40. fejezet
Ellenőrzött kockázat

Éppen akkor érkeztek meg a Wiltshire megyei Trentbe, amikor a délutáni fény kezdett elhalványulni. Útközben még egy megálló volt a kúria felé, amely most egy rövid emelkedőn és a Malfoy-földek bérlőiből álló kis varázslótelepen túl feküdt. Az eső ekkorra szerencsére már elállt.

A Roxforthoz hasonlóan a kúria is rendelkezett saját mugli védőburkolattal, amely szintén magába foglalta Estree apró varázslófalut. A mágia áthatotta a környéket, olyannyira, hogy Hermionénak meg kellett állnia a kocsival, hogy újra tudjon koncentrálni. Miután oly sokáig nem volt varázslat, sem pálcával irányított, sem környezeti, a környék különös hatással volt rájuk. Ez korántsem a Roxfortban elterjedt fénymágia jóindulatú, megnyugtató érzése volt, vagy az ipari varázslatoké, amelyek az utóbbi években a Grimmauld teret elborították.

Ez a cucc… édes volt, nyúlós és sötét. Olyan mámorító volt, hogy az ember szorongott tőle, de furcsa módon boldogabbnak érezte magát tőle. Olyan érzés volt, mintha valamiféle zavaró gőzben úsznál, és valóban, a falusi út néhány pontján Hermione valóban látta, ahogy áramlatok lengik át a levegőt, mint egy hőkáprázat. Leparkolt a falu egykori péksége előtt, hogy egy kis közös, csendes szemlélődéssel töltse az időt.

Nem volt szükség magyarázatra. Egy gyors oldalpillantás Dracóra elárulta, hogy ő is ugyanezt az érzést tapasztalja, bár őt érezhetően kevésbé zavarta a dolog, mint a lányt. A férfi a fejtámlának dőlt, a szemei csukva, ajkai kissé szétnyíltak, arckifejezése derűs, szinte ujjongó volt.

Lentebb egy mozdulat keltette fel a figyelmét. Hermione látta, hogy az öntő keze kinyúlik. Kinyitotta a tenyerét, és meghajlította, először kifelé, majd hátrafelé túlnyújtotta az ujjait. Még mindig azt a kezet bámulta, amikor észrevette, hogy a férfi visszabámul rá, az arckifejezése zavart és elnéző.

Sikerült használnia a szavait.
– Jó érzés újra itt lenni?

A férfi bólintott, és egyszer, nagyon lassan pislogott. Aztán a tekintete a lány arcáról a mellette lévő ablakra vándorolt. Most már kevésbé tűnt nyugodtnak.
– Mindjárt visszajövök.

Hermione némi aggodalommal figyelte, ahogy a férfi kiszáll a kocsiból, és fürgén a pékség bejáratához sétál. A távozásának oka hamarosan nyilvánvalóvá vált. Egy zombi állt a pékség betört üvegablakai mellett, és olyan fürgeséggel mozgott a kocsi felé, ami jelezte, hogy mágikus eredetű. A lény nem csak futott, hanem ugrott, kinyújtott karral, kapásra készen. Belerohant Draco rúgásába, hátrarepült, és egy halom törött üvegre zuhant.

Draco a térdét a nyakába nyomta. Egy pillanatra körülnézett a padlón, végül megragadott egy darab törött ablaküveget (az üveg még mindig rajta volt), és rögtönzött guillotine-ként használva levágta a zombi fejét. A test kétszer is megrándult, majd mozdulatlanná vált, a nyakcsonkból zavaros, sűrű folyadék spriccelt. Még undorítóbb volt, hogy a levágott fej szája még egy percig tátogott és csukódott, a szemei vadul forogtak.

Amikor a halál utáni rángatózás abbamaradt, Draco visszaszállt a kocsiba, és becsukta az ajtót.

