25. fejezet
Expozíció

– Vannak visszatérő álmaid? – kérdezi Lavender Brown.

Hermione nem emlékezett, melyik évben zajlott ez a beszélgetés. Talán az ötödikben? A „normális” évfolyamot nehéz volt dátummal megjelölni, amikor az ember a Roxfortba járt. Mintha Hermione emlékeinek az iskolában töltött időszakról véges forrása lenne, és az emlékezete csak a tanulásnak, a veszélynek, a magasságoknak és mélypontoknak fáradozott volna helyet adni, a középmezőnynek nem.

Pedig a beszélgetés valószínűleg a reggeli közben zajlott. Amire emlékezett, az az, hogy Ron nyitott szájjal rágta a pirítóst.

– Azt álmodom, hogy elfelejtettem valami fontosat, és nem emlékszem, mit – mondta Neville.

Senki sem lepődik meg.

– Engem mindig üldöznek, ugye? – közölte Ron. – És ez egy rohadt nagy pók, ami akkora, hogy lovagolni is lehet rajta! Csak a lábaim nem működnek. Olyan, mintha lábzárral vagy valami ilyesmivel eltaláltak volna. Elborulok, és a pók rám mászik…

Seamus szeretett a mélyen lógó gyümölcsökön tépkedni.
– Biztos vagy benne, hogy ez nem a pók rémálma?

Mindenki nevetett. Vagyis majdnem mindenki. Hermione látja, hogy Harry mosolyog, de ő is zavart, mert zavart az, ami akkor történik, ha Voldemort meg akar ölni, és ráadásul lányproblémáid is vannak.

– Szerintem ezek a szörnyálmok gyakoriak – közölte Lavender. – Nekem is vannak ilyenek. Nem látom, hogy mi az, de mindig valami csúnya dolog jön utánam…

Parvati konspiratívan odahajolt, iskolai nyakkendője a veszélyt hordozta magában, hogy beleesik egy nagy tál kásás zabkásába. Odasúgja nekik:
– Padma azt álmodja mindig, hogy nem tanult a vizsgáira.

– Honnan tudod, hogy mit álmodik? Elmondta neked? – érdeklődött Hermione.

Parvati tekintete kicsit hűvösebb lett, amikor Hermionéra nézett. Elég barátságosak vele, de Lavenderhez hasonlóan Parvati is olyan sekélyes, mint egy pocsolya, és Hermione bűnös kielégülést talál abban, hogy időnként megnehezíti a dolgát.

– Nem kell elmondania nekem – hangzott Parvati meglepően komoly válasza. – Néha elszenvedjük egymás álmait.

– Ikermágia – mondja Neville bólintva.

Ron felhorkantott.
– Akkor Hermione lehet az eltűnt Patil-hármas, mert szerintem neki is pontosan ugyanezek a visszatérő rémálmai vannak! Igaz, Hermione? – Megvonta a szemöldökét a lányra. – Igaz?

Hermione a salátavillájával játszadozott, a körmeit a hüvelykujja párnájába nyomta, és figyelte a nyomokat, amiket hagyott maga után – négy, apró, mélyedő pontot. Persze, hogy álmodta már azt az álmot. De általában egy másik téma állt a középpontban.

Egyedül áll, és döntést kell hoznia – egy varázsigét kell választania, egy ajtót kell kinyitnia, egy sakkfigurát kell mozgatnia. Egy egész rakás döntés, ami időfüggő, mert mögötte, a sötétben nem a mumus áll, hanem Ron, Harry, anya és apa, Weasley-ék és Ginny. Ők passzívan és teljesen Hermione döntéseitől függően várják a sorsukat.

Álmában Hermione soha nem hozott helyes döntést. Rossz ajtót választ, vagy rossz könyvet nyit ki. Lenéz a kezére, és elborzadva látja, hogy fekete, kúszó indák bukkannak elő – egy méregháló, amely kifelé terjed. Ő a szerencsétlenség gyökere, a barátai és a szerettei holtan hullanak össze, arcukban az erek feketén rajzolódnak ki. Hermione szörnyei sosem ormótlan, hatalmas fenevadak, amelyek vadásznak rád. Az ő szörnyei a rossz döntései voltak.

Most átnézett az asztal túloldalára. Ez nem a Nagyteremben lévő Griffendél asztalának boldog, kopott tölgyfa felülete volt, és nem Ron mosolygós, szeplős arca nézett vissza rá, várva a válaszát. Alexander Amarov szúrós, éles tekintetét soha nem tudta volna megszokni, nem számít, hogy Malfoy és Richards ügynök elég gyakran nézett rá ugyanígy. A férfi most is őt figyelte, és sikerült egyszerre kíváncsinak és tudálékosnak tűnnie.

