27. fejezet
Beavatkozás

A ruha tűrhető volt.

Szűk, de elviselhető, mert hosszú ujjú volt, és a nyakát épphogy csak a torkáig érő, csipkés dekoltázs takarta. Persze túl hosszú, ami várható volt, mert a Givenchy tervezői nyilvánvalóan magas, szoborszerű nőknek tervezték, akik nyolcvan százalékban lábakból álltak. Vagy sellőkre. Bár a ruha olyan törékenynek tűnt, mint egy papírzsebkendő, valójában meglehetősen masszív szerkezet volt, ami szerencsés volt, mert a rövid, csónakos utat a Játékok hajójához egy olyan helyzetben tették meg, mintha egy közelgő hurrikán tombolna.

Nem sokkal Amarov látogatása után egy apró, szigorú külsejű nő jött be Hermione szobájába, kezében egy táska sminkkel. Nem beszélt angolul, de ahogy az lenni szokott, a kommunikációra nem volt szükség. A körülményekhez képest obszcén dolog módon kicsinosítani magát, nemhogy felkészülni arra az atrocitásra, ami Amarov játéka volt. Hermione nem volt hajlandó megfigyelni a tükörképét, de megpillantotta azt a sok-sok tükröződő felületen, amelyek az anyahajó pazar folyosóit tarkították.

Ahogy sejteni lehetett, úgy gondolta, inkább úgy néz ki, mint egy kislány, aki öltözködőst játszik a csillogó anyja ruhájában.

A telihold időnként látható volt a gomolygó, füstszürke felhőkön keresztül, amelyeket időnként villámok vázoltak fel. Szerencsére még nem esett az eső. Hermione utálta a bundát, de az állától a bokájáig melegen tartotta. Még jó, hogy a haját leengedve hordta, mert semmilyen fazon nem bírta volna ki a szelet.

Amarov komolyan és némán kísérte a lányt. Hermione azon tűnődött, vajon ez a komorság a Játékok iránti tiszteletből fakadt-e. Ha igen, akkor tényleg szükséges rossznak kell tekintenie őket. Amikor eléje került valami, ami vitathatatlan őrültségnek tűnt, Hermione a velük sétáló őrök és kíséretük arcát fürkészte. Nagyrészt zavartalannak tűntek – beszélgettek, nevetgéltek, némelyikük már láthatóan részeg volt. Amarov nem intette meg a társait, és nem is nézett rájuk rosszallóan, de nyilvánvaló volt, hogy ő nem egészen ugyanúgy vesz részt az „ünnepségeken”. Még mindig ugyanazt az öltönyt viselte, amiben a lány korábban látta, bár most fehér selyemkendővel, sötét ezüst zsebkendővel és ugyanolyan színű mandzsettagombokkal egészítette ki.

Tényleg nélkülözhette volna azt a meleg, hosszan tartó elismerő pillantást, amelyet a férfi vetett rá, amikor kilépett a szobájából, de úgy alakult, hogy valójában szüksége volt a felé nyújtott karra, hogy egyensúlyozni tudjon a nagyon magas sarkú cipőben. A férfi nem tett megjegyzést a gumibokájára. Igazából semmire nem tett megjegyzést, ami megkönnyebbülés volt, mert a legkevésbé sem akart üres fecsegést folytatni.

Rövid volt az út Louis Renauld hajójáig, amelyet eufemisztikusan Játékhajónak neveztek. A kövér francia egykori teherhajója felügyelte mindazt, ami Amarov úszó városában olyan tragikusan rossz volt. Az emberi viselkedés őszintén lenyűgöző volt, a legmakacsabb módon, gondolta Hermione, miközben a mélységes szomorúság hulláma söpört végig rajta. Itt egyértelműen párhuzamot lehetett vonni a történelmi háborús atrocitásokkal.