– Mr. Dobbs, a főkertész – hangzott a magyarázat. Nyilvánvalóan kötelességtudat volt, hogy megszabadítsa szegényt a szenvedéseitől.

– Mr. Dobbs, a fejetlen kertész – javította ki Hermione, majd megdöbbent az ízléstelen viccén.

***

Továbbhaladtak a kis dombon, amíg a kúria területét nem pillantották meg. Eleinte csak a vadul benőtt tiszafasövény volt látható, amely úgy nézett ki, mintha elnyelné a kapukat, ha elég időt kapnának. A kapuhoz egyetlen, ferde oldalú tábla volt erősítve, egy olyan helyen, ahol valaha valószínűleg a családi címer állt.

– A BELÉPÉS A TERÜLETRE SZIGORÚAN TILOS.

A MÁGIAÜGYI MINISZTER UTASÍTÁSÁRA AZ INGATLAN TÖRVÉNYSZÉKI KARANTÉN ALATT ÁLL.

A kaput egy vaskos, fekete lánc és lakat tartotta össze. Hermione úgy vélte, hogy ez inkább szimbolikus, mint funkcionális, jelzi, hogy a birtokra való belépést tiltó varázslatok bármelyikére. Nem kellett kérdeznie, hogy tudja, Draco valószínűleg sejtette, hogy ez lesz, és tudott valamit, amit ő nem.

Mindketten kiszálltak a kocsiból, hogy a kapuhoz közelítsenek.
– És most mi lesz? – kérdezte Hermione.

– Gondolom, ez az egyik jobb partifogásunk – mondta Draco, miközben megérintette a lakatot. – Nincs olyan fizikai akadály vagy varázslat a birtokon, amely megakadályozná a Malfoy-család bármelyik tagjának a belépését.

Szavaihoz híven a lakat éles sziszegéssel pattant ki. Draco lerántotta a láncot, és nekilátott, hogy kinyomja a nehéz kapukat a kocsi előtt. Félreállt, miközben Hermione áthajtott. A lány a kocsiból figyelte, ahogy a férfi bezárja a kapukat, majd visszahelyezi a lakatot. Nem volt értelme, hogy bármi mást is beengedjen utánuk.

Rövid kocsiút vezetett a széles, kavicsos felhajtón a házhoz. Kétoldalt még több benőtt sövény szegélyezte a felhajtót. A birtokon kisebb építmények is voltak - egy tó melletti pavilonnak látszó épület, üvegházak és egy szökőkút egy kockás fűszerkert közepén. Bár még nem alkonyodott, a kúria mintha a saját időzónájában ragadt volna. A főépület sötétsége kiszivárgott a környezetébe. Reneszánsz stílusú külsejében nem volt semmi eredendően baljóslatú, de a ház úgy magasodott föléjük, mintha valami korábban szunnyadó, hatalmas fenevad lenne.

Hermione a lehető legközelebb parkolt le a kocsival a bejárati ajtóhoz, mielőtt kipakolták a csomagjaikat. Együtt álltak a bokáig érő, elszáradt falevélréteg közepette. A masszív, boltíves kétszárnyú ajtó zárva volt, de feltételezte, hogy ez nem jelent akadályt a visszatérő Malfoy-örökös számára. És nem is volt az. Draco alig súrolta meg a kezét az egyik nagy sárgaréz kilincsen, az ajtók nyikorogva kinyíltak, szinte mintha valaki úgy szerelte volna fel őket, hogy egy érzékelőn keresztül nyíljanak.

Egy sötét, barlangszerű előcsarnokba léptek be. A háttérben íves, ikerlépcsők húzódtak meg, amelyek a második emelet sötét csatornáihoz vezettek, amelyekhez képest a legutóbbi roxforti könyvtári kirándulásuk olyan volt, mintha egy nyári réten sétáltak volna.

– Mindig ilyen érzés van itt? – suttogta Hermione.

Sóhajtott egyet.
– Igen.