Hermione három hete volt a flottában – ebből két hetet eszméletlenül és lábadozóban töltött. A lábadozását követő napok valószínűleg még nyugtalanítóbbak voltak. Az elmúlt négy estén Amarov kérte a jelenlétét a vacsoránál, az általa csak „kapitányi asztalnak” nevezett asztalnál. A jelenlévők mindegyike hivatalos öltözékben volt. A flotta főnökei között, úgy látszik, szokás volt, hogy a vacsorához öltözködnek.

Ma este Amarov karcsú fekete öltönyt viselt egy finoman vasalt, fehér ing fölött. Az ing gombjai aprócska, fekete térképszegeknek tűntek a keményített, alabástromszínű anyagon. Az összhatás karcsú, egyszerű volt, és szöges ellentétben állt a tengerjáró többi részének rikító dekorációjával. Ma este nem viselt nyakkendőt, jegyezte meg Hermione, bár a férfi minden más alkalommal, amikor látta, viselt nyakkendőt, kivéve a bemutatkozásukat az emberrabló halászhajón. Sikerült felszednie valamennyit abból a súlyból, amit a megpróbáltatásai óta vesztett. Az arcán lévő mélyedések kiteljesedtek, bár ez semmiben sem csökkentette az arccsontjainak barátságtalan szögeit. Rendkívül jóképű férfi volt, a közvélekedés szerint. Kár minden másért.

Tizenketten ültek a hosszú asztalnál. Mindannyian kapitányok, kivéve az egyetlen két jelenlévő nőt – Hermione és Honoria. Mintha megérezte volna Hermione gondolatmenetét, Honoria felpillantott a második fogásból. A pillantástól, amellyel Hermionét nézte, meg kellett volna égetni az arcbőrét.

Honoria gyűlölete Hermione iránt érthető volt. Neheztelt Hermionéra, de ott volt az a nem elhanyagolható dolog is, hogy Honoria teljesen odáig volt Amarovért. Ez tényleg nevetséges volt. Honoria odaadása a munkaadója iránt már nem volt nagy rejtély. Úgy tűnt, Honoria nagyon szerette a fiúkat. Őrülten rosszul. Hermione jelenlegi pozíciója, hogy Amarov kedvenc mágikus gyűjteménye volt, nem maradt észrevétlen Amarov belső köreiben. De a flotta tagjai nem kérdőjelezték meg könnyelműen Amarov döntéseit. Hermionénak nem voltak ilyen aggályai. Az első vacsorán a többi vacsoravendég szórakozott tekintetét figyelmen kívül hagyva sorolta a követeléseit. Megpróbált tárgyalni, alkudozni, meggyőzni, és amikor mindez kudarcot vallott, fenyegetőzött. De a férfitól csak annyit kapott, hogy rövid szünetet tartott a beszélgetésben azzal a flottakapitánnyal, akivel éppen beszélt, mielőtt Hermione félbeszakította.

A pillantása, amit rá vetett, szinte atyai volt – látom, hogy a figyelmemet akarod, kedvesem, de várni fogsz.

Így hát várt. Még három gyötrelmes vacsora. Aztán egy negyedik. Mindannyiszor figyelmen kívül hagyta a ruhákat, amelyeket a férfi a szobájába küldött. Gyönyörű, ízléses ruhák voltak, esztétikai szempontból, vörös szőnyeges címkékkel. Hermione az elsőt és a másodikat kidobta az egyik ablaknyíláson, mielőtt Amarov lepecsételte volna az apró ablakot. A harmadikat sikerült összezsugorítania és összezsugorítania egy fűtőszellőző fölött, a negyediket pedig könnyedén tönkretette vízzel. Ezen az ötödik éjszakán nem jött ruha. Talán elfogytak a ruhák az ő méretében? Így hát, mint minden előző este, Hermione is Belikov professzor kifakult farmeringében és nadrágjában vett részt a vacsorán, az ujjakat és a szegélyeket feltűrve, és egy függönyrojtot használva övként. Mezítláb volt. Semmikor nem kapott cipőt, ami nagy kár volt, mert mezítlábas fogságban lenni nem tett jót a morálnak.