Itt varázsló foglyokat tartottak embertelen, mocskos körülmények között. Amarov is itt tartotta a zombikészletét, amelyeket a Játékban és alkalmanként a laboratóriumokban végzett kísérletekhez használtak. És ha ez utóbbi ténynek még nem voltál tudatában, azonnal tudatában voltál, amint beléptél a hajó alsó fedélzetére. A hely bűzlött a haláltól. Nem a nyugodt, igazi halál, hanem az a fajta, amelyik tántorogva és loholva, könyörtelenül üldözte az élőket.

Hermione Padmára, Wallenre és a számtalan másikra gondolt, akik Hermionéval ellentétben nem hagyhatták el a hajót még aznap este. Blaise Zabini és az ő drága kis Henryje jutott eszébe, és el sem tudta képzelni, hogy a többi varázslószülő min mehet keresztül.

A közeli borzalmak ellenére Amarov belső köre ünnepi hangulatban volt. Bármilyen ürügy egy bulira, gondolta Hermione. A hajó maga nem volt semmi különös, de ez nem rontotta a hangulatot. A padló többnyire fémből, fémrácsból vagy hámló, foltos, laminált padlóból állt. A pilóta világítás mindenkit sárgássá tett. A pezsgő folyt. A hivatalos estélyi ruhába öltözött vendégek beszélgettek és nevetgéltek, miközben nagyon magas, gyönyörű nők nyüzsögtek a tálcákon italokkal és szendvicsekkel. Biztosan halálra fagytak a rövid egyenruhájukban.

Véges erőforrások, a francokat, gondolta Hermione, és rosszul lett a gyomra. Az egyik fiatal nő odalépett hozzá, és felajánlott neki egy italt.

– Nem, köszönöm – mondta Hermione, remegő lélegzetet szívva.

– Segít – suttogta a nő. Amerikai hangja volt.

Hermione felnézett, és saját undorát látta tükröződni a pincérnő erősen sminkelt szemében.

– Ezen semmi sem segíthet – szólalt meg Hermione.

A lány egy gyors pillantást vetett Hermione válla fölött, valószínűleg azért, hogy ellenőrizze, Amarov mással van-e elfoglalva.
– Amikor legutóbb mindannyiunkat a Játékokra hívtak, egy férfi beugrott a Gödörbe, hogy megmentse a barátját. Ez segített.

– Igen, az volt, ugye? Talán van még remény a számunkra. – Hermione remegő mosollyal köszöntötte a lányt. Amit Malfoy tett Zabiniért, az sokkal több volt, mint megmentés, ez emlékeztetett arra az emberségre, amit Amarov a saját népének feláldozására kényszerített.

– És addig is, itt a vodka – mondta a lány, és egy poharat nyújtott át Hermionénak, jéggel. Két további poharat nyújtott Amarovnak és egy újonnan érkezettnek Honoria Clootnak.

– Helló, Hermione!

Honoria szintén feketébe volt öltözve. Hermione úgy gondolta, ez illik hozzá. Mi mást viselt volna egy kivégzésre?

– Nagyon jól nézel ki – jegyezte meg Honoria. A szavai bókoltak, de a tekintete mérgező volt. – Alexander nagyon nagylelkű.

– Alkalmanként – mondta Amarov. Most Hermione könyökénél ült. A lány érezte a férfi kezét a háta tövén.

– Bárcsak megbeszélhettük volna ezt, mielőtt megszólalt a flottaharang. A ma esti játékokat nem terveztük. Renauld kötélnek áll – tájékoztatta Honoria közönyös hangon a munkaadóját. Egy apró mosolyt tartott az arcán, mintha a finom vodkánál semmi kellemetlenebbről nem beszélne.

– Renauld mindig kötélnek áll – válaszolta Amarov. Miközben ezt mondta, elkapta a francia tekintetét, amint a játékmester némi távolságban állt tőle. Amarov koccintásra emelte a poharát. Renauld ugyanezt tette, kerek, vöröses arcán vigyor hasadt szét. – Látod? Könnyen lecsillapodik egy kis odadobott figyelemtől.

– Nem kéne újabb Játékot tartanunk ilyen hamar azután, hogy…

– Mi után? – Amarov felhúzott szemöldökkel érdeklődött. – Miután Renauld egy gyereket tett a Gödörbe? Miután Draco Malfoy magára vállalta a részvételt? Azokra a Játékokra gondolsz? Az egy kibaszott PR-rémálom volt.

