52. fejezet
52. fejezet
Henry
Draco az alvó fiú fölött állt, és egy-két percig figyelte.
Henry kis mellkasa emelkedett és süllyedt a paplan alatt. Időnként megrándult álmában. A hajó motorjai erőteljesen zúgtak a háttérben, megnyugtatóan állandóan, a biztonság és az irányítás kézzelfogható emlékeztetőjeként egy olyan világban, ahol ezek a dolgok hiánycikkek voltak. A meghibásodás potenciális katasztrófát jelentett. A flotta volt az élet.
Az alvási szabályok így alakultak: Henry a moduláris, L-alakú bőrfotel egyik végében aludt. Draco a másik végét foglalta el, bár ő többnyire egy dohos, kihajtható kanapén aludt, amelyet Anatoli hurcolt be a laboratóriumba.
A kabin királyi méretű ágyát hosszas habozás után Hermione foglalta el. Számított rá, hogy Henry megosztja vele, de a kis Henryvel kapcsolatban sok mindent nagyon félreértettek mostanában az emberek.
Draco az ágy széléhez lépett, és lenézett az alvó nőre. A hatalmas ágy miatt még kisebbnek tűnt a nő. Hermione az egyik oldalán aludt, valószínűleg arra az esélyre, hogy Henry felébred az éjszaka közepén, és bemászik hozzá. Draco nem ringatta magát illúziókba, hogy az összes plusz hely neki szól.
Mindig túl sok volt a hely. Túl sok hely, amit értelmetlen tettekkel és értelmetlenné vált szavakkal lehetett kitölteni. Minden, ami most fenntartotta és összekötötte őket, az a munka volt, és a kisfiú, akit Blaise Zabini rájuk hagyott.
A sötétségben Hermione csupa takaros profil és körvonalazott fürtök volt, a hátán aludt, egyik kezét az arca mellé emelve, tenyérrel a plafon felé, ujjait finoman behajlítva. Mint mindig, most is nehéz volt megfékezni az erős, elemi késztetést, hogy megérintse, de Draco ügyesen birkózott meg a nehézségekkel. Az érzést már a Grimmauld téren töltött első néhány nap alatt elsajátította (időnkénti kihagyásokkal). Éppen a bőre alatt élt, gyökerei mélyebbre nyúltak olyan részeibe, amelyekhez ritkán jutott hozzá, és amelyek teljesen haszontalanok (ha nem is károsak) voltak a túlélése szempontjából.
– Szia! – szólalt meg egy apró hang az oldalán. Henry most már teljesen ébren volt, és felült az ágyneműjében. Hermionét is figyelte, mert ő volt az a megnyugtató „éjjeli fény” , amire Henry sosem vallotta volna be, hogy szüksége van, de a sötétségben mégis rá nézett.
Hideg, üres érzés fogta el Dracót, amikor felismerte a kisfiú arckifejezését. Vágyakozás. Valamint félelem a további kötődések kialakulásának lehetőségétől, mert az kitette magát a veszteség fájdalmának. És Henry nemrég veszített el mindent. A védelmi mechanizmusok működésbe léptek. Hosszú időbe telik még, mire megtanulja mérsékelni ezt az aspektusát. Persze az volt a tragédia, hogy az ilyen érzéseket egyáltalán be kellett tanítani.
– Aludnod kellene – suttogta Draco. Korábban koraérett fecsegő volt, most viszont elég nehéz volt még néhány szót is kicsikarni belőle. Valamiért azonban úgy tűnt, Henrynek nem okozott gondot, hogy Dracóval beszélgessen.
– Most mész a laborba?
Draco bólintott, miközben leült egy székre, hogy felhúzza a csizmáját.
– Most van a műszakom.
Henry folytatta Hermione nézését. Draco ezt úgy vette, hogy a királynő megpróbálkozik egy óvatos, szóbeli lökdösődéssel.
– Sokkal kényelmesebb lesz az ágyban. Van elég hely. Miért nem mászol be?
Néhány lélegzetvétel és egy szinte komikusan nagy sóhaj után Henry azt mondta:
– Nem, köszönöm.
– Már vár rád.
– Tudom – válaszolta, és ebben a pillanatban túlságosan is öregnek hangzott. Henry megráncolta az orrát, és feljebb húzta a takarót. – Talán később, ha nagyon hideg lesz…
Volt még remény a fiú számára. Elvégre óriási akaraterő kellett ahhoz, hogy Hermione Granger kitartó vonzalmaival szemben érzéketlen maradjon.
***
Volt egy mondat, amit Hermione egyszer hallott anyja legjobb barátnőjétől, Agnestől. Agnes akkoriban éppen külön élt a férjétől, ami sok hétvégi délutánt jelentett a Granger család konyhájában, ahol folyton a teába (vagy Chardonnay-ba, ha a vacsoráig kevesebb idő telt el, mint ebéd óta) sírt.