Hermione nem először tűnődött el azon, hogy az utóbbi időben tanúsított viselkedését Amarov vajon nem tiltakozásnak, hanem ingerültségnek érzékeli-e. Talán meg kellett válogatnia a csatáit? Kevésbé érezte magát a brit Mágiaügyi Minisztérium tudományos csapatának foglyul ejtett tagjának, mint inkább egy hisztiző tinédzsernek, aki csontsoványan, túl nagy, férfiruhában duzzogott. Erősebben markolta a villát. Közel volt a töréspont. Érezte. Ha nem történik valami hamarosan, ha Amarov továbbra is megtagadja tőle, hogy találkozzon a barátaival, akkor…

Egyáltalán nem tenne semmit, mert amíg a biovisszacsatolás kioldója a mellkasába volt ágyazva, addig szó szerint egy két lábon járó bomba volt. És még ha nem is volt az, hat őr volt a szobában. Háttal a falnak álltak, összefont karokkal. Ketten közülük géppisztolyt viseltek a mellkasukra szíjazva.

Körülötte a többi vendég körülbelül négy másik nyelven beszélt, köztük angolul. Nevettek, vitatkoztak, ittak és ettek. Hermione sokat megtudott a flotta belső működéséről. Megtudta a kapitányok és elsőtisztek nevét, a hajókat és cirkálókat, apróságokat az irányváltoztatásokkal, a biztonsággal és a lakhatással kapcsolatban. Senki sem törődött azzal, hogy bármilyen információt cenzúrázzon a jelenlétében. De mindez eléggé haszontalan volt, ha nem találta meg a módját, hogy továbbítsa Malfoynak.

– A bisztró nagyon finom – mondta Amarov.

A hangja alig hallatszott az evőeszközök és poharak csörömpölése fölött, de gyakorlatilag minden más beszélgetést leállított az asztalnál. Négy nap után Amarov láthatóan úgy döntött, hogy tudomásul veszi a jelenlétét.

– Tudja, melyik országban van a legtöbb Michelin-csillag? Talán azt hiszi, hogy Franciaország vagy Spanyolország. Vagy talán az Egyesült Államok?

– Japán – szolgáltatta a lány, mert egy nap az apja fogszabályozó rendelőjének várótermében egy Readers' Digestben olvasta.

A férfi elmosolyodott.
– A szakácsom Oszakából származik. Mindezek előtt éppen három csillagot szerzett. Mint ilyen, nagyon ajánlom a bisque-t.

Hermione letette a villáját.
– Megbocsátja, ha nehezemre esik étvágyat gyűjteni, amikor beteg és haldokló embereket tartanak fogva a flottájában.

Az Amarovtól balra ülő étkező egy elhízott, vörös arcú francia volt. Louis Renauld volt a neve, és ő volt a mágikus foglyokat fogva tartó hajó kapitánya. A flotta legtöbb tagja úgy ismerte, mint a „játékhajót”. Renauld szólásra nyitotta vöröslő száját, de Amarov felemelte a kezét.

– Úgy tűnik, sok pletyka és találgatás kering. Engedje meg, hogy tisztázzam a dolgokat, Miss Granger. Jól el vagyunk látva, de a készleteink nem tartanak ki a végtelenségig. Az étel, amit önök előtt látnak, nagyon kreatív főzés eredménye, nagyon korlátozott alapanyagokból. Louis, kérem, világosítsa fel a vendégünket. – Amarov felvette a borospoharát, és belekortyolt.

– Ha tartjuk magunkat a jelenlegi fejadagolási rendszerünkhöz, akkor körülbelül nyolc, de lehet, hogy tíz hónapra elegendő raktározott élelemmel rendelkezünk. A romlandó élelmiszerek persze más kérdés. Bár amennyire csak lehet, kerüljük, az ellátóhajóknak a szárazföldre kell utazniuk, nagy kockázatot vállalva – mondta Renauld.

– Nagy kockázatot vállalva, Miss Granger – ismételte Amarov. – Az embereim az egész flotta érdekében vállalják ezt a kockázatot. Ez magában foglalja önt és a barátait is.

A meg nem evett kását eltakarították, és egy harmadik fogást hoztak, fokhagymás vajban sült csigát.

– Tényleg azt hiszi, hogy meg tud győzni arról, amit itt csinál, az jó? Maguk mind hazudnak, téveszmékben ringatják magukat, vagy csak egyszerűen hülyék?

– Vigyázz a szádra, boszorkány! – csattant fel a francia.

Amarov a legkevésbé sem tűnt feldúltnak. Olyan nyugodt volt, mint az üveg.
– Miss Granger, engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést.

– Csak akkor, ha cserébe maga is válaszol az enyémre.