Hermione rájött, hogy bepillantást nyerhet Amarov és Honoria munkakapcsolatába. Meglepő volt, hogy Amarovot nem tartották tévedhetetlennek. Ugyanilyen lenyűgöző volt, hogy nyilvánvalóan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Honoria kétségbe vonja a döntéseit.

– Vadimnak a Gödörbe juttatása még rosszabb lesz – mondta Honoria. – Az emberek ismerik őt. Kedvelik őt.

– Édes Istenem, a ma esti játékok Belikovnak szólnak? – kérdezte Hermione.

Bármilyen választ is adott volna Amarov, Renauld dübörgő hangja elnyomta, ahogy egy mikrofonon keresztül szólt a tömeghez. A nézőtér négy szintből állt. Amarov és kísérete az első szintet foglalta el, amely egyben az egyetlen olyan szint is volt, amelyet pincérek és személyes kísérők szolgáltak ki. Hermione azon tűnődött, vajon az „olcsó helyeken” ülő tömeg reakciója szokványos volt-e. Voltak közöttük olyanok, akik kiabáltak és kiabáltak, ökölbe szorított piros jegyekkel hadonásztak. Feltételezte, hogy fogadási jegyeket. Ezek az emberek a műsorért és a fogadásokért voltak itt.

A közönség nagy része azonban visszafogott volt. Csendes aggodalommal nézték. Maga az aréna kör alakú volt, a szemben lévő oldalakon ikerkapukkal. Nem kellett a törvényszéki kriminalisztika szakértőjének lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miféle hátborzongató dolgok zajlanak a Gödörben – a bűz, a foltok és a bomló törmelékek kellően megvilágították a helyzetet.

Megszólalt egy csengő, és az egyik nyílás kinyílt. Az aréna padlóján sötét volt, de ki lehetett venni egy férfi alakját, aki kilépett a nyíláson, és lassan besétált a Gödör közepére. Renauld jelére a reflektorok bekapcsoltak. A közönségből zihálás és mormogás hallatszott.

– Ó, Belikov… – suttogta Hermione. Alig ismerte a férfit, de a rövid idő alatt, amit a társaságában töltött, kedves és együttérző embernek tartotta. A tömeg is ismerte Belikovot. Nem volt varázsló. Közülük való volt.

Az idős tudóst egy pillanatra elvakították a fények, és a karja felemelkedett, hogy megvédje a szemét. Még mindig ugyanazt a régi, szakadt öltönyt viselte, amit akkor, amikor csak előző este beszélt Amarovval. Hunyorgott, levette a szemüvegét, megtisztította, majd visszacsúsztatta. Aztán a gödör túloldalán lévő lejáróra meredt, és várt.

A csengő ismét megszólalt, és ezúttal teljes csend telepedett rá. Úgy tűnt, még Amarov társai is visszatartották a lélegzetüket. Minden szem a szemközti nyílásra szegeződött. Ahelyett azonban, hogy a másik nyílás nyílt volna, ugyanaz a nyílás nyílt ki, amelyet Belikov is használt.

Egy másik férfi lépett be a gödörbe, aki sokkal rosszabb állapotban volt, mint Belikov. Ruhája nem volt más, mint a testéről lelógó, szakadt rongyok. Belikovval ellentétben őt nem zavarta a fény. Az arcára kiült a hajnali rémület, amikor megpillantotta az immár meglehetősen zavart Belikovot.

– Wallen – lihegte Hermione. Honoriára pillantott, és látta, hogy ugyanaz a felismerés telepszik az arcára. Ő is ugyanolyan meglepett volt.

Úgy tűnt, a tömeg tudja, mit kell tennie. Többek között késekkel, fémrudakkal és egy baltával válaszoltak. Mindkét férfi figyelmen kívül hagyta a fegyvereket. A zavarodott Belikov elkezdett Wallen felé sétálni, míg Wallen elkezdett hátrálni Belikovtól, kezét kinyújtva és vadul rázta a fejét. Belikov megpróbált beszélni hozzá.