– Ez lehetetlen!
– Majd jobb lesz – vigasztalta Granger asszony. A fiatal Hermione a konyhaasztalnál ült, evett, olvasott vagy játszott, de még mindig enyhe érdeklődéssel hallgatta a felnőttek beszélgetését.
Agnes sírva fakadt.
– Ez a párhuzamos szülői magatartás, Monica! Hajók vagyunk az éjszakában, amikor Daniel neveléséről van szó.
Úgy látszik, ez volt Agnes hétvégéje a kisbabájával. Daniel gyakran ült Hermione régi, fonott etetőszékében, az asztalnál, és rágcsált mindent, ami elérhető közelségbe került, vagy süteményt evett. Hermione nagyon kevés dologra emlékezett a fiúról, kivéve, hogy örökké ragacsos volt, még fürdés után is. Nem szerette megosztani vele a játékait.
A „Hajók az éjszakában” nem egészen így nézett ki, ahogy ő és Draco vigyáztak Henryre. Volt kapcsolat és kommunikáció, bár felületes. Milyen furcsa, gondolta Hermione. Ő és Draco nem voltak házasok, nem volt saját gyerekük, és mégis ott voltak, gyakorlatilag megosztották a felügyeletet.
Ugyanilyen furcsa volt az is, hogy valaki más laboratóriumi beosztása szerint kellett dolgoznia. Hagyományosan Hermione volt a beosztások és órarendek védőszentje. Itt azonban nem. Belikov vette át az irányítást. A professzor, tekintettel a gyermeknevelési kötelezettségeikre, nem osztotta be Hermionét és Dracót egy műszakba. Ezért Hermione a nappali órák nagy részét Henryvel töltötte, aki elkísérte őt a flotta általános megbízásaihoz, mert a flotta egyik lakója számára sem volt mentség, hogy tétlen maradjon a flotta irányításának ezen új iterációjában.
Hat nap telt el, és még mindig minden olyan új és nyers volt. Most Henryre nézett, ahogy vele együtt ebédelt a konyhában. Tiszta ruhát viselt, és olyan cipőt, ami jól állt neki. Gyönyörű, vad haját nemrégiben kezelhetőbbé tették. Hermione későn tanulta meg, hogy nem szabad fésülni. Gyanította, hogy Henry mindent tudott erről, de nem szólt neki semmit, miközben a tükör előtt ült, és tűrte Hermione jószándékú ápolgatását.
Nem volt öröme az ételben, amit evett, és minden jel szerint ma jó étel volt – frissen készült csirkehúsgombócok konzerves, marinara mártásban, rizzsel tálalva, mert a flotta szakácsai éppen csak elkészítették és megszárították az új adag tésztát. Éppen annyit evett, hogy ne kelljen nyaggatni, hogy egyen még. Aztán visszatért a rajzaihoz. A kis Henry gondozása sok hosszas hallgatással, torokköszörüléssel és azzal járt, hogy megkérdezték, szüksége van-e valamire, vagy szeretne-e valamit. Hermione reménytelenül alkalmatlannak érezte magát. Nem volt precedens, amire támaszkodhatott volna, nem voltak adatok, amikre próbálgatással és hibákkal nehezen megszerzett számokat ropogtathatott volna.
És őszintén szólva ez mind hiba volt.
Meg akarta kérdezni Dracót, hogyan intézi a dolgokat. Jobban boldogult Henryvel? Volt valami meglátása, amit átadhatott volna?
Nem voltak szülők, így a nevelés nem egészen az volt, amire törekedtek. Henry minden bizonnyal megérdemelte, de Hermione úgy érezte, hogy ezt a címet inkább kiérdemelte az ember a gyerekével, mint egy cipőpár, amit a sors úgy határozott, hogy betöltenek.
Amikor Henry nem az óvodában volt, vagy nem Hermione apró árnyéka volt, amikor a flotta szervezésében segített, a kabinjukban maradt, és a kutyafüles füzetébe rajzolt. Vagy a konyhában rajzolt, az üres asztaloknál ülve, miután a reggeliző tömeg kiürült.
„Édesemnek” és „drágámnak” szólította, és más becéző szavakkal, amelyek meglepő és őszinte könnyedséggel gördültek le a nyelvéről. Sok kéretlen öleléssel ölelte körül, és az ünnepélyes kis arcát kutatta… – igazából nem is tudta, mit. Úgy tűnt, ez a legkevesebb, amit tehet. Henry szenvtelen volt, tartózkodó, és olyan modorral rendelkezett, ami tragikusan nem volt helyénvaló. Ez nem volt előrelépés. Négyéves fiúknak nem ilyeneknek kellett volna lenniük, de aztán Hermione beletörődött abba, hogy a világnak általában véve sem kellett volna olyannak lennie, mint amilyen jelenleg.