– Rendben – engedte meg Amarov. Ügyesen kezelte a csigacsipeszét, és egy kis villával kihúzott egy csigát. – Én kezdem. Mennyi a becsült túlélési ideje egy muglinak, aki az Egyesült Királyság urbanizált részén lakik? Például Londonban. Feltételezem, a csapata megcsinálta a házi feladatát? Tisztában van a számadatokkal?

A lány nem szívesen játszott, de nyilvánvaló volt, hogy a beszélgetés valami fontos irányba vezet.
– Biztonságos menedék nélkül körülbelül négy nap.

– És én meddig tartottam életben a flotta több ezer polgárát?

Hermione nem tudta a pontos választ erre a kérdésre. Amarov adta meg.

– Tíz hónap, húsz nap. – Kivett egy újabb csigát. – Ennyi idő alatt olyan anyáknak születtek csecsemőink, akiknek soha többé nem kell attól tartaniuk, hogy a gyermeküket kitépik a karjukból, és a szemük láttára falják fel. Voltak házasságkötéseink, születésnapjaink és évfordulóink. A gyerekek iskolába járnak, és ha az embereim betegek, orvosok gondoskodnak róluk.

– Úgy érti, mint a barátom, Padma? Az orvos, akit arra kényszerít, hogy magának dolgozzon?

– Milyen más funkciót szánna neki? Nem ez volt a feladata a csapatjában? Az én prioritásom mindig a flotta emberei lesznek, de történetesen mágikus menekülteket fogadtam be, akiknek orvosi ellátásra van szükségük. Ő a saját fajtáját kezeli, és el tudom képzelni, hogy ezt választaná.

– Mi a helyzet az egyszerű gyógyszerekkel? Antibiotikumok, például. Ezekből semmit sem bocsát a mágikus foglyok rendelkezésére. Az emberek haldokolnak. Megmenthetnék magukat, ha hagynád, hogy megtartsák a varázspálcáikat!

A többi vendég akár egy pingpongmeccset is nézhetett volna. A tekintetük ide-oda járt, Hermione gyorsan lövöldöző röppályái és Amarov visszaadogatása között.

– Miss Granger, egy évvel ezelőtt a legtöbb embernek ezen a bolygón fogalma sem volt arról, hogy a varázslófaj egyáltalán létezik. Mit gondol, meddig tartana ki ez a flotta, ha közel ezer varázslónak és boszorkánynak engedélyezném a pálcájuk használatát? Mit gondolsz, hogy éreznék magukat a flotta emberei?

– Azt mondanám, hogy megkönnyebbülnének! A muglik eddigi leglehetetlenebb mentései és evakuálásai közül néhányat mágikus emberek hajtottak végre!

– Meghajlíta a fizika törvényeit. Eltűnik a levegőben, majd újra megjelenik. Repül. Szavakkal öl, és valahogy azt hiszed, hogy a népem örömmel fogadná ezt a fajta kontrollálatlan hatalmat ilyen közelségben? Acélból, fából és üvegszálakból álló úszó sziget vagyunk, amelyet a statárium és a kétségbeesés tart össze. Ez a valóság. A mágikus zavargások ebben a flottában elsüllyeszthetnek minket.

– Akkor mit érünk önnek a pálcáink nélkül? – kérdezte költői módon. – Miért tartanak itt minket? Véres sportra használnak minket! Varázslógyerekeket használnak kísérletezésre!

– Á, az – mondta, majd hitelesnek tűnő sajnálkozással sóhajtott fel. – Zabinira és a fiára, valamint a laboratóriumokban tartott teremtményre gondolsz?

– Eloise Withinshaw – emlékeztette Hermione.

– A laborban lévő gyerek tífuszban megbetegedett. Olyan döntést hoztunk, amelybe beletartozott, hogy a halála ne legyen értelmetlen. Így is történt, fájdalommentesen eutanáziát végeztünk rajta, és az anyját további fejadagokkal kárpótoltuk a megmaradt, egészséges gyermekéért. És az ő halálával a kis Eloise segítette a gyógymód keresését.

– Ennyire könnyű igazolni mindezt, ugye? – kérdezte Hermione halkan. – És mi a fenével érdemelte ki Blaise négyéves fia, hogy a Gödörbe kerüljön?

– Talán meglep, ha megtudod, hogy nem az én döntésem volt Zabini fiát a Gödörbe küldjük. Ez egy hiba volt, és a távollétemben történt, nem igaz, Louis? – Amarov késekhez hasonló hangon kérdezte. Ebben a pillanatban Hermione rájött, hogy Amarov mintha kesztyűs kézzel bánna vele. Mások nem voltak ilyen szerencsések.

