14. fejezet
Az élők földjén

Neville Longbottom nem akart Grimmauld téren lenni.

A Taransay-sziget kis menekültközössége épp most ment keresztül a poklokon, és minden működő pálcára szükségük volt, hogy segítsenek újra rendbe hozni a dolgokat. Harry és Ginny közelmúltbeli távozása Taransayból elég nehéz volt mindenkinek. Nem igazán tudta, hogyan, de miután elmentek, úgy tűnt, Neville többször szólt bele a dolgokba, minthogy parancsokat követett volna.

Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ő legyen az a fickó a vágólap mögött, de ha Taransay azt akarta… nem, szüksége volt rá, hogy mutogasson és irányítson, akkor ő lesz az az ember számukra. Ezért is ütközött némi ellenállásba Rufus Scrimgeour váratlan látogatása és az azt követő kérése, hogy menjen vissza Londonba, méghozzá egy herbológiai tanácsadói küldetésre.

– Nem – mondta Neville Scrimgeournak, és Neville egészen biztos volt benne, hogy a miniszter ezt a szót nem sűrűn hallotta.

Scrimgeour ajka elvékonyodott. Aztán azt mondta, nagyon is értelmesen (a fene egye meg az embert).
– Mondjon nekem egy másik magibotanikust, aki segíthet.

Neville hosszasan gondolkodott. Valószínűleg túl sokáig, és nem eléggé erősen, mert Scrimgeour végül morgott, mintha ugyanarra a következtetésre jutottak volna.

– Pakolja össze a holmiját, fiam. Egy órán belül indul Londonba.

– Miniszter úr, nem hagyhatom most csak úgy itt ezeket az embereket.

Scrimgeour nem értett egyet a bólintással, ami nagyon zavarba ejtő volt.
– De igen, megteheti. Én itt maradok, hogy vigyázzak Taransayra, amíg ön nem végez Grimmauld téren.

A sátorváros közepén lévő rögtönzött „falusi zöldben”, ahol Neville Scrimgeourral beszélgetett, már gyülekezett egy kis, tétova kíváncsisággal teli tömeg. Ezt a teret alkalmi véletlenszerű foci- vagy krikettmeccsekre használták, és egy szerencsétlen kísérletben tollaslabdázásra. Még egy elvarázsolt tollaslabda sem tudott ellenállni a „szellő” hebridai változatának.

A mágikus népség előrébb lépett az összegyűlt bámészkodók közül, felismerve miniszterüket. Több idősebb polgár ködös szemmel nézett rá, hogy ott van. Neville rájött, hogy még mindig mindenki kissé elérzékenyült. Molly Weasley heveny billegő állkapocs-gyulladásban szenvedett, amikor Harry elment, és magával vitte Ginnyt. Az anyjához hasonlóan a legfiatalabb Weasley is tudott bánni az emberekkel, és mind a muglik, mind a varázslók kedvence volt. Megígérte, hogy folyamatosan tájékoztatja a többi Weasley-t Ron állapotáról.

Volt még egy férfi Grimmauld térről, aki elkísérte Scrimgeourt – egy idősebb férfi, akit Neville nem ismert. Cowboykalapot és cowboycsizmát viselt, és egy fának támaszkodva, összefont karral figyelte őket. Csak egy seriffjelvény és egy hatlövetű pisztoly hiányzott a csípőjéből. Egy mugli kisfiú lépett oda hozzá, és a kalapjára mutatott, mire a férfi levette, és a fiú fejére tette. A kalap eltakarta a fiú szemét, de a karimája alatt még mindig látszott a sugárzó mosoly.

Scrimgeour úgy mutatta be a férfit, mint Richards ügynök, az amerikai varázslószenátustól.

És ha ez nem lett volna elég hírértékű, a miniszter folytatta, hogy elmagyarázza, az a legjobb, ha Neville és Richards ügynök minél hamarabb visszasietnek Grimmauld térre.

– Nem szeretném a szükségesnél tovább magára hagyni a csapatom Draco Malfoyjal.

Draco Malfoy, gondolta Neville, majd felhorkant.
– Ha-ha. Szép volt, miniszter úr.

***

Egy héttel később Neville keresztbe tett lábbal ült a kifakult szőnyegen Scrimgeour ideiglenes irodájának közepén, a Grimmauld tér-en.