Harry éppen ekkor lépett be a konyhába, és helyet foglalt Hermione és Henryvel szemben.
– Anatoli azt mondta, hogy itt talállak titeket. – Harry belenézett Henry félig megevett tál ebédjébe. – Szia, Henry! Szép rajz.
Még Harry Potter feszült figyelme sem tudott mosolyt kicsalni a kisfiúból, de a modora kifogástalan volt.
– Köszönöm! – felelte Henry szégyenlősen.
– Befejezted az evést?
Hermione megforgatta a szemét. Harry étvágya legendákba illő volt. A gyerek bólintott, anélkül, hogy felnézett volna a rajzából, átcsúsztatta a tálat Harry felé, aki gyorsan felnyársalt egy húsgombócot a villával.
Sokkal halkabb hangon szólt Hermionéhoz:
– Körülbelül tíz perc múlva megközelítjük a Taransay-szigetet. Belikov azt akarja, hogy menj fel a fedélzetre. Nem tudom, milyen őrök vannak most, úgyhogy jó lenne, ha készenlétben lennél, hogy tanácsot adj, ha valami baj történne.
Hermione egy pillantást vetett Henryre. Ugyanilyen halkan válaszolt:
– Valakinek vigyáznia kell rá.
– Majd Malfoy megteszi.
A lány a homlokát ráncolta.
– Draco most fejezett be egy tizenhat órás műszakot. Nincs olyan állapotban.
A tál húsgombóc és rizs most teljesen makulátlan volt, ami lehetetlen lett volna, tekintve, hogy Harry villát használt. Tehetséges volt.
– Belikov most ment el felébreszteni. Elbír még néhány órát. Tedd ki Henryt a kabinjánál, aztán találkozzunk odafent.
Harryre nem volt jellemző, hogy ilyen nyers legyen. Hermione látta a feszültséget az arcán. Aggódott. A saját kezével fedezte a férfi kezét.
– Taransay rendben van, Harry. Nem lepődnék meg, ha tudnám, hogy jól érzik magukat. Ginny és mindenki egészen jól lesz. Majd meglátod a saját szemeddel.
– Tudom – mondta kissé szégyenlősen. Felállt, és megborzolta Henry dús haját. – Köszönöm az ebédet.
Ezúttal Harry kiérdemelt egy kis szemkontaktust. Hermione elnyomta a késztetést, hogy kissé irigykedjen. Amikor Harry elment, Henry megfordult, hogy megszólítsa.
– Most már menjek?
Ez emlékeztetett arra, hogy annak ellenére, hogy Henry mennyire zárkózottnak tűnt, mindent hallott, amit mondott, és a legtöbbet meg is értette.
– Igen – mondta, és megérintette a férfi karját.
Hermione kíváncsian és nem kicsit megdöbbenve látta a megkönnyebbülés kifejezését a kis arcán.
***
Percekkel később Draco mezítláb, vizes hajjal, csak egy friss nadrágot viselve nyitott be a kabin ajtaján. Megkerülte Hermione felé az üdvözlés minden formáját, helyette egyenesen Henryhez ment.
– Van valami új műalkotásod a számomra? – érdeklődött Draco. A nemrégiben lezuhanyozott ruhája ellenére szörnyen nézett ki. Az arcán a súlyos kimerültség bélyegét viselte.
Úgy tűnt, Henry elgondolkodik a kérésen, kissé meg is vonaglott a helyén, mert még a felnőtteknek is nehéz volt sokáig tartani Draco Malfoy rendíthetetlen tekintetét. Még akkor is, ha Draco úgy nézett ki, mint aki az ajtófélfának dőlve hajlamos elaludni.
De Hermione tapasztalatból tudta, hogy Henry valószínűleg nem fog belemenni. Nem fog válaszolni, nem fog…
– Igen, három rajzot is készítettem – jött a válasz. – Négyet, ha azt is beleszámolod, amit a farkasember segített kiszínezni…
Hermione hitetlenkedve bámult. Ez több volt, mint tíz szó egymás után.
– A neve Felix, Henry. Nem „a farkasember”.
– Bocsánat. Felix – javította ki Henry.
– Lassítunk – mondta neki Draco. A hangszínének változás furcsa dolgokat művelt Hermione idegvégződésével.
Együtt laktak, egymástól méterekre aludtak, és gyakorlatilag együtt neveltek egy gyereket. És ő napok óta nem volt ilyen közel hozzá, és nem is beszélt vele rendesen.