Renauld leizzadt. Idegesen nevetett, és franciául motyogott Amarovnak.

– Angolul, kérem – parancsolta Amarov, anélkül, hogy felnézett volna az éticsigájából –, és a vendégünknek mondja el az okát, ne nekem.

– Természetesen – mondta Renauld, és rendülten bámult Hermionéra. – A barátja, Blaise Zabini többször is megpróbált megszökni a fiával, és közben két őrt is megsebesített. Ellopta az ellátmányt, és nagy viszályt szított a többiek között. Rutinbűnöző volt, és a Gödör a büntetés. De ahogy Alexander mondja, ez egy… hogy is mondják? Hiba volt a megítélésemben, hogy a fiát is oda tettem.

– A harcok brutális és véres dolog, de nem véletlenül ilyenek. – Most Honoria volt az, aki megszólalt, és Hermione meglepődve vette észre a lemondást a hangjában. – Hatékonyan kell visszatartani a lázadást és az anarchiát. A flotta őrzői túlerőben vannak, ezt te is tudod?

– Napról napra egyre inkább – válaszolta Hermione mesterkélt derűvel. Ezzel kivívta Amarov mulatságos horkantását.

– Nekünk itt nincs rendőrségünk, Miss Granger. Illuzórikus fölényben vagyunk, és vannak fegyvereink. Törvénytelen idők járnak, és az embereknek struktúrára van szükségük.

– És valahogy úgy gondolja, hogy ennek egyik módja, hogy végignézzék, ahogy a bajtársaikat zombik szedik szét, az, hogy ezt elérjék? – követelte Hermione.

– A büntető elrettentés működik, kedvesem. Ez a legrégebbi trükk a könyvben. Vannak más menekülttáborok is. A flottám emberei szabadon próbálhatnak máshol szerencsét, ha akarnak. Úgy hallottam, a Külső-Hebridák nem jártak ilyen jól. Más táborokból fosztogatásokról, gyilkosságokról és nemi erőszakról hallottam híreket. A rémült emberek nagyon… ijesztőek tudnak lenni.

Hermione végigmérte az asztalt, hosszan és mereven bámult minden egyes kapitányra.
– Szóval akkor ennyi? Egyiküknek sincs erkölcsi kifogásuk az egész ellen? Minden barbár cselekedet, amit a túlélés nevében követnek el, igazolható. – bólintott Hermione. – Úgy látom, a szelídek nem mostanában fogják örökölni a földet.

Amarov összeszorította az ujjait, ahogy a lányt nézte.
– Még csak meg sem fontolod az általam felhozott érvek érdemeit, mert a céljaidnak megfelel, hogy valamiféle szörnyetegnek tarts.

A nő úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.
– A maga őrült igénye, hogy előbb megalkossa a gyógymódot, öt kollégám halálát okozta! Elraboltál engem és még három másikat. Egyikünk sem tett semmi olyat, ami ártott volna neked!

Előrehajolt az asztalon, szemében nyugtalanító csillogás.
– Nem így van. – Amarov megtörölte a száját a szalvétába, és felállt. Az egyik őrhöz fordult. – Kérem, vezesse be Belikov professzort és Dr. Prestint a szobába. Odakint várakoznak.

Hermione érezte, hogy megfagy a keze. Kellemetlen dolgok vártak rá. A teremben mindenki megérezte.

Egy pillanattal később az ebédlő ajtaja kinyílt, és Belikov belépett, és úgy nézett ki, mint akit a biztos halálba menetelnek. A hangulata nem javult, amikor meglátta Hermionét. A flotta főorvosa – egy szörnyűséges menyét, akit Prestinnek hívtak – követte őt.

– Alekszandr – mondta Belikov üdvözlésképpen.

– Vadim, köszönöm, hogy megvártál. Meg akartam osztani az örömhírt a többi kapitánnyal. – Amarov elkezdte körbejárni az asztalt. – Barátaim, úgy tűnik, a professzornak sikerült szintetizálnia a fertőzés ellenszerét. Személyesen jött el hozzám, hogy elmondja, még vacsora előtt.

Voltak zihálások, meglepetések, és Honoriától ugyanaz a rettegés, amit Hermione érzett.

– Ez igaz? – követelte Renauld.

– Ezt mondta nekem – mondta Amarov. – Még több tesztelésre lesz szükség, de a jövő fényes, nem igaz, Vadim?

Az idős tudós hallgatott és komor maradt.

– Mondd csak, mi az a három szabály, ami mindenkire vonatkozik, aki csatlakozik hozzánk a flottában?

