63. fejezet
Megmentő kegyelem

Titus Grey admirális négyszintes katonai komplexumának teljes földalatti része egy mágiaelhárító határvonal alá tartozott, amelyet a legalsó szintről kiinduló védővarázslatot tápláltak. Harry két hónapot töltött azzal, hogy próbaképpen kapcsolatot ápoljon a helyszínen dolgozó civilekkel, hogy végül elcserélhesse ezt a kis információt.

Ezek a felbecsülhetetlen értékű, bennfentes információk a flottának több heti élelembe és üzemanyagba kerültek, valamint a menedék ígéretébe. Harry ennél sokkal többet is elcserélt volna Hermione garantált biztonságáért.

A gyámok olyanok voltak, hogy az egész létesítményt körülfogták, egy mindössze egyetlen négyzetméteres eredeti öntési pontból kifelé terjedve. A védőrácsok leszerelése anélkül, hogy a riasztók sorát beindítaná, trükkös vállalkozásnak bizonyult. Harry azonban nagyon is találékony volt, és a Cowboy segítségével és Scrimgeournak az ilyen biztonsági intézkedésekkel kapcsolatos tapasztalatával végül kifejlesztett egy megoldást.

– Amit nem tudtunk szétszedni, azt helyette elmozdítottuk – magyarázta Hermionénak.

– Hogy érted azt, hogy „áthelyeztük”?

– Úgy értem, hogy azt a térrészt, ahol az eredeti varázsló állt, amikor felállította a védelmet. Kiderült, hogy az öntő tér hatása állandó, de a helyzete változó. Ez az egyetlen hiba egy egyébként okos rendszerben. Ezt a teret kiirtottuk és áthelyeztük, a külső kapukhoz a lehető legközelebb helyeztük el anélkül, hogy a gyámhatárt érintené. Elég messze van ahhoz, hogy még mindig a kórtermek határain belül maradjon, hogy ne legyen riasztó, de elég közel ahhoz, hogy egy épelméjű ember el tudjon jutni a megjelenés elleni határig, és el tudjon tűnni innen, ha kell.

Hermione lenyűgözve dolgozta fel ezt az információt. Ezt el is mondta Harrynek.

– Köszönöm – mondta. – De az igazat megvallva, a te segítségeddel sokkal gyorsabb lett volna a munka. – Most már csak annyit kellett tenniük – magyarázta –, hogy a három földalatti emeleten a posztjukon álló három-négy őr mellett elosonnak, mielőtt a földszinten lévő negyedik emeletre érnek.

A lány hallhatóan nyelt egyet.
– Ez minden?

– Meg tudod csinálni.

Hermione már kevésbé volt biztos benne. Lassúnak és lomhának érezte magát; elméjét megzavarta a megcsonkított emlékek baljós nyomása. És akkor még ott voltak az érzelmei. A hasznos adrenalin alatt kevésbé hasznos késztetés volt arra, hogy sikoltozva rohangáljon, összetörjön dolgokat és bántson olyan embereket, akik megérdemlik. Nem mintha lett volna ideje arra, hogy ilyen késztetéseknek hódoljon. A gyomorforgató félelem Draco biztonságáért már azzal fenyegetett, hogy elrabolja azt a kevés bátorságot, ami még megmaradt benne.

– Mennyi az idő? – kérdezte. Fogalma sem volt róla, hogy nappal vagy éjszaka van-e. A világítás fluoreszkáló volt, és az alsó szinteken nem voltak ablakok. Valahogy fontosnak érezte, hogy tudja. Fontosnak érezte, hogy visszanyerjen némi kontrollt és uralmat a környezete felett.

– Éppen hajnal előtt van – válaszolta Harry, és nyitva tartotta neki az ajtót.

Milyen találó, gondolta Hermione, miközben belépett.

***

A három vagy négy őrről kiderült, hogy inkább hat, és nyugtalanító volt észrevenni, hogy alig voltak többek, mint tinédzserek – csupa nyúlánk végtagok és szögek, össze nem illő fáradtruhába öltözve. Harry, aki oly régóta figyelte titokban az őrjáratukat, mindannyiukat névről vagy hívójelről ismerte. Ez azonban nem jelentette azt, hogy szimpátiát érzett volna irántuk. Belökte Hermionét egy vécépapírral teli seprűszekrénybe, és lelkes munkához látott a sokkolóval.

– Ezt meg honnan a fenéből szerezted? – kérdezte Hermione, amikor a férfi végre kiszabadította a lehullott vécépapírgurigák kaszkádja közepette.

– Anatoli. Varázslat nélkül a fegyverek túl hangosak lettek volna.