Belikovnak nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy kivel van a Gödörben… vagy hogy mivel van a Gödörben.

Renauld ismét felvette a mikrofont, és megszólította a tömeget.

– Mit mond? – kérdezte Hermione meg, és megérintette Amarov kezét, hogy magára vonja ennek figyelmét.

A férfi elégedettnek tűnt, hogy a lány lefoglalta.
– Egyszer talán lesz időnk arra, hogy megtanítsuk önöket oroszul. Elmondja nekik, hogy mit tett egykori és nagyon szeretett barátunk, hogy kiérdemelte a helyét a Gödörben. Elmondja nekik, hogy ma este kék hold van, a második telihold ugyanebben a hónapban. Ritka esemény. – Amarov a korláton támasztotta meg a könyökét, az ital még mindig a kezében. – Nézzétek csak meg, azt mondták, hogy nagyon hamar át fog változni, ha a tegnap este alapján meg lehet állapítani.

Hermione megdöbbent. Tényleg végig akarták csinálni ezt a barbárságot.

– Ezt nem tehetik!

– Megértem, hogy rokonságot érzel a vérfarkassal, de ő veszélyes. Egy őr, akinek tegnap este kellett volna vigyáznia erre a szörnyetegre, eltűnt. Rosszabbra gyanakszunk.

– Nem ítélheti halálra Wallent, mert az egyik embere nem jelentkezett be! Ez abszurdum!

– Nem a szörnyeteget ítélem halálra, kedvesem. Ma éjjel egészen jól meg kell birkóznia vele.

Igen, persze, hogy tudta ezt. Wallent akarták felhasználni Belikov meggyilkolásához.

– Nem. – Hermione letette az érintetlen italát egy arra járó pincér tálcájára, majd odalépett Amarov elé. Tudatában volt a rá szegeződő sok szempárnak. – Nem! Azonnal hagyd ezt abba!

Belekortyolt a vodkájába.
– Miért? – kérdezte, és őszintén kíváncsi volt a lány válaszára.

A lány csak bámulni tudta a férfit.
– Az, hogy egyáltalán meg kell magyaráznom, miért nem lehet, az az, ami megrémít.

– Tényleg?

– Hogy mi vagyok? – kérdezte a lány.

– Megrémít? Tőlem?

A nő elkomorult, tekintete Honoriára vándorolt, aki elég közel állt ahhoz, hogy kihallgassa a szóváltást, majd Renauldra, aki most egy bársony kárpitozott széken ült, és az egyik felszolgáló lányt a térdén egyensúlyozta. Mindketten Hermionét és Amarovot figyelték.

Amarov lehajtotta a fejét, úgy, hogy az ajka a lány fülét súrolta, miközben beszélt.
– Ami most igazán foglalkoztat, Hermione, az az, hogy mennyire nem akarlak megijeszteni.

A gyomra egy kicsit felfordult, egy apró diadalmas rándulás. Minden tettét, minden szavát, amit a férfinak mondott, mérlegelni és méricskélni kellett. A precizitás és az árnyaltság volt most minden. Minden.

Hermione a kétségbeesés teljes erejét - az egyetlen érzelmet, amit nem kellett előállítania - a szemébe vetette. Felemelte remegő kezét, és a férfi mellkasára helyezte, ujjai összegömbölyödtek.
– Kérlek, Alexander, ne büntesd őket így. Felix Wallen egy ember. Ember, a barátom, és a világ egyik legjobb mikrobiológusa. Használd őt. Ne dobd el őt.

– Ha igaz, amit a likantrópokról hallottam, akkor nincs veszélyben Belikovtól.

– Ezt nem teheted Belikovval sem. Nem számít, mit tett, senki sem érdemli meg, hogy így haljon meg, és nincs jogod arra kényszeríteni Wallent, hogy a hóhérod legyen!

– A szörnyeteg egyáltalán tudatában van a tetteinek, miután átváltozott?