Belikov most nagyon sápadt volt.
– Engedelmesség, hűség, becsületesség.

– Honoria, mit mondasz? A professzor úr megtette?

Honoria körülnézett a teremben, néma megnyugvást keresve a többi kapitánytól. Nem volt semmi.

– Ha a professzor azt mondja, hogy készen van, akkor gondolom, akkor készen kell lennie…

– Megbízik Belikovban?

– Természetesen.

– Jó. – Amarov rámosolygott. Széles, sugárzó mosoly volt, amely két világos színfoltot varázsolt a lány arcára. – Nyújtsa ki a karját, kedvesem.

A lány elkomorult.
– Tessék?

– Nyújtsa ki a karját, hogy Prestin beadhasson magának egy adag kórokozót. – Az orvoshoz fordult. – Prestin, hozott mintát?

Hermione növekvő rémülettel figyelte ezt a szóváltást. Igaz, az első adandó alkalommal szívesen belökte volna Honoria Clootot a jeges tengerbe, de ez? Ez gonosz volt.

Honoria tanácstalan volt.
– Én… nem értem, mire gondolsz, Alexander. Meg akarsz fertőzni?

– Igen – válaszolta nyomatékosan. – Vadim azt mondja, hogy a szérum készen áll, így a gyógyításod egyszerű dolog lenne, ha Prestin megfertőzése után beadnánk neked egy adagot a gyógymódból. De persze csak akkor, ha önként jelentkezel?

Beteges volt. Hermione nem tudta, melyik volt a csavarosabb, Amarov kérése, vagy az, hogy Honoria valóban úgy tűnt, beleegyezik ebbe. Kinyújtotta a karját Prestinnek, aki vastag, latexkesztyűt húzott, majd egy lapos, bőrből készült tokból kivett egy fecskendőt. A fecskendőben egy borostyánszínű folyadék volt – a Fertőzés mintája, feltételezte Hermione.

Prestin Honoriához lépett.
– Maradjon nyugton.

Honoria tágra nyílt és elkerekedett szemmel nézett Amarovra, valószínűleg egy utolsó pillanatos kegyelemre számított, annak jelére, hogy ez valamiféle színjáték, egy színjáték. De aztán Prestin lefejtette a fecskendőt, és magához húzta a lány csuklóját.

– Állj – szólalt meg egy halk hang. Belikov volt az. – Nincs gyógymód.

Honoria elkapta a kezét Prestintől.
– Mi a fene folyik itt?

Amarov az ebédlőasztal szélén ült, karját összefonva.
– Nem tudom. Vadim, miért nem mondod el nekünk?

– Ennek az őrületnek véget kell vetni, Alekszandr. Azt hittem, ha megbízol bennem, akkor beadatom a szérumot a foglyoknak, és aztán szabadon engeded őket.

– Bíztam benned – válaszolta Amarov, és sajnálkozás volt a hangjában. – Ahogy Honoria is bízott. Nem hagytál nekünk más választást.

Belikov látszólag beletörődött a sorsába, bármi is legyen az, de valami más járt a fejében.
– Mi lesz az unokáimmal?

– Gondoskodni fogunk róluk.

– Ezt nem tehetik – tiltakozott Hermione, miközben az őrök eltávolították a tudóst. A lány felállt a lábára. – És téved, igenis van választása!

– Hazudott nekem. És részese lett volna több száz új mágikus zombi kiszabadításának és lehetséges létrehozásának a Brit-szigeteken. Látta már, mire képesek ezek a lények? – kérdezte. – Annyira különböznek az emberi zombiktól, mint amennyire maga különbözik tőlem.

Renauld megköszörülte a torkát.
– Mindazonáltal talán mégis igaza van a boszorkánynak? Nincs szükségünk rá?

Amarov mostanra újra helyet foglalt, és visszatette a vászonszalvétát az ölébe.
– Malfoy majd átveszi az irányítást. Elvégre ő már hozzászokott egy ilyen művelet vezetéséhez. Honoria, azt hiszem, itt az ideje megmutatni Miss Grangernek az aktát.

Ahogy parancsolták, Honoria átnyújtott egy mappát Hermionénak, aki átvette, és leült.

– Mi ez?

– Megfigyelési fotók, fizetési jegyzékek, nyugták, utazási útvonaltervek és lehallgatott beszélgetések átiratai – válaszolta Honoria. – Más néven bizonyítékok.

– Tisztában vagy vele, hogy a jóképű kollégád drogot gyártott a gazdájának? – tisztázta Amarov.