Körülötte könyvhalmok és néhány tekercs állt – az egyiket nehezen tudta kibontva tartani. Néhány frusztráló perc után papírnehezék után nézett, és végül megelégedett azzal, hogy az egyik cipőjét használja. A kandalló pattogott, egy pillanatra zöldre égett, majd egy guggoló Ginny Weasley lépett ki belőle a szobába. Kiegyenesedett, lesöpörte a kormot a ruhájáról, és Neville felé sétált. A kezében egy bekeretezett kínai akvarell volt, amelyen egy hegyvidéki, fákkal borított táj volt látható.

– Ez az? – kérdezte minden előzmény nélkül.

Neville átvette tőle a festményt. Előkapott egy nagyítót, és közelről szemügyre vette a műalkotást:
– Ó, szép munka, Ginny! Úgy tűnik, ez az! Nehéz volt eljutni hozzá?

Ginny leült mellé a földre.
– Szerencsére nem. A Kew Gardens könyvtár egy szellemváros.

Neville sajnálkozó pillantást vetett rá, megjegyezve, milyen lehangoltnak hangzik.
– Harry azt mondta, hogy még sosem jártál a Kew Gardensben.

– Nem – erősítette meg a lány. – Ron sem. Mindketten mindig is el akartunk menni. És hidd el, nem akarod látni őket abban az állapotban, amiben most vannak. A túlburjánzást enyhén szólva is. De a Herbárium és a Könyvtár érintetlen.

– És a Millenniumi Magbank? – kérdezte Neville, képtelen volt elrejteni a remegést a hangjában.

– Ép, amennyire meg tudtam állapítani – mondta Ginny. – Ahogy annak lennie is kell. Úgy tervezték, hogy képes legyen ellenállni egy ilyen mugli atomrobbanásnak, nem igaz?

A férfi megkönnyebbülten pislogott. Kínos volt bevallani, de Neville-nek időnként rémálmai voltak arról, hogy valami nemkívánatos dolog történik a Magbankkal. Például, hogy valaki nyitva hagyja az ajtót, és beengedi a nedvességet. A botanikusok (és a magibotanikusok) számára a Magbank egyfajta botanikai Noé bárkája volt. Csakhogy ő nem volt magibotanikus, nem igazán. Ez csak egy hobbi volt, ezért kellett igazán arra koncentrálnia, ami most előtte volt. Természetesen Bimba professzor lett volna az ideális személy, akit beavathatott volna a Grimmauld téri műveletbe, de ő nem volt elérhető. Neville-nek meg kellett tennie. Már-már mulatságos volt, hányszor került akaratlanul is felelősségre.

Nem úgy, mint Hermione, gondolta Neville, akinek úgy tűnt, hogy a legfontosabb dolgokért eredendően ő a felelős.

– Nagyon szép – mondta Ginny, oldalra billentve a fejét, hogy szemügyre vegye a festményt.

Neville egyetértett vele. Mindketten némán, esztétikai elismeréssel bámultak. Aztán felkapta a cipőjét, és összetörte az üvegkeretet.

Ginny összerezzent, de kíváncsian nézett tovább, hogy lássa, ott van-e, amit keresnek. Neville leszedte a törött üveget, majd nagyon óvatosan lehúzta a festményt a hátlapjáról. Megfordította a pergament, és ott, apró betűkkel, de mégis jól láthatóan ott volt egy angol nyelvű felirat.

– A-hah – lihegte Neville. A feliratot a fény felé tartotta, és sajnálatosan piszkos hüvelykujját óvatosan végigsimította az íráson. – Ez a felirat hozzáadódik ahhoz a tucatnyi hasonló hivatkozáshoz, amit mostanra összegyűjtöttünk arról, hogyan lehet a nektárt kivonni a példányunkból.

– Úgy érted, ez a Király-hegyi barack abban a könyvben, amit Malfoy és Hermione hozott a Roxfortból? – kérdezte Ginny.

– Kunlun-hegyi barack – javította Neville mosolyogva. – És igen, a szövegben az őszibarackot a varázslatok által ismert legerősebb tartósítószerként tartják számon. A híres nektárja pontosan az, amire Hermionénak és Malfoynak szüksége van a ReGen fokozásához. Nincs ennél erősebb dolog. A Bölcsek kövén kívül persze.

– És gondolom, azt sokkal nehezebb lenne megszerezni, tekintve, hogy a Bölcsek köve nem terem a fán – jegyezte meg Ginny, majd elkomorult. – Szóval, hol találod ezt a különleges barackfát? A Kunlun-hegyen, gondolom?

Neville megrázta a fejét.
– A Kunlun-hegy körülbelül olyan valóságos, mint az Olümposz-hegy. És gyanítom, hogy a szóban forgó növény valójában egyáltalán nem a prunus nemzetséghez tartozik. Szerintem valójában valamiféle gumóféle… mint a mandragóra.

