csak eddig még sosem ismertük meg egymást igazán.

Hermione óvatosan nézett rá. Elég közel állt hozzá, hogy szempillákat számoljon, ahogy Ginny szokta mondani.
– Mi van ebben a könyvben, amire olyan nagy szükségünk van?

– Egy lista gyógynövényekről, amelyek ha megfelelően elkészítjük, még tovább növelik ReGen kitartását. Ha Longbottom tényleg olyan jó gyógynövényszakértő, mint amilyennek mondod, akkor szívesen behívnám konzultálni, bármennyire is fáj.

– Kitűnő. Hadd nézzem. – Eldobta a vászontáskát, és a könyvért nyúlt, de a férfi eltartotta tőle.

– A könyvet ingyen kapod. A ReGenről szóló munkám is a tiéd, ingyen.

Ezúttal a szemöldöke emelkedett fel. A hangja azonban lapos volt.
– Te jó ég, a nagylelkűséged határtalan.

A férfi figyelmen kívül hagyta a szarkazmusát.
– És a képlet egy másik oldalát is megkaphatja.

Két oldal egy nap alatt? Határtalan nagylelkűség, valóban. De, mint mindig, ennek is megvan az ára. Hermione figyelte, ahogy a férfi végigtapogatja a nadrágja számos zsebét, majd megkérdezte, van-e nála toll. Azt válaszolta, hogy nincs.

– Nem számít. – Malfoy kinyújtotta a bal mutatóujját. – Tessék, öntsd a tintát.

A lány megtette, amit a férfi kért, és figyelte, ahogy az ujja hegye izzani kezd. Az egész hátralévő időben idegesíteni fogja, ha nem mondja ki. Így hát megtette.

– E.T. telefonálj haza.

Malfoy megállt, miközben felemelte a kezét, arckifejezése kérdőn nézett.

– Tudsz dolgozni egy elektronmikroszkóppal, de fogalmad sincs az E.T-ről?

Folytatta a levegőbe írva, egy lebegő bekezdést kémiai egyenletekből, rovásírásos szimbólumokból és egy ábrából, ami az összefolyásukat magyarázta. Hermione hátralépett egy lépést, hogy megfigyelje a jegyzeteket. Még közel két évtizednyi, a varázsvilágban töltött élet után is, a velejáró csodákkal együtt, amelyeknek rendszeresen szemtanúja volt, mindig akadt valami új és gyakran meglehetősen egyszerű dolog, amitől egy pillanatra elállt a lélegzete.

Ezúttal ezüst írás volt az, amely egy ködös Lumos arany felhőjében lebegett, amelyet végtelennek tűnő sötétség határolt. Megérintette az egyik rúnát, és az enyhén megingott a levegőben. Elég szép volt ahhoz, hogy a szeme felragyogjon a tisztelettől, de a hasznossága messze felülmúlta a szépségét. Megfordult a helyén, és megdöbbenve vette észre, hogy Malfoy a háttal támaszkodik. Lenézett rá; az arcára, majd a csillogó szemére, amiért bolondnak érezte magát.

– Mennyire akarod ezt? – kérdezte tőle, a hangja lágy és mély volt.

– Nagyon – mondta a lány. – Akarsz érte valamit, ugye?

A varázsló nem válaszolt, csak bámulta a nőt. A boszorkány úgy gondolta, hogy a férfi halványan elégedetlenkedett.

– Mit akarsz érte? – noszogatta. Ez volt a második alkalom, hogy feltette neki ezt a kérdést, mióta csatlakozott a csapathoz.

– Azt akarom, hogy megcsókolj.

Hermione túlságosan öntudatos volt ahhoz, hogy elhitesse magával, hogy ez az újabb kérés váratlan vagy megdöbbentő. Nem lesz erkölcsileg felháborodott „Hogy merészeled?”, nem lesznek pofonok, mert Hermione sejtette, hogy ő és Malfoy kölcsönösen felismerték egymást furcsa új kapcsolatukat illetően. Bármennyire is ragaszkodni akart ahhoz, hogy a férfinak elment az átkozott esze, hogy a kérése teljesen helytelen, tudta, hogy ez időpocsékolás lenne.

És az idő nagyon kevés volt.

A lány felnézett rá, egyenesen a szemébe.
– Téged tényleg nem érdekel, mit gondolok rólad, ugye? Ha ezt kéred tőlem, azzal arra kérsz, hogy a legrosszabbat gondoljam rólad.