Hermione átlapozta a dokumentumokat.
– Természetesen tudtunk róla. Malfoy életfogytiglani börtönbüntetést kapott az Azkabanban a Megbocsáthatatlanok használatáért és a feketepiaci varázslógyógyszerek előállításában végzett munkájáért a második varázslóháború alatt.

Amarov hátradőlt a székében.
– De azt tudod, hogy milyen típusú gyógyszereken dolgozott?

– Igen, olvastam az aktáját. Többnyire tiltott kábítószerek és a közönséges betegségek jövedelmező gyógymódjai voltak. Mindez nem újdonság számomra.

– Valóban? Én másképp gondolom. Az ön aurorjai körülbelül hét évvel ezelőtt rajtaütöttek Tom Denem londoni üzletein. Lezárták, és börtönbe zárták az összes rosszcsont kis halálfalót, beleértve a maguk Mr. Malfoyt is. De a minisztériumnak nem volt meg a tudományos szakértelme ahhoz, hogy megállapítsa, mit állítottak elő abban a laboratóriumban. A szükség a találmányok anyja, és a szomorú igazság az, hogy a mágikus emberek nem a találékonyságra hagyatkoznak, csak egy varázspálcával hadonásznak, hogy megoldják a problémáikat – mondta Amarov. – Szó szerint.

Hermione előkotort egy tekercset, amelyen az ismerős Varázsbűn-üldözési Főosztály levélpapírja volt. Úgy tűnt, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztály nyomozói által összeállított lista, amely a rajtaütés során lefoglalt számos anyagot katalogizálta.

Hozzáfűzve egy szövegszerkesztett jelentéssel.

– Amint látja, vettem a bátorságot, hogy beszerezzem a lista egy példányát, és megbíztam egy bennfentest, hogy ellenőrizze, mit találtak. Bízom benne, hogy felismeri a tanácsadóm nevét.

A férfi aláírása az Amarov által megrendelt jelentés minden oldalának alján ott volt.
– Hendry Tan – olvasta Hermione, és felnézett Amarovra. – A férfi, aki Malfoynak dolgozott.

Amarov bólintott.
– Denem felajánlotta a finanszírozást, a biztonságot és a titoktartást, ami lehetővé tette Tan számára, hogy Istent játsszon abban a laboratóriumban. Olvass tovább. Azt hiszem, látni fogja, miért gondolta úgy szegény Hendry, hogy jobb, ha felakasztja magát a saját laboratóriumában, minthogy segítsen nekem eljuttatni ezt az információt a hatóságokhoz.

A jelentés rendkívül technikai jellegű volt, de Hermione mostanra már eléggé tisztában volt a szakkifejezésekkel ahhoz, hogy megértse, mit olvas. Majdnem azt kívánta, bárcsak ne így lenne.

***

Vírusos kórokozó. Neurotropikus osztály. A perifériás idegrendszer, az afferens idegek, a központi idegrendszer beszivárgása. Prodromális agyvelőgyulladás. Transzverzális myelitis.

Halálozás 99%. Alkalmazás: biofegyverek (nem mágikus emberek).

***

A szöveg a lapon fekete firkák tömegévé kavarodott. Hermione pislogott, hogy kitisztuljon a látása. Elolvasta és újraolvasta a dolgot, majd remegő kézzel letette a tekercset és a hozzá csatolt jelentést az asztalra.

– Ön kiszabadította a vírus társalkotóját, amely végül a Fertőzést okozta, Miss Granger. Tom Denem, Hendry Tan és Draco Malfoy közösen felelősek milliók haláláért. Az utóbbi kettő ugyanabban a laboratóriumban dolgozott. Ők hoztak létre egy olyan vírust, illetve antivírust, amelyet soha nem a varázsló népességnek szántak. Fegyverként vagy elrettentő eszközként akarták eladni a muglik ellen.

Hermione elhessegette a könnyeit.
– De a mágikus emberekre is halálos…

– Dr. Tan talált egy tengerentúli vevőt, de Denem egyelőre nem volt hajlandó megválni a formulától. Tan mohó lett. Mielőtt a lelkiismerete utolérte volna, Tannak sikerült kicsempésznie egy mintát a laborból anélkül, hogy riadót fújt volna. Olyan edényt választott, amely észrevétlenül át tudott jutni a mágikus őrökön, de nem számolt azzal, hogy a vírus azt teszi, amit a vírusok a legjobban tudnak…

És ezzel minden értelmet nyert.
– Egy varázsló magában próbálta kicsempészni – sejtette Hermione, a hangja erőtlen volt.