– Nem, egy olyan bájital nélkül nem, ami segít neki megtartani az emberi elméjét. De nincs menekvés a gyötrelem elől, amit akkor fog érezni, amikor holnap reggel arra ébred, hogy halálra vadított egy másik embert.

– A barátod nem ember, Hermione. Ő nem ember.

– Akkor én sem vagyok az. Én valami más vagyok, pont olyan, mint ő. Pont, mint ő – mondta Hermione, és ujjával a homlokát ráncolva mutatott Honoriára. – Hogy engedheted meg, hogy itt üljünk veled, hogy viseljük a ruhákat, amiket adsz nekünk, hogy egy asztalnál együnk veled, ha úgy érzed, jogod van ezt tenni Wallennel?

– Mert meg kell tanulnunk a leckét. Ott voltatok. Tanúja voltál annak, hogy Belikov a szemembe hazudott. Ennek következményei vannak.

– Belikov egyetlen bűne az ostobaság. A flottának és az önök ügyének tett szolgálatai példaértékűek voltak, nem igaz? Megmentette az életemet, az Isten szerelmére.

Amarov állkapcsa megfeszült. Hermione mindig is kifejező szemöldöke bátorítóan megemelkedett.

– Ilyen időkben a kegyelem gyengeség – magyarázta Amarov olyan halkan, hogy Hermione tudta, ez csak az ő fülének szól.

– Nem – suttogta a lány. – Nem, ez bölcsesség. Ez megfontolt. Ez megfontoltság. Neked van ennyi hatalmad, Alexander, használd ki.

A férfi tekintete kissé megkeményedett, és egy pillanatra Hermione attól félt, hogy túllőtt a célon.
– Hadd kérdezzek valamit… átvennéd most azonnal Vadim helyét?

A lány nem habozott.
– Igaz, hasznos vagyok a laborban, de Malfoynak nagyobb szüksége van Belikovra, mint rám. Vadim egy mugli. Az emberek ismerik őt, és megbíznak benne. Szerintem megnyugtató lenne, ha közülük valaki dolgozna a gyógymódon, nem pedig egy ismeretlen varázsló, akit nemrég szereztetek meg az ellenségtől. Ha ma este csak egy embert mentesz meg, akkor legyen az Belikov, és igen, én átveszem a helyét abban a Gödörben Wallen mellett. – Észrevette, hogy a férfi most a kezét fogja, és tétlenül játszik az ujjaival. Ez mindennél jobban jelezte neki, hogy a szerencsejáték kifizetődött.

– Figyelemre méltó – mondta neki, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a lány azt hitte, talán tényleg megcsókolja. – Figyelemre méltó vagy…

– Alexander. – Honoria hangja éles volt. A munkaadóját szólította meg, de a szemei tőrösen meredtek Hermionéra. – Ha meggondolod magad, javaslom, hogy gyorsan dönts. – A Gödör felé mutatott.

Bár a hold nem volt látható, nem is kellett annak lennie ahhoz, hogy ősi hatást gyakoroljon Wallenre. A Remus Lupinnal sok évvel ezelőtt folytatott rövid beszélgetések a likantrópiáról csak a legcsekélyebb betekintést nyújtották abba, hogy milyen érzés ezzel az állapottal élni.

– Nem számít, hányszor ragad el a átváltozás – mondta neki egyszer Lupin. – Minden egyes alkalommal, amikor megtörténik, azt gondolod magadban, hogy ez lesz az az alkalom, amikor úrrá leszek rajta. Én fogom irányítani. Csakhogy ez sosem történik meg… és mégis azzal a reménnyel élsz, hogy a következő alkalommal másképp lesz.

Wallen reménykedett és próbálkozott. Látta a fájdalom, a pánik és a feszültség feszült vonalait az arcán. Magzatpózba görnyedt a földön, görcsösen, a karját olyan szorosan ölelte a törzse köré, mintha ez segítene megakadályozni az átváltozást. Hermione elborzadva, tehetetlenül és dühösen nézte.