Ginny hangot adott ki, hogy kifejezze növekvő türelmetlenségét.
– Akkor hol keressük meg? Található egyáltalán egy példány? Hogyan fog ez segíteni Ronnak, ha azt sem tudjuk, hol van, vagy hogy néz ki?

– Ó, én pontosan tudom, hol találjuk az egyetlen még létező Kunlun-hegyi barackot – mondta Neville. Aztán kimondottan gondterheltnek tűnt.

– Nos?

– Látod, itt kezd egy kicsit bonyolulttá válni a dolog.

***

Hermione a Time magazin régi példányát a konyhaasztalra dobta, ahol Cowboy éppen egy halom ellátási kérvényt nézett át – egy olyan feladatot, amelyet Scrimgeour távollétében át kellett vennie. Richards felvette a magazint, belepillantott, majd kíváncsi pillantást vetett Hermionéra. A tekintete Neville-re vándorolt, aki az ajtóban állt, és egy szelet pirítóst evett.

– Jobban szeretem a Cosmót, de köszönöm, hogy rám gondolt, Granger.

Hermione megforgatta a szemét, majd egyik körömrágott ujjával a címlapon lévő alakra mutatott.
– Neville szerint ez az a férfi, akinél a mi Kunlun-hegyi barackunk van.

Richards a homlokát ráncolva nézte a képet, amelyen egy markáns, fekete hajú, harmincas évei elején járó férfi volt látható. Oldalt ült egy művészien megrongált barokk karosszékben, fején ferde korona, kezében jogar. A férfi arcán megjelenő vigyor zavaróan Malfoy-szerű volt.

– Ez a… páva? – kérdezte Richards hitetlenkedve. – Biztos vagy benne?

– Poshitif – mondta Neville, aki éppen a lekváros pirítósát bontogatta. Taransay sajnos lekvármentes övezet volt, és Neville a lehető legtöbbet hozta ki belőle. – Alexander Amarov a világ első számú mágikus furcsasággyűjtője. A hozzáértők körében már évek óta az a pletyka járja, hogy sikerült megszereznie a híres barackot.

– Így van – helyeselt Richards. – Ő is egy olyan különc mugli milliárdos, nem igaz? Mi a fenének akarta?

– Szerintem tudta, hogy mi az, de fogalma sincs, mit kezdjen vele. A családja eredetileg a botanikai gyógyszerekkel kereste a kenyerét, és valahol az idők folyamán Amarovban kialakult a varázslatos növényvilág iránti rajongás – magyarázta Neville.

– Állítólag a mágikus növényvilág – javította ki Hermione. Végiglapozta a cikket. – A Fertőzés előtt soha nem tudta bizonyítani egyik állítását sem a varázsló népek létezésével kapcsolatban. Különben biztos vagyok benne, hogy a Minisztériumnak lett volna hozzáfűznivalója.

– Rendben, akkor valószínűleg Alexander Amarovnál van a barack – mondta Richards felállva. – Látogassuk meg a férfit.

– Tudjuk, hogy hol van? – kérdezte Hermione. – Úgy értem, lehet, hogy már nem is él, igaz?

Richards már a konyhai lépcső felé tartott.
– Könnyen kideríthetem. Hadd beszéljek az embereimmel hop-porral.

Amikor Cowboy elment, Neville elkezdte elkészíteni a negyedik vagy ötödik szelet pirítóst. Már nem is számolta.
– Egyébként kik azok az…ő emberei? – kérdezte Hermionétól.

– Nem tudom, Neville. De úgy tűnik, sok-sok fegyverük van.

***

Az alagsori kórteremben pislákoltak a fények.

A hálózatról nem lehetett áramot szerezni, de egy használt generátorral eddig is sikerült ellátni Grimmauld teret minden nem létfontosságú rendszer áramellátásával. A klinikát és a laboratóriumot úgy alakították ki, hogy egy kisebb, szünetmentes áramellátásról működjön, amely mágikusan működött, és mint ilyen, nem eshetett ki. Leromlott állapota ellenére a nagyobb generátor az elmúlt hat hónapban jól működött, de az utóbbi időben problémák léptek fel vele. Harry utánanézett a dolognak, legalábbis ezt ígérte.

A kórterem egy pillanatra sötétségbe borult, és Ron szobájában a berendezéseken csak a piros, kék és sárga fények csipogása és a számkijelzők jelentek meg.

– A fenébe ezekkel a fényekkel – panaszkodott Padma. Éppen ki akart menni a folyosóra, hogy ki- és visszakapcsolja a főkapcsolót, amikor a mennyezeti fények visszatértek.