Hermione visszatartotta a lélegzetét, miközben a férfi egy kósza fürtöt a füle mögé túrt. Mint mindig, a nedvesség most is pusztítást végzett a hajával. Figyelte a keze haladását, mindenhová nézett, csak a lány szemébe nem.
– Kétlem, hogy sokkal többet tudnék tenni, hogy beszennyezzem az amúgy is fekete hírnevemet.

A nő elkapta a férfi kezét, és elhúzta magától. A szíve kétszeres ütemben vert.
– Akkor miért nem próbálod meg javítani?

A férfi megvonta a vállát.
– A jó hírnevet túl sok munka fenntartani.

– Elviselhetetlen vagy.

– Te pedig az időt húzod – mondta a férfi mosollyal a hangjában.

Hermione egy pillanatra elfordult, a keze ökölbe szorult. A fenébe vele. Ez az egész csak játék volt.

– Rendben – csattant fel, és nem várta, hogy Harry milyen idegösszeomlást kapjon, amikor rájön. – Egy csókot cserébe azért a lapért.

Ekkor vette észre, hogy a férfi még mindig a nagyon nagy, nehézkes füveskönyvet tartotta közöttük. És ez a részlet hirtelen új felismerések ajtaját nyitotta meg. Malfoy nem volt más, mint precíz. Valami olyan kétértelmű dologért alkudozni, mint „egy csók”, azt jelentette, hogy gyakorlatilag a csók paramétereivel kapcsolatos döntést a nőre hárította.

Mi volt akkor a csók? Egy puszi az arcra? Egy csók a homlokra? Egy kézcsók? Gyakorlatilag mindegyik megfelelt. A férfi elvárta, hogy a lány azt a lehetőséget válassza, amelyik a legkevésbé kellemetlen számára. Malfoy várt, figyelt. És bosszantotta, hogy látta a varázsló arcán a szórakozást. Tudta, hogy Hermione mérlegeli a lehetőségeit. Ez egy olyan gyakorlat volt, amelynek célja a zavarba ejtés és a hatalom átvétele volt.

Azt várta, hogy a lány arcon csókolja.

Hermione adrenalinlöketet érzett. A francba vele. Ó, igen. A hatalom elveszne, de Malfoy alábecsülte őt, ha azt hitte, hogy hajlandó lesz lemondani róla. Nem kellett megjátszania az idegességét, ahogy közeledett hozzá, túlságosan is valóságos volt. A férfi önelégülten és némán nézte, és a füveskönyv még mindig sokatmondóan állt közöttük.

Nehezen lihegve, karját és pálcáját mereven maga mellett tartva Hermione lábujjhegyre emelkedett, és úgy billentette a fejét, hogy úgy tűnjön, mintha egy gyors puszit akarna adni az arcára. A fattyú annyira biztos volt magában, hogy a fejét kissé lehajtva asszisztált, hogy a lány jobban hozzáférjen az arca oldalához. Hermionéban megvillantak a második, majd a harmadik gondolatai, de a mögöttük lebegő képlet ezüstös fénye tovább sarkallta.

Tett egy lépést előre, már nem csupán a férfi előtt, hanem most már eléje sétált. Mielőtt a férfinak esélye lett volna regisztrálni a szándékát, a nő szabad kezével megfogta az arcát, megtapogatta az állkapocsvonalánál lévő durva, újonnan nőtt szakállat, mielőtt a száját a férfi szájára zárta volna. A varázsló egész teste megmerevedett. A nő érezte vágyát, hogy hátráljon, majdnem olyan élesen, mint a sajátját. De persze rájött volna, hogy ha ezt teszi, ő lenne az, aki előbb szabadulna ki, és ennek következtében elveszítené a játékot.

Draco Malfoy csókja meglehetősen egyoldalú dolog volt. Az ajkai megfeszültek, a légzése most élesebb volt, a szája összezárva. A nyelve hegyével végigsimított a férfi ajkának vonását, és azok halkan suttogó belégzéssel szétváltak. Az ajkait csókolni egy dolog volt, a francia csók egészen más. Utóbbit nem tartotta szükségesnek, ezért inkább arra összpontosított, hogy finoman az alsó ajkát a sajátja közé kapja, mielőtt ugyanezt tenné a felső ajkával. Rövid, gyors kitérő volt. Hermione éles, zöld alma és lágy gyömbérsör ízét érezte, és tétlenül azon tűnődött, vajon neki is ugyanilyen íze van-e. Elhúzódott, és a részben nedves ajkak természetes tapadása még egy pillanatig összekötötte a szájukat. A keze most a férfi mellkasán pihent, ahol érezte a szívének vad kalapálását. Már ebből is ki lehetett élvezni a győzelmet.