Megint a harmadik év volt az egész. Akkor Lupin a Szellemszálláon alakult át, és Hermione túlságosan el volt foglalva Ron sérült lábának ápolásával ahhoz, hogy teljesen felfogja, mit látott.

De ezúttal a fény olyan világos volt, hogy Wallen átalakulásának tisztasága és láthatósága szinte klinikussá tette.

A tömegben több nő is felsikoltott. Wallen már amúgy is szakadt ingének hátsó része középen hasogatni kezdett. Egy púp kezdett nőni és kiállni ott, ahol pillanatokkal korábban a hátának természetes íve volt. Látszott, hogy a bordák megnyúlnak és elmozdulnak a bőre alatt. A bőr először rózsaszínű, nyers és egyenetlen volt, de aztán sötétedni és vastagodni kezdett, durva barna szőrszálak nőttek ki - kezdetben finom és ritkás -, de mire Wallen térdei felhasították a nadrágja varrását, a szőr elég sűrű volt ahhoz, hogy a bőre már ne legyen látható. Émelyítő hangot adott az inak reccsenése és a csontok reccsenése. A vádlija és a combja megnyúlt, és az ízületek, ahol egykor a térdei voltak, lejjebb vándoroltak. Lerúgta magáról a nadrágja maradványait, és az elejére gurult, fokozatosan négylábúvá emelkedve.

Hermione rájött, hogy ő beszélt. Először halkan, de aztán ahogy a hangja mélyült, a baritonon túl valami embertelenbe süllyedt. A nyaka megduplázódott; vastag, izmos izmok hullámoztak és nőttek, hogy ezt segítsék. Egy ormány kezdett megjelenni, szinte mintha az arcának alsó felét egy láthatatlan erő előre húzta volna. Amikor legközelebb megszólalt, mindenki hallotta, bár nem volt kétséges, hogy Belikovnak szánta.

– Gyorsan. Öljetek… muszáj. Öljetek meg.

Újabb fegyverek záporoztak, néhány még Wallen hátáról is lepattant. Belikov egy tapodtat sem mozdult, hogy felvegye valamelyiket. Addig hátrált, amíg majdnem a Pitt falának ütközött. Fölötte Amarov belső köre lenézett, és bátorító kiáltásokat hallatott.

Aztán Wallen nagyon mozdulatlan volt. Szinte nyugodt volt. Ez azért volt, mert Wallen már nem volt a főnök. Ami a helyén állt, az annak az átoknak a fizikai megnyilvánulása volt, amelyet azóta hordozott, amióta egy erdei túra a szülőföldjén, Svédországban olyan szörnyen rosszul sikerült. A vérfarkas teljes kétlábú magasságába emelkedett - elég magas ahhoz, hogy az első emeleti nézőtéren ülő közönség tagjai felsikoltottak, és hátrálni kezdtek a korlát elől.

A lény hátravetette hatalmas, vastag ormányú fejét, és felüvöltött. Hermione észrevette, hogy megszorítja Amarov kezét, és hogy ő is ugyanolyan erősen kapaszkodik. Látta, hogy a férfi a negyedik szinten állomásozó őrök felé int. Azok felemelték a puskákat.

– Lónyugtatók – mondta.

A remény kivirult a mellkasában.
– Vigyétek le azonnal!

Tétovázott. Hermione látta rajta, hogy a férfi ellentmondásba került. Megragadta a kabátja hajtókájánál fogva, egészen biztos volt benne, hogy ilyesmivel még senki sem próbálkozott, és sértetlenül elsétált.
– Adja meg nekik a jelet, hogy lőjék le Wallent!

Ebben a pillanatban annyira hasonlított Malfoyra, hogy fájt találkozni a tekintetével, amely pimasz és számító volt, miközben a szeretet legcsekélyebb árnyalatát is sikerült táviratoznia.
– Adj egy másik okot!

– Ha ezt megteszed, talán elkezdek bízni benned.

Amarov felnézett az embereire, és finoman biccentett nekik.