A szél felkapta a küszöbről a kiszáradt leveleket, és átvitte őket a küszöbön, végigcsoszogtak a padlón. Odabent akár éjszaka is lehetett volna. Minden ablak be volt deszkázva. A nyitott ajtón át beszűrődő maradék napfény finom porréteget fedezett fel a padlón és a bútorokon, amelyek nem voltak fehér lepedővel letakarva. A földön számos lépést lehetett hallani, a legtöbbjüket nyomokban, mintha emberek csapatai járták volna be a folyosókat és a folyosókat. Több ösvény a porban úgy nézett ki, mintha olyan tárgyak vezették volna őket, amelyeket szó szerint egyenesen a bejárati ajtón vonszoltak ki. A falon foltok voltak, ahol valaha portrék lógtak, de azóta eltávolították őket. A falon lévő festék ezeken a helyeken kevésbé látszott kifakultnak, pontos, téglalap alakú körvonalakban. Más portrék megmaradtak, némelyiket fekete ruhával letakarva. Hermione gyanította, hogy ezek lehettek a véleményesebb Malfoy-ősök. Elképzelte, milyen szidalmazásnak kellett alávetni a minisztériumi nyomozókat, akik azon dolgoztak, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek, és megtisztítsák a házat a veszélyes tárgyaktól.

– Lecsupaszították a szőnyeget – jegyezte meg Draco.

Tovább sétált az előcsarnokba, léptei visszhangoztak a falakon. Egy megfeszített széllökés még több levelet fújt befelé, majd az ajtó hatalmas csattanással csapódott be, amitől Hermione felugrott. A hang mintha végig visszhangzott volna a ház egész hosszában. Draco elővett egy zseblámpát az egyik táskájuk belsejéből, és bekapcsolta. A fény kiemelte az arcának kontúrjait és mélyedéseit, miközben világos szemei macskaszerű, topázszínű fényt kaptak. Egy pillanatra felismerhetetlennek tűnt. És ragadozónak.

– Helyezkedjünk el – mondta, és kezet nyújtott a lánynak.

***

A Malfoy-kúria mintegy negyven hektárnyi területet foglalt el, és a fő családi rezidenciából, két tóból és a közeli Estree faluból állt. A házban huszonnyolc szoba volt - hét az első emeleten, tizenhárom a másodikon, a maradék nyolc szoba pedig a padláson, a pincében és a házimanók szállásán oszlott meg. Természetesen nem voltak házimanók - Lucius Malfoy elítélése után mindannyiukat szabadon engedték. A házhoz tartozott még egy könyvtár és egy fedett madárház is. Kint két üvegház, egy szökőkút, egy régi kőből épült galambdúc és a már említett pavilon volt.

– És mi van a tömlöcökkel? – kérdezte Hermione. Mindenki tudott a Malfoy-börtönökről.

Draco egyenesen a könyvtárba vezette őket, mondván, hogy ott van a ház legnagyobb és legjobban felszerelt kandallója. Valaha hop-por utazásra használták.

– A várbörtönöket nem szoktuk bevonni a túrába – tűnődött.

– Kár. Nagyot lehetett volna kaszálni. A muglik imádják az ilyen kísérteties dolgokat…

Elképzelte, ahogyan a gutaütésre hajlamos Lucius egy rakás hangos, közönséges, fényképezőgépekkel hadonászó muglival foglalkozik, akik a házban trappolnak. Ez majdnem elég volt ahhoz, hogy mosolyt csaljon elő belőle.