– És halálos – tette hozzá. Az elesett katonáknak nem volt nyoma. Harry már egy üres szobába vonszolta eszméletlen alakjukat. – Miféle műveletet vezet itt Grey? – A kérdés könyörgött, hogy feltegyék. A férfi akarata ellenére tartotta fogva, és gyakorlatilag gyerekeket használt a bázisának őrzésére.

Elkerülték a lifteket, és a lépcsőt választották. Hermione teljesen arra számított, hogy egy véletlenszerű katona befordul egy sarkon, és rájuk botlik, de Harry biztosította, hogy a kéthetes megfigyelés lehetővé tette számára, hogy többé-kevésbé megjegyezze a szolgálati beosztásokat. Emellett úgy tűnt, hogy a vártnál jóval kevesebb őr járőrözik.

– Grey admirális nem Amarov, ha erre kíváncsi.

Hermione kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy visszatartotta.
– Ez megmagyarázza, miért vagyok még mindig egyben. Draco tehát jól van?

Harry ünnepélyes pillantást vetett rá:
– Igen, különben elmondtam volna. Utoljára úgy hallottam, hogy egy cellában tartják fogva a második emeleten. Arról beszéltek, hogy valamiféle törvényszék elé állítják.

– Miféle törvényszéknek?

– Büntetőeljárás.

Hermione elborzadt.
– Ha valakit bíróság elé állítanak, azt hittem, az Amarov lesz az!

– Ne aggódj, úgy látszik, már eljött a napja a bíróságon.

Ez váratlanul érte.
– Micsoda, jogi képviselővel meg mindennel?

Harry megvonta a vállát.
– Nem tudom, nem érdekel. Amennyire engem érdekel, bedobhatják egy cellába rohadni a nyomorult élete hátralévő részére.

– Hogy jutunk el Dracóhoz?

Harry megfogta a lány kezét, és behúzta egy lépcsőházba.
– Nem te mész, hanem én. Te a biztonságos helyre mész. Ott van egy pálca, amivel el tudsz innen hoppanálni. A határkerítésen túl látni fogod Ginnyt. Menj oda hozzá. Ne próbálj meg semmilyen hosszútávú hoppanálást a te állapotodban, megértetted? Menj Ginnyhez. Látótávolságban van, és vár rád. Neville pedig készenlétben áll, ha bármi baj történne.

A lány megállt a helyén.
– És mi lesz veled és Dracóval?

– Ginny értünk jön, miután elhagytátok a biztonsági zónát. Egyszerre csak körülbelül egy ember fér el benne. Valószínű, hogy a szűk hely miatt a riasztók beindulnak, amint Malfoy és én belépünk a zónába, de már csak egy kis távolság van a kórterem határának végéig. A hátralévő néhány métert könnyedén le tudjuk sprintelni, ahol Ginny majd felvesz minket. – A férfi célzottan a hasát bámulta. – Nem vagy olyan állapotban, hogy bárhová is futhatnál. Ergo, te mész előre.

A lány tudta, hogy ez nem egy röpke terv volt; hogy átgondolták és boncolgatták, és nem csak Harry. De ez nem jelentette azt, hogy tetszene neki.

– A fenébe – mondta a lány az orra alatt.

– Hermione. Oda fogom vinni, ne aggódj!

A lány hitetlenkedett.
– Hogyhogy ne aggódjak kettőtök miatt? Ha meglátnak titeket, rátok lőnek! Fogalmam sincs, mire képesek ezek az emberek. – A hangja megtört.

A pillantás, amit Harry vetett rá, szívszorító volt. Felemelte a kezét, hogy letöröljön egy könnycseppet a lány arcáról.
– Valószínűleg neked van a legjobb elképzelésed mindannyiunk közül, sajnos. De nem emlékezhetsz.

Most már a legfelső emeleten voltak, és épp azon voltak, hogy elhagyják a sötét lépcsőházat: – Ha azt mondod, hogy az emlékezetkiesésem a legjobb, akkor megütlek.

Sóhajtott fel.
– Épp ellenkezőleg. Mindig is úgy éreztem, hogy az Exmemoriamnek kellene lennie a negyedik megbocsáthatatlannak.

Hermione szinte mogorva csendben figyelte, ahogy Harry kinyitja a lépcsőház ajtaját, és kissé összerezzent a nyikorgástól. Annyira nagy szüksége volt a fürdőszobára, hogy fennállt a veszélye, hogy összepiszkítja a nadrágját.

– Tiszta a levegő? – suttogta.