Az utókor számára, és mert Hermione nem lenne Hermione, ha nem találna tudományos érdeklődést az ilyen dolgokban, Hermione az alábbi információkat felírta hatalmas, mentális jegyzetfüzetébe, arra az esetre, ha a jövőben hasznos lehet. Megfelelő mennyiségű ketaminnal meg lehetett állítani egy támadó vérfarkast.

Majd elintézi, hogy megkérdezze Amarovot, pontosan milyen dózisú lónyugtatót használtak az emberei. Összesen tíz sortüzet lőttek ki. Az utolsó elhibázta, mert a dühöngő vérfarkas megpördült a helyén, és sikerült a mancsával leütnie a nyilat, miközben morogva nézte a döbbent, bámészkodó nézőket. Aztán a teremtmény újra nekivágott az egyetlen elérhető közelségben lévő dolognak, amin kiélhette félelmét és frusztrációját - Belikovnak.

A dárdák végül beváltak, bár már majdnem túl közel volt a kényelemhez. Wallen elesett, gőzölgő pofája Belikovtól körülbelül egy méterre landolt, egyik karmos mancsa mindössze centiméterekre esett a professzortól. Wallen egyszer felszisszent, majd mozdulatlanná vált. Belikov úgy nézett ki, mint aki mindjárt elveszíti a vacsoráját. Nagyon lassan rogyott a földre, mintha attól félt volna, hogy az éles mozdulatok miatt Wallen esetleg visszarepül az eszméletébe.

De ez nem történt meg. Wallennek még egy „előadást” kellett nyújtania. Az érzéketlen vérfarkasok nem tudták fenntartani likantróp alakjukat. A végtagok megrövidültek, a szőr visszahúzódott a bőrbe, amely most már izzadságtól csöpögött. A karmok rövid körmökké váltak, a mancsok pedig az ember karcsú, tompa végű ujjaivá. A pofa, a fülek és a farok eltűntek.

Ami az aréna padlóján maradt, az egy öntudatlan, meztelen, középkorú férfi volt, akinek kilenc nyugtatónyíl volt szétterítve az oldalán, a hátán és a felsőtestén. És ennek látványa volt az, ami Belikovot kihozta a kábulatából. Átkúszott Wallenhez, és kihúzta a nyilakat. Hermione visszatartotta a lélegzetét, miközben Belikov ellenőrizte Wallen pulzusát. Az öreg tudós felpislogott a galériára. Reszkető kézzel felemelte a hüvelykujját a közönségnek. Wallen életben volt.

A közönség nem tudta, mit kezdjen ezzel. Néhányan a lehető legnagyobb józansággal tapsoltak. Volt némi morgás is, kétségtelenül a nyeremények miatt, amelyeket nem sikerült begyűjteni.

Hermione lekapta a bundáját a székről, amelyre ráhúzta, és a korláthoz sétált. Senki sem állította meg, és senki sem szólt semmit, amikor bedobta a kabátot az arénába. Belikov látta ezt, és biccentett neki. Odavitte a kabátot Wallenhez, és az eszméletlen férfira terítette.

Amarov nem egészen örült, hogy a társai döbbent tekintetének címzettje. És valóban megdöbbentek. Hermione biztos volt benne, hogy a Játékokat soha nem fújták le azelőtt, hogy Malfoy a Gödörbe ugorva az első szöget belevágta volna a dolgokba. És most, alig egy hónappal később, váratlanul véget ért egy újabb viadal. Bár a pontos okok rejtély maradnának, a pletykák megteszik a magukét. Az összegyűlt tömeg látta őt ott Amarovval, és szemtanúja volt a szóváltásuknak. Amarov épp most mutatta meg nyilvánosan, hogy hajlandó megingatni magát.

A kedvenc boszorkánya által.

Hermione felkészült az Amarov elkerülhetetlen visszavágására, de amikor az bekövetkezett, minimális volt. Vagy rendkívüli önbizalom vagy rendkívüli önuralom volt a férfié.

– Vigyétek a szállítóhajóra – mondta Honoriának. – Szeretnék beszélni a kapitányokkal, amíg itt vannak. – Fürgén odasétált Renauldhoz, aki hideg hitetlenkedéssel bámulta a nőt.