A könyvtár sötét és nyirkos volt, amennyire meg tudta ítélni. De csak akkor tudta rendesen szemügyre venni, amikor felgyújtotta a tüzet, és talált néhány kandelábert, amit meggyújthatott. És kapkodta a levegőt. Tényleg nagyon látványos volt. A Malfoy-kastély könyvtára nyolcszög alakban épült, egy alsóbb szinttel, ahová egy keskeny, kovácsoltvas korlátos folyosón keresztül lehetett bejutni, amely a könyvespolcokhoz volt csatlakoztatva. És ó, a könyvespolcok! Elég volt ahhoz, hogy évekig elidőzzön az ember. Úgy tűnt, hogy a könyvek körülbelül egyharmada eltűnt, valószínűleg a minisztérium vitte el őket. Hermionénak nem volt kétsége afelől, hogy az elkobzás jogos volt. Nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy elgondolkodjon azon, hogy Lucius Malfoy milyen köteteket birtokolhatott.

Draco ledobta a táskájukat a padló egy pontjára, az egyik hosszú, bedeszkázott ablak alá. Kikötötte a csizmáját, lerúgta a sarokba, és letérdelt, hogy átkutassa a táskákat. Furcsa volt látni őt a saját házában, látni, mennyire ismeri a környezetét. Nem tudott segíteni, de megpróbált felidézni egy képet arról a kisfiúról, aki egy ilyen impozáns helyen nőtt fel.

– Mi az? – kérdezte, hirtelen kizökkentve őt az álmodozásából.

Hermione rájött, hogy a férfit bámulta.
– Csak azon tűnődtem, milyen lehetett neked… itt élni.

– Hogy őszinte legyek, azt hiszem, a legtöbbet a Roxfortban éltem. Legalábbis az alakuló éveink alatt.

– Szüneted volt az iskolában – találgatott a lány.

– Néhány szünet – engedte meg a férfi. – Piton nagyon szigorú volt.

– Hiányzik egyáltalán?

Felállt, kezében egy száraz nadrággal.
– Minden nap.

Hermione tudta, hogy még sok mindent lehetett volna mondani, és kérdezni. Talán később, valamikor egy olyan jövőben, amikor az emberiség sorsa nem függött a tétektől, nem érezné engedékenységnek, hogy ilyen dolgokról beszéljen.

Draco keze az övcsatjára tévedt, és Hermione rájött, hogy ki akarja cserélni a vizes nadrágját. Rosszul érezte magát, amiért nem vette észre, mennyire fázhatott és kényelmetlenül érezhette magát, amikor vizes nadrágban ült a kocsiban. De ez semmi volt ahhoz az átkozott pánikhoz képest, amit hirtelen érzett a nadrág nélküli Draco látványától. A stresszre és a szorongásra való túlérzékenységét gyengítőnek érezte. Utálta, hogy nem tudta irányítani, és nem tudta, mi váltja ki legközelebb. Talán ez volt az, ami mindennél jobban megrémítette.

Hermione megpördült az ajtó felé, és hallgatta a szövet suhogását, a felhúzott cipzár hangját és az övcsat tompa csattogását. Azon tűnődött, vajon nevetségesnek és következetlennek tartja-e, amiért ilyen, amikor alig egy hete még gyakorlatilag az ölébe gyömöszölte magát…

– Most már megfordulhatsz. – A hangjában csak egy csipetnyi szórakozás volt.

Megsértődve Hermione leült az egyik portói színű Chesterfieldre a tűz előtt. A férfi egy székre terítette vizes nadrágját, majd odalépett a lány elé. Látta, hogy egy friss, sötét nadrágot visel. A lába csupasz volt. Nem bírta elviselni, hogy ténylegesen felnézzen rá, vagy meghallja, mit mondhatna legközelebb.

– Azt hiszem, talán beszélnünk kellene arról, ami aznap este történt a medencénél – bökte ki.

Megdöbbenésére a férfi a teremben lévő hét másik hely ellenére úgy döntött, hogy mellé ül. Az egyik karját átvetette a Chesterfield üléstámláján, és a bokáját a térdére támasztotta. Most centiméterekre voltak egymástól a társalgóban. A hatalmas tűz melege ragyogó volt.

– A medence egy kicsit túlzás. Inkább pocsolya volt.