Emily Finch ült a Ron ágya melletti széken, és látszólag nem zavartatta magát az időnkénti áramszünet.
– Úgy nézel ki, mint aki meghalt – mondta Padmának, majd elvonta az arcát. – Hoppá. Rossz szóválasztás…

Padmában maradt még annyi energia, hogy nevessen.
– Igaz. Mindkét esetben. – Éppen el akarta kezdeni Ron este kilenc órai vizsgálatát. Emily éppen laborszünetet tartott, de éppen akkor ugrott be meglátogatni Ront, amikor Padma megérkezett.

– Menj, igyál egy csésze teát vagy valamit – szólalt Emily. – Majd én elintézem.

– A CVC-jét meg kell nézni. És Mercer megjegyezte, hogy a vérnyomása tegnap kissé emelkedett volt, továbbá…

– Jézusom, Padma, el tudom olvasni a feljegyzéseket. Ne aggódjon. Tarts szünetet, vagy szólok Grangernek rólad.

Ettől Padma felhorkant. Levette a sztetoszkópot a nyakából, és felnyögött, amikor a fények újra felvillantak.
– Hermione történetesen a túlórák védőszentje.

– Igen, de szuperül felbosszantja, ha bármelyikünk dupla műszakot vállal anélkül, hogy előtte átbeszélnénk vele.

Padma elgondolkodott ezen.
– Szerintem ennek inkább az lehet a magyarázata, hogy összekuszálja a beosztását. Hermione ideális világa egy olyan világ, ami beosztások szerint működik. De elfogadom a kedves ajánlatát. – Elkezdte elpakolni az orvosi táskáját. – Egy csésze tea nagyon jól esne. És ezektől a fényektől rohadtul migrénem van.

– Tudja, Dr. Mercer is szünetet tart – jegyezte Emily egy konspiratív mosollyal. Az ápolótanuló kivett egy pár latexkesztyűt a falra szerelt adagolóból, és elkezdte felhúzni. – Biztos vagyok benne, hogy örülne a társaságának. Amikor utoljára láttam, a konyhában próbálta meginni a kávét valami Tim Tam nevű valamin keresztül.

Padma szeme kitágult.
– Ne szórakozz velem, Emily. Azt mondtad, hogy vannak Tim Tam-ok ebben a házban?

– Aha – mondta Emily. – Neville Longbottomnak nyilvánvalóan volt néhány elrejtve Taransayban.

– Merlin, ez az. Határozottan Tim Tamért megyek ki! – Padma felvette az orvosi táskáját, de megállt a csúszó, rácsos ajtó előtt: – Biztos, hogy jól vagy itt Ronnal?

– Teljesen! Menjetek!

Padma elment. Emily még mindig halvány mosolyt viselt, miközben a felszerelés rutinellenőrzését végezte, mielőtt Ronhoz lépett volna. Teljesen levette a lepedőt, és félrelökte a kórházi köpenyt, hogy megvizsgálhassa a centrális vénavezetéket, ahogy Padma tanácsolta.

Emily azonnal elkomorult. Valami nagyon nem stimmelt. A bőr a katéter körül olyan színű volt, mint egy régi véraláfutás - sárga, fekete és lila -, és úgy tűnt, mintha gennyesedni kezdett volna. A szegycsontja körüli hús máris viszkózus fényt vett fel. És ott volt… a szag. Mostanra már mindannyian jól ismerték ezt a bűzt. Emily sietve átlapozta a beteglapokat, hogy ellenőrizze, mikor kapta Ron az utolsó adag ReGen-t.

Lehet, hogy valaki elfelejtette beadni?

Nem. Az utolsó adagja óta csak három óra telt el, és azt nem más adta be neki, mint Hermione.

Hermione és Draco Malfoy úgy beszéltek a ReGen-küszöbről, mintha az valamiféle mumus lenne, amely a nem túl távoli jövőben leselkedik rájuk. Jelenleg a végkimerülésig dolgoztak azon, hogy megtalálják a módját annak, hogy elhárítsák ezt a rettegett elkerülhetetlenséget. Mindez a semmiért, mert Emily egészen biztos volt benne, hogy jelenleg a Küszöböt nézi. És ez rossz hír volt mindenki másnak odakint, aki jelenleg a ReGen segítségével maradt életben.

– A francba – sziszegte Emily. Kirohant a folyosóra, hogy megnézze, Padma még mindig ott van-e.

Nem volt ott.