Honoria nem volt gyengéd, amikor megragadta Hermione karját.
– A csatát megnyerted, de a háború valami más – sziszegte Hermione fülébe, miközben magával rántotta.

– Tudom, hogy te is utálod a Játékokat, Honoria.

Honoria pillantása olyan intenzív utálatról árulkodott, hogy Hermione összerezzent.

– Nem a játékokról van szó.

Nem, Honoria számára minden Amarovról szólt.

Hermione későn jött rá, hogy talán tévedett. Valójában nem Amarovtól kellett komolyan tartania.

***

Öt őr kísérte vissza őket. Hermione szívből kívánta, bárcsak az egyikük Anatoli lenne, de kétségtelen, hogy a nagydarab őr a fő feladatával, Malfoyjal volt elfoglalva. Honoria csak a szállítóhajóig kísérte el. Máshol is volt dolga. Hermione azon kapta magát, hogy az őrök felvitték a hazatérő hajó fedélzetére. Zavartan, hevesen beszélgettek oroszul, és időnként zavart, szúrós pillantásokat vetettek rá. Végre elkezdett esni az eső, és ő teljesen átfagyott a kabátja nélkül. Senki sem ajánlott fel cserét, és Hermione nem is kért.

Tulajdonképpen örült, hogy újra az otthoni hajó meleg és kényelmes fedélzetén lehet, még ha ez volt is a börtöne. Kevesebb volt a… nos, a halál kísértete. A dolgok azonban kaotikusak voltak. A hajó többi lakója, a flottaelit tagjai, akik aznap este nem vettek részt személyesen a játékokon, úgy tűnt, hallottak a történtekről.

Az őröket agresszív kérdésekkel ostromolták körülbelül három nyelven, amint beléptek az előcsarnokba. A lakók Amarovval akartak beszélni. Hermione észrevette, hogy Belikov nevét elég sokszor emlegették. Feltételezte, hogy sokan közülük nem örültek annak, hogy a flotta tudományos csapatának vezető tagját és a mindössze három képzett orvos egyikét majdnem feláldozták a Játékokon.

Hermionét lökdösték és lökdösték. Lehajolt, hogy lecsatolja a magassarkú cipőjének pántját, majd levette, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor mezítláb a vastag, előszobai szőnyegre tette a lábát. Amikor felállt, látta, hogy az őrök már jó messze vannak - és csak ketten vették észre ezt a tényt. A tolongó tömeget fürkészve őt keresték.

Ekkor látta meg őt – Malfoyt. Hermione úgy gondolta, ha kellett volna, kevesebb mint egy perc alatt ki tudta volna választani őt az ezerfős tömegből. Az öröm és a nyomorúság furcsa keveréke volt, hogy meglátta őt. Kilépett a liftajtókon, amelyeken Hermione percekkel korábban áthaladt, ami azt jelentette, hogy ő is felszállt a szállítóhajóra visszafelé. Vajon ott volt a Játékokon? A mindig jelenlévő árnyékával, Anatolival sétált. A két férfi beszélgetett, de elhallgattak, ahogy szemügyre vették az előcsarnokban lévő dühös tömeget. Anatoli lehajtotta a fejét, hogy odasúgja Malfoynak, aki bólintott, és egyedül folytatta az utat gyors tempóban.

Hermione nem állt meg, hogy felmérje döntésének bölcsességét. Meglátta a lehetőséget, és élt vele. Alacsony termetének köszönhetően valamivel könnyebben át tudott surranni a tömegen. Néhány lakó nekiment, néhányan megálltak és furcsán bámultak rá, de senki sem próbálta feltartóztatni. Amikor a folyosó aljára ért, látta, hogy Malfoy már félúton van a következő szintre vezető lépcső felé. Hosszúlábú járását átkozódva a mellkasához szorította a cipőjét, és hangtalanul sprintelt utána, nem nagyon mert szólni neki, hogy álljon meg.

A következő szinten érte utol a férfit.

hozzászólások: 0