– Komolyan mondom, Malfoy.

– Tudom. Mindig komolyan beszélsz.

Megkockáztatta, hogy ránézzen a férfira, és azonnal megbánta. Mint mindig, a férfi arckifejezését most is nehéz volt hova tenni. Fáradtnak, álmosnak és zavaróan szándékosnak tűnt.

– Nem voltam önmagam – folytatta.

Kegyelem nélküli ember volt.
– Igen, ezt inkább én dolgoztam ki. Nem minden nap mászik rád Hermione Granger, aztán megpróbál a nadrágodba markolni.

Égő arcát a kezébe ejtette.
– Ó, Istenem.

– Azt hiszem, egyszer tényleg ezt mondtad.

– Hagyd abba.

Elég volt, bár a legkevésbé sem tűnt bűnbánónak.
– Meggondoltad magad a flotta elhagyásával kapcsolatban?

Hermione felnézett, a megalázottságát elfelejtve. Nem hagyta, hogy a férfi hálátlannak tartsa. – Nem! Úgy értem, valószínűleg nem úgy tűnik, de nagyon örülök, hogy itt lehetek. Őszintén szólva. – Körbepillantott a szobában. Szárazak, melegek, kényelmesek és biztonságban voltak. Ez volt minden, amit a körülményekhez képest kérhetett. Itt kivétel nélkül kevesebb dologgal kellett szembesülnie és gondolkodnia. Úgy érezte, hogy az elméje egy időre nyugodtan kibontakozhat, és gyógyulhat.

– Jó – mondta. – Gyere ide.

Egyszerű angol volt, de valahogy elkerülte a figyelmét ennek a kérésnek a jelentése. Talán azért, mert a férfi nem igazán csinált olyan kéréseket, amelyek nem hangzottak parancsnak.

A tekintete olyan intenzitással járt végig a lány arcán, hogy a boszorka úgy érezte, érzi, ahogy a tekintete végigsiklik a bőre alatti csontokon.
– Oké. Talán ösztönzésre van szükséged, mint amikor Grimmauld téren voltunk. Képzeld el, hogy még mindig akarod tőlem a vírusellenes formulát.

– De te már régen átengedted Belikovnak.

– Képzeld el, hogy nem tettem volna – mondta. – Szeretnéd a formulát?

– Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

– Egy kis játékot fogunk játszani.

– Nem szeretem a játékokat.

– Csak válaszolj a kérdésre, Granger – mondta, bár minden agresszió nélkül. – Kéred a képletet vagy sem?

Hát, dehogynem.
– Igen, természetesen.

– És mit tennél, hogy megszerezd?

Most rögtön? Nem sokat. Tönkretenné, hogy összeszedje azt az erőt, ami ahhoz kellett, hogy Grimmauldtéren elbánjon vele. De most nem ezt kérte tőle. Ő más volt. Ő bizonyára más volt. Azt akarta, hogy futtasson le egy feltételezett helyzetet. Hónapokkal ezelőtt…

– Bármit megtennék – válaszolta a lány lélegzetvisszafojtottan, jobban, mint szerette volna.

A férfi letette a lábát.
– Akkor gyere ide.

A szíve hevesen kalapált. A tenyere nyirkos volt, és úgy érezte, hogy a szédülés, a hiperventilláció és a hányinger győztes poszttraumás hármasa pillanatokon belül bekövetkezik. De a férfinak igaza volt a korábbi zombis találkozásuk ellenőrzött kockázatával kapcsolatban. Talán az expozíciós terápia furcsán hasznos volt ebben az esetben.