Emily visszasétált a cellába. Ron külső megjelenésétől eltekintve a vérnyomásán kívül nem sok minden változott. A berendezés pittyegése és halk, ritmikus suttogása megnyugtatta, valamennyire. Semmit sem ért el azzal, hogy felszaladt az emeletre, hogy mindenkit Ron cellájába hívjon. Kate McAlister hamarosan szolgálatba lépett Yoshida professzorral. Emily úgy döntött, hogy előbb vérmintát vesz a virológusuknak, és teljesen megbizonyosodik a gyanújáról, mielőtt Harry, Hermione vagy Ginny Weasley értesülne róla. Ez lett volna a legbölcsebb dolog.

Remegő kézzel kivett egy fecskendőt az ellátószekrényből, és odalépett Ronhoz. A jegyzeteket tartalmazó klisetáblát az ágy szélén hagyta. Emily csípője nekicsapódott, és a műanyag írótábla a padlóra csattant. Ösztönösen lehajolt, hogy elérje.

A lámpák ismét felvillantak, majd a szoba sötétségbe borult.

A jegyzettömb valahol az ágy alá esett. Emily most négykézláb mászott, még mindig a kupakos fecskendőt tartva. A szabad kezét kinyújtotta, ameddig csak tudta, és a tenyerével végigsimított a padlón, hogy megtapogassa a vágólapot. Ujjai éppen akkor találták meg, amikor az arca érintkezett Ron kezével. Az az ágy szélén lógott.

Egyáltalán nem ott, ahol Padma hagyta. A bőre meleg volt.

Mindig olyan lassan, visszatartva a lélegzetét, Emily hátrafelé kúszott – visszahúzódva az ágytól és Rontól. A szeme tágra nyílt, és a szája teljesen kiszáradt. Túlságosan megrémült ahhoz, hogy még nyelni is merjen, mert az hangot adhatna. Állt, centiről centire emelkedett, és sajnos a sarokban álló, használaton kívüli infúziós állványba ütközött. Rövid ideig gurult a padlón. Válaszul gyors, halk zaj hallatszott, ahogy az ágyneműszerű lepedőt élesen végighúzták a matracon. Emily futni akart, és a fenébe is, olyan nagyon gyorsan tudott futni, de nem ebben a sötétségben, esetleg egy falnak vagy egy oszlopnak, vagy bármi másnak, ami ott mozgott a…

Újabb hang, hosszú, zörgő lélegzetvétel, amely mintha örökkévalóságokig tartott volna.

Fények. Kérlekkérlekkérlekkérlek…

Nem volt varázsló, nem hordozott fényt magánál, mint Padma vagy Hermione vagy Harry.

Hirtelen megint világos lett. Túlságosan is világos. Emily összerezzent, és az alkarjával eltakarta a szemét, de csak azután, hogy meglátta az ágy mellett álló magas, görnyedt alakot. Eltartott néhány másodpercig, amíg a pupillái alkalmazkodtak, de amikor sikerült, vadul reszkető kézzel kibontotta a fecskendőt, és védekezően maga elé tartotta.

Ronald Weasley szeme tágra nyílt. Nem voltak barnák, mint a húgáé. Emily már el is felejtette, mennyire kék volt.

És egyenesen őt bámulták.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Nov 18

Előző fejezet: Hát nem számítottam, hogy Harry ennyire ki fog borulni. Bár persze mindenhogy folyamatos stressz és feszültség van, de valljuk be Harry ritkán ver meg valakit.
Ez a fejezet: hát majdnem összefostam magam a fejezet végén. sötétben olvastam, egyedül voltam itthon.... Pfuuuu... Nem akartam, mert másnapra terveztem, de el kellett olvasnom Draco és Hermione egyiptomi kalandját, hogy ne az a kép lebegjen előttem, hogy Ron áll az ágyam végében.
Egyébként izgalmas volt!
Köszi szépen.
Üdv:Neola

by Nyx @ 2023 Nov 18

Harrynek úgy tűnik, hogy ez volt az utolsó cérnaszálon lógó idege, ami végül elpattant. Igen, azért Harryre tényleg nem jellemző a verekedés, de valóban én is a stresszt okolom azért, ami történt.
Uhhh szegényem! Akkor pont a legjobbkor jött ez a fejezet. Ron még egy ideig lesz egy kis khm... félelem forrás. De már nem sokáig. Bassszus most én is elképzeltem a zombi Ront éjjel az ágyam végében, még jó, hogy most nappal van. Naaaagyon para lenne Ebben a történetben lesznek még para részek az biztos. Meg tudom érteni! Ilyen sztori mellé kell olyan, ami kicsit tompít a dolgokon. Köszi! Jövök majd a többivel.