Amarov elmosolyodott.
– Nagyon jó. A nulladik páciens egy gondnok volt. Jött, takarított, aztán este hazament. A következő hat évben teljesen normális életet élt, és nem is sejtette, hogy ő lesz az emberiség által ismert leghalálosabb járvány hírnöke. A többi, sajnos, már a közös történelmünk.

– Azt mondta… – Hermione hangja megtört. Nyelt egyet, és újra megpróbálta: – Azt mondtad, hogy megosztotta ezt az információt a kormánnyal?

– A fajtátok iránti megvetésem közismert. Évek óta lobbizom azért, hogy a népeteket leleplezzék. Azt mondták, hogy menjek el, temessem el azt a jelentést, ne kockáztassam a béke destabilizálását, ami egy évezreden át létezett a muglik és a varázslók között. Biztosítottak bennünket, hogy a brit Mágiaügyi Minisztérium megfékezte a fenyegetést. Végül is Denem és Tan halott volt, Malfoy pedig élete hátralévő részét magánzárkában töltötte. És ha a muglik véletlenül mégis tovább kutakodtak volna, azt kockáztattuk, hogy mi leszünk az Exmemoriam nemkívánatos címzettjei, vagy még rosszabb. Így tartják meg a titkaitokat, ugye? Elpusztítják az emlékeinket. Maguk irányítják az elméket. A maguk fajtájában még a népük jövőjének védelmét sem lehet megbízni, nemhogy a nem mágikus emberek milliárdjainak életét, akik a világot működtetik. Az önök arroganciája térdre kényszerítette az emberiséget. Ezért nem kegyelmezek a varázslóknak és boszorkányoknak, Miss Granger. A régi világot tönkretette ez a járvány, és én segíteni fogok, hogy újra összevarrjam. De ezúttal mi leszünk a főnökök.

Hermione az ölébe tette hideg, remegő kezét, és küzdött, hogy ne legyen rosszul az étkezőasztal fölött. A körülötte állók tekintete furcsa módon nem a haragtól volt hangos. Hanem rezignált elítélés, ami még rosszabb volt. Honoriát sem kímélték ettől, vette észre Hermione. Az Amarovhoz való hűsége ellenére még mindig nem tudta lerázni magáról a származásának a szennyét.

Amarov szavainak igazságtartalmát és a dokumentumok hitelességét persze kétségbe kellett vonni. A szkepticizmus a jó tudomány védjegye volt...

– Most már érti? – kérdezte Amarov szinte gyengéden.

Lenézett a dokumentumhalomra – egy fekete-fehér fotó volt rajta Dracóról, amint egy londoni utcán sétál, mugli öltönyben, hosszú lábakkal lépked a macskaköveken. Fiatalabb volt, és több volt benne abból a tinédzserből, akire az iskolából emlékezett, és kevesebb abból a csendes, fáradt férfiból, akit ma látott. Az, aki néha, óvatlan pillanatokban úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen kulcs egy olyan zárhoz, amelyet korábban soha nem akart kinyitni.

Igen, most már értette.

Harry megragadta a kezét, és a kijárat felé húzta:
– Elmegyünk nélküle.

– Harry, nem. – A lány beásta a sarkát. – Szükségünk van rá.

– Senkinek sincs rá szüksége! Senki sem lehet ennyire kétségbeesett!

Döntést hozott az Azkabanban, azokkal a sok hónappal ezelőtt. Amarov és Honoria volt a felelős a kollégái haláláért, de ez nem történt volna meg, ha Hermione békén hagyja őket. Véletlenül kiszabadította azt az egyetlen embert, akiről Amarov meg volt győződve, hogy véget vethet annak, ami elkezdődött. És talán Malfoy valóban ez a személy lenne. Amarov a Karácsony projekt nagy áldozatok árán követelte Malfoyt. Csak úgy érhette meg a mostani halál, fájdalom, paranoia és bizalmatlanság, ha Draco sikerrel jár. Jelenleg csak ez számított.

Aznap este összesen nyolc fogás volt. Hermione alig emlékezett arra, hogy mi következett a csiga után. A világ túl világos és törékeny volt, és a körülötte zajló beszélgetés hangjai megzavarták. Arra koncentrált, hogy egyik lábát a másik elé tegye, miközben Honoria visszakísérte a szobájába.

– Most már tudod, miért vagyok itt – mondta neki Honoria. – Fáj, ha összetörik a szíved, ugye? – gúnyolódott a fiatalabb nő, mielőtt bezárta Hermionét a szobába.

Hermione tudta, hogy a nő nem csak Dracóra célzott.

hozzászólások: 0