A lány az ölébe kúszott, és úgy helyezkedett el rajta, hogy a térdei a férfi csípőjének két oldalán a Chesterfield üléstámlába nyomódtak. A feneke a férfi combján pihent, éppen a térde fölött. A varázsló egy pillanatig figyelte a lányt, és ez elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, máris meztelenre vetkőztették. Ez persze nevetséges volt. Látta már őt egy szál ruha nélkül, legalább kétszer. Lehetetlen volt visszafojtani a borzongását, amikor a jobb kezét felcsúsztatta, hogy megsimítsa a tarkóját, és gyúrja az ott feszülő izmokat, ahogyan azt a Grimmauld téri laborokban tette azon az éjszakán, amikor Honoria megszökött vele.

– Félek – mondta a lány.

– Bölcs dolog tőled. Félelmetes vagyok. – A megnyugtatásban az ő védjegye sok kívánnivalót hagyott maga után.

A bal karja átkarolta a lány derekát, közelebb húzta magához a testének magját. A férfi olyan meleg volt, hogy szinte felért a hátában lobogó tűz sugárzó melegével. Érezte a pulóverén és a kabátján keresztül, még akkor is, amikor a bőre libabőrös lett. Hermione nagyot szippantott a levegőből, és követte volna egy újabbal, ha a férfi nem zárja a száját az övére. Megijedt és aránytalanul megrémült, de nyugalomért küzdött. Lassú kilégzését a férfi szájába egy halk morgással jutalmazta. A férfi egyik keze megragadta a lány francia fonatának végét, és kissé hátrahúzta a fejét, hogy felfedje a nyakát. Meleg, nedves száját a lány ajkától az álla oldaláig, majd a torkán végigfuttatta, nedves, érzékeny nyomot hagyva maga után.

– Hogy állunk? – kérdezte, a hangja tompa volt, ahogy boszorka torkához simult.

– Nem jól – suttogta Hermione. A lány keze a férfi vállára szorult, amikor a varázsló apró, rágcsáló csókokat kezdett futtatni a kifakult zúzódások mentén.

A férfi hátrahúzta a fejét, és szinte klinikai alapossággal nézte a nőt.
– Túlságosan egyoldalú? – Mielőtt a boszorka értelmet nyerhetett volna, a férfi megfogta a kezét, és a mellkasához szorította. A saját kezei meglehetősen jóindulatúan feküdtek a lány csípőjén.

Hermione a homlokát ráncolta, a harcolj vagy menekülj ösztönei az utóbbira kiáltottak, de nem törődött vele. Ezekben az ösztönökben most nem lehetett megbízni.

Először csak hagyta, hogy a kezét a férfi pulóverének puha gyapjához szorítsa, érezte a szívverését és a légzésének emelkedését és süllyedését. A varázsló szívverése közel sem volt olyan gyors, mint az övé, de nem is volt érintetlen. A keze felfelé vándorolt a széles vállán, lefelé a karján, kísérletképpen megszorította a bicepszét (amitől a lány arca még jobban elpirult), mielőtt végigcsúszott volna az alkarján, majd megállt a csuklójánál. Elmozdította a kezét a lány csípőjétől, hogy a lány átfűzhesse az ujjait az övén.

Egy darabig így maradtak. A férfi feltérképezte a lány kezének körvonalait. Ujjai időnként fel-alá futottak az övéi mentén, megkerülve az ujjkörmök szélét, belemerülve az ujjbegyek közé a tenyér hátulján, és az érzékeny úszóhártya belsejébe. Egyikük sem szólt semmit. Csak a tűz pattogása hallatszott, és az öreg ház nyikorgása és nyögése a szélben. Valami összeszorult Hermione mellkasában. Intimnek és kockázatosnak érezte ezt az egészet. Úgy érezte, mintha valamit potenciálisan elveszíthetne, és nem tenne jót érte. Egyáltalán nem jól.

Draco lenyúlt, és lehúzta a pulóverét. Összekócolta a haját, ahogy a feje fölé került. Hermione átszellemülten nézte. Nem volt olyan erő a világon, ami megakadályozhatta volna abban, hogy felemelje a kezét, hogy végigsimítsa az ujjaival a kócos, szőke kuszaságot.