– Mi az? – bökte ki Hermione, hirtelen elakadt a szavakban.
A férfi újra megszólalt, és furcsán gyengéd hangon szólalt meg.
– A hajtóművek lassulnak. Megérkeztünk a Külső Hebridákra.
Igen, így van. Taransayban voltak.
– Igen – mondta, hátratolva kibontott haját. – Talán fel kéne mennem.
– Köröznek téged – értett egyet a férfi. Hermione nem volt biztos benne, hogy ez kérdés vagy kijelentés volt. Kerülte a férfi tekintetét. Annak a kutató, ezüstös tekintetnek érezhető súlya volt. A baj csak az volt, hogy az egyetlen dolog, amire még rá tudta szegezni a tekintetét, azok a rácsos hegek voltak a férfi felsőtestén.
– Nem tudom, meddig maradok.
– Addig maradj, ameddig csak akarsz. – Ekkor elmosolyodott, de ez Henry kedvéért volt, és Hermionénak nem kellett mesterdiplomát szereznie Draco Malfoyból, hogy tudja, ez nem ment tovább az arcánál. – Van elég elfoglaltságunk, nem igaz, Henry?
Csodával határos módon Henry ismét kikukucskált a gyászos burokból.
– Aha.
– Pihenned kell – erősködött a nő. Vagy talán a „tanácsolt” jobb szó lett volna. Még senki sem találta ki, hogyan mondjon Draco olyasmit, amit nem akar.
– Túlélem – válaszolta a férfi, majd Henryt bevezették a szobába. Egy búcsúzó pillantással Draco becsukta az ajtót.
Hermione több mint egy kicsit zavartan állt a kabin előtt, akárcsak akkor este, amikor Draco először fürdött Grimmauld téren. Ezúttal azonban nem Kate McAlister privát skót whisky-készletét kereste volna. Ehelyett beszívott néhány nyugtató lélegzetet, mielőtt elindult volna a lift felé.
Igen, Draco túl fogja élni, de azon tűnődött, mi kell ahhoz, hogy a férfi többet akarjon a puszta túlélésnél. Mire azonban a fedélzet fölé ért, minden gondolatot kiszorított a fejéből Draco.
***
Mintha a vad, nedves és jeges hebridai szél nem lett volna elég élénkítő, egy kis zűrzavar támadt.
– Mi a baj? – kiáltott Harry felé, aki éppen leszállt a seprűjéről, és kocogva landolt a fedélzeten. A legénység sok más tagja is jelen volt, úgy öltözve, mintha sarkvidéki expedícióra indulnának. Hermione rájött, hogy erősen alulöltözött, és hálás volt, amikor Harry megérintette a vállát a pálcájával, és gyorsan elmormolt egy víztaszító bűbájt.
Marina megközelítette Belikovot, látszólag a hídon lévő navigációs pozíciójából.
– Eltűnt! – kiáltotta.
– Mi tűnt el? – követelőzött Hermione, Marina és Harry közé pillantva.
Harry válaszolt.
– A Taransay-sziget. Az egész sziget nem jelenik meg a hajó műszereiben. Most csináltam egy elrepülést, nincs ott semmi, csak hullámok és habok.
Belikov értetlenül állt.
– Hogy érti, hogy eltűnt? Hogy lehet egy egész szigetet eltüntetni?
Hermione viszonylag gyorsan rájött:
– Nem tévedt el. Taransay-t elzárták. Nem hibáztatom őket, azok után, ami történt, amikor az a zombis uszály zátonyra futott. Valószínűleg valamilyen diszlokációs varázslatot használnak, tekintve, hogy még a radaron sem jelennek meg. Ez mindent átirányít a sziget teljes tömege köré.
– A varázslat át tudja irányítani a nukleáris csapadékot? – Harry elgondolkodott. Érdemes volt elgondolkodni ezen az ötleten.
– Valószínűleg nem, és ez biztosan nem olyan kísérlet, amit bárki is biztonságosan lefuttathatna időben.
Belikov megdörzsölte összeráncolt homlokát.
– Ez a… varázslat. El tudja tüntetni a szigetet?
– Nem eltüntetni – pontosított Harry –, csak láthatatlanná teszi a felderítés számára.
– Látják? – kérdezte Marina. – Hallanak?
Hermione bólintott.
– Lefogadom, hogy látnak és hallanak minket, bár ebben az időben ez nem lesz könnyű. – Harryre nézett. – Talán ugyanaz a kviddics-tűzijáték, amit a Malfoy-kastélyban használtál, alkalmas lehet erre az esetre?
Harry még mindig meglehetősen komoran nézett, és felemelte a pálcáját.
– Gyerünk, gyerünk, Griffendél.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2024. Sep. 14.