Kinyitotta a szemét. A tenyerében érzett tapintás, a fejbőrén végigfutó bizsergés és különféle más véletlenszerű idegvégződések ellenére nem tudta visszafogni önelégültségét, amikor a férfira nézett.

Tessék, gondolta, itt a csókod, te istenverte, manipulatív szemétláda.

De aztán meglátta a varázsló arckifejezését. És látta, hogy az többől áll, mint a felismerésből, hogy kicselezték. A pupillái tágra nyíltak, és a légzése halk, de szaggatott volt. Hermione ösztönösen kinyújtotta a pálcáját, hogy elhárítsa a férfit. Nem működött, mert nem használta.

A könyv a földre esett. Meleg kezét a lány tarkójára terítette, két ujja a hajába csúszott, közvetlenül a lófarka alá, miközben hüvelykujja a lány arccsontja mellett pihent. A másik keze a derekánál fogta meg őt, miközben visszasétált vele a könyvespolchoz. Hermione szája kinyílt, és Draco egy olyan csókban kapta el a lány tompa tiltakozását, amelyhez képest az előző próbálkozása erénytelennek tűnt. A férfi mellkasához nyomódott, de olyan volt, mintha egy falnak nyomódna. A tarkója a könyvespolcnak ütközött. A varázsló egyik combja szétválasztotta a lány térdét, hogy még hatékonyabban a polchoz szoríthassa. Ha akarta volna, sem tudta volna egyik térdét sem felhúzni. A mágus nem volt olyan ostoba, hogy a nyelvét a szájába dugja, különben a boszorka ráharapott volna. Ehelyett végigfuttatta a száját az állkapocsvonalán, egészen a torkáig, és megállt, hogy könnyedén megszívja a nyakán lüktető őrjöngő pulzust. A lány elméje felborzolódott. Úgy remegett a szíve, hogy a fogai csattogtak.

– Nálad van a pálcád, sárvérű – emlékeztette a férfi, a hangja durva és forró volt a nyakán.

Hermione a pálcája hegyét a mellkasára helyezte, ideiglenesen tompítva a Lumosát.

– Gyerünk, használd! Fejezd be a kis csókunkat, és én pedig visszakapom azt a lapot, köszönöm.

– Te szemétláda – sziszegte a lány. A pánikja már nagyon közel állt ahhoz, hogy felforrjon, de még nem adta meg magát. – Nem én vagyok itt az, aki meghátrál. Fejezd be a bántalmazást.

A varázsló a lány nyakára mosolygott, majd belenyomta a csípőjét. Elakadt a lélegzete, amikor érezte, hogy a férfi kemény hossza a hasához simul.

– Nem, nem hiszem, hogy itt és most befejezem. Addig nem, amíg még annyi oldal van hátra, amit meg kell szerezned…

A férfi szavai ellenére a rázkódása mostanra remegéssé fokozódott. Olyan erősen szorította a pálcáját; csoda, hogy nem tört ketté a dolog. Egy tucatnyi varázsige lebegett a nyelve hegyén, de egyik sem jött ki belőle. Fogalma sem volt róla, mennyire gondolta komolyan a férfi a fenyegetését, hogy megtartja a lapot, de nem tudta rávenni magát, hogy tovább játssza a játékát.

Hermione utálta, milyen kicsinek hangzott a hangja, amikor megszólalt.
– Draco, kérlek, hagyd abba!

Valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén szólította. Azonnal abbahagyta, olyan hirtelen, hogy a lány a könyvespolc mentén dőlt össze. Amikor felállt, látta, hogy a férfi teljesen dühösnek látszik. Ez volt a legerősebb érzelemnyilvánítás, amit valaha is látott tőle, mióta a csapathoz csatlakozott. A dühe zavarba ejtő volt.

Malfoy felvette a könyvet és a táskát, aztán hagyta, hogy a lány vezesse ki az iskolaparkba, a kastély őrvarázslatain túlra. Nem szóltak egymáshoz. Amikor a kviddicspálya közepén dehoppanáltak, a férfi nem fogta meg a lány kezét.

hozzászólások: 0