– Ez aztán a rendetlenség – mondta a lány, meglehetősen szeretetlenül. Rosszul jött ki a szava. Bár azt mondani neki, hogy valószínűleg a legszebb, legmeggyőzőbb dolog, amit valaha látott, túlságosan is nyálas lenne.

– Majd kinő – válaszolta a férfi. Hermione azon tűnődött, miért nem érinti már meg, aztán eszébe jutott, hogy átadta neki a gyeplőt. Úgy érezte, lassan erősödik benne a hatalom és az irányítás érzése. Meg sem közelítette a szokásos önuralmi szintjét, de ez bátorító volt.

Draco Malfoy a szelídség és a veszély különös kombinációja volt. Hermione első kézből ismerte a férfi erejét, amikor azt ártásra használják, és Draco képes volt mindenféle kárt okozni neki – érzelmi, mentális, fizikai. Ahelyett, hogy visszahúzódott volna ettől az erőtől (bár a késztetés erős volt), inkább felfedezte azt.

A keze kíváncsian fordult. Ujjbegyeivel végigsimított a kulcscsontokon, még erősebben a mellkasába nyomta őket, majd megállt, hogy megérintse a feszes hasán lévő hegeket. Tudta, hogy homlokráncolást visel, és remélte, hogy a férfi nem gondolja, hogy bármiben is elüt tőle. Élesen belélegzett, amikor a nő ujjai a köldökét súrolták. Ott érzékeny volt. A lány elraktározta ezt az apró információmorzsát.

Ha még délebbre merészkedett volna, szívdobogást kapott volna, ezért újra felemelte a kezét, megsimogatta a férfi arcát, és megkedvelte az állkapocsvonala mentén húzódó sötét szőke borosta állagát. Az ajkai tényleg nagyon szépek voltak – jól körülhatároltak és kifejezőek. A férfi szemébe nézni egyelőre kényelmetlen volt, de rávette magát. Amikor megtette, látta, hogy a pupillái tágra fújtak és feketék, olyannyira, hogy szinte nem is volt ezüstös.

Későn jutott eszébe, hogy a férfi már nem is olyan passzív. A keze sem volt még mindig a csípőjén. A hátsóját simogatták, és az új nyomás, amit a lány a farmerbe bújtatott combja csúcsára nyomva érzett, csakis az övé volt. És ez a bizonyos aspektusa ugyanolyan nagynak és ijesztőnek tűnt, mint a férfi többi része. A pánik olyan hirtelen tört rá, hogy nyöszörögni kezdett.

– Azt hiszem… talán nem lehetne… talán… Draco, megállhatnánk, kérlek?

A férfi elhallgatott. Mereven, tulajdonképpen. Hermione ijedten pislogott, amikor a férfi a vállára ejtette az arcát, és nagyon-nagyon lassan kifújta a levegőt. Szörnyen érezte magát emiatt, de úgy döntött, hogy a vállveregetés gyenge vigasz lenne.

A férfi felállt, egyszerre felemelte a lányt, és visszahelyezte a kanapéra.

A kis kísérletük arról szólt, hogy a nőnek megadják az irányítást, és visszalépés lenne, ha bocsánatot kérne, amiért véget vetett neki. Bár kétségtelenül átkozottul bocsánatkérőnek érezte magát.

Visszacsúsztatta a pulóverét.
– Hozok nekünk valami ennivalót – jelentette be, már-már mulatságos formalitással.

Úgy tett, mintha észre sem venné, amikor a férfi diszkréten megigazította a nadrágja elejét. Hermione azon tűnődött, vajon nem volt-e udvariatlan tőle, hogy csak egy icipicit is elégedettnek érezte magát a férfi kényelmetlensége miatt. Draco Malfoy zavarba hozása legalábbis olyan teljesítmény volt, amely megérdemelt volna valamiféle oklevelet erről.

hozzászólások: 0