– Igen – mondta a férfi. – A hátsó udvarra vezető kijárat a negyedik ajtó a bal oldalon. Sétálj át rajtuk, és ne merj megállni semmiért, amíg el nem éred a régi őrtorony tövét. A biztonságos zóna piros festékszóróval van jelölve. A pálcát a földbe temetve találod majd. Onnan tudsz majd varázsolni.

– Harry…

– Hermione, az isten szerelmére, csak menj!

Elment.

***

Hermione úgy érezte, mintha valaki más bőrében járkálna, nem is botladozna. A disszociatív érzés borzalmas volt. A lábát egyszerre érezte puhának és feszesnek, valószínűleg a napokig tartó ágynyugalom okozta ödéma eredménye. A keze és a csuklója körüli bőr papírszerű, száraz és sápadt volt. Már jó ideje bent volt a lakásban, és hacsak nem adtak neki intravénásan táplálékkiegészítőket, valószínűleg D-vitaminhiányban szenvedett. Ez egyáltalán nem volt ideális egy várandós anya számára.

Úgy tűnt, hogy a baba nagyon alacsonyan ült, de ennek ellenére nem látszott, hogy a bordái között lenne hely. Hermionénak rá kellett csodálkoznia, hogyan lehet egyáltalán hely a tüdejének. A gyengélkedőtől a legfelső emeletig tartó rövid út során zihált; a teste nem volt hozzászokva az ilyen váratlan fizikai megterheléshez. Közben a teli hólyagja katasztrófára várt.

Nem így akarta megtapasztalni a terhességet.

Valójában még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meg akarja-e tapasztalni a terhességet, de úgy döntött, hogy az ilyen gondolatok valószínűleg a jelenlegi körülményeinek köszönhetőek. Nehéz volt bármiféle kapcsolatra gondolni a benne növekvő gyermekkel, amikor még mindig olyan… nos, újnak érezte a hordozását. Kétségtelen, hogy újra összeszedné magát, amint ő, Harry és Draco biztonságban lesznek, és újra együtt lesznek Henryvel. Egyelőre azt fogja tenni, amiről tudta, hogy képes rá, mélyen a tartalékaiba nyúl, és összeszedi a szükséges erőt a következő lépéshez, és az azt követőhöz. Meg tudta csinálni. Végül is volt rá precedens, keservesen kiérdemelte.

Elsétált a harmadik ajtó mellett – már csak egy ajtónyira volt a drága szabadságtól, amit Harry ígért neki –, és megállt.

A harmadik ajtó a női mosdó volt.

Hermione hisztérikus késztetést érzett, hogy felnevessen azon, milyen nevetséges, hogy egyáltalán létezik ilyen hely. Kit érdekeltek ilyen időkben a civilizált létesítmények?

Őt, a nyavalyába is.

A folyosó teljesen tiszta volt. Harry biztosította erről. Senki sem volt, aki felfedezhette volna, és átkozott legyen, ha a nadrágjába pisil, ha már annyi más megaláztatást elszenvedett. Amilyen gyorsan csak tudott, Hermione bebújt a mosdóba, és kiválasztotta az ajtótól legtávolabbi fülkét, hátha valaki besétál. Feltűnésmentesen nyitva hagyta a fülke ajtaját, egy csomó vécépapírt dobott a vécékagylóba, hogy elfedje a közelgő zaját annak, ami biztosan epikus patakzuhatagnak ígérkezett, és majdnem sírt a megkönnyebbüléstől, amikor megkönnyebbült. Amikor végzett, félig-meddig újra embernek érezte magát.

Megújult önbizalommal és érezhetően ruganyos léptekkel lépett ki Hermione a fülkéből, és ekkor vette észre a rácsos ablakokat. A napfény csábítása erős volt, miután oly sokáig mesterséges, örökös nappalban töltötte az idejét. Egy pillanatra megállt, hogy kitekintsen a kezdetben üresnek tűnő udvarra.

Csakhogy nem volt olyan üres.

Édes Istenem! Hermione fehéren szorongatott ujjakkal megragadta az ablak rácsait, mielőtt a lába megadta volna magát.

Bárhol felismerné az ismerős járását. Nem csoda, hogy az egész bázis olyan kényelmesen kihalt volt. Itt több történt, mint Harry aprólékos tervezése és szerencséje. Mindenki az udvarra ment, hogy szemtanúja legyen a közelgő kivégzésnek tűnő eseménynek.

Amarov és Malfoy egyforma fekete kezeslábasokat viseltek. Mindkettőjük csuklóját kábelkötegelővel kötözték meg, a szemüket pedig bekötötték. Amarovot már egy faoszlophoz kötözték, szemben egy sor fegyveres katonával, akik még onnan is rosszul néztek ki, ahol Hermione állt és figyelt. A döbbenettől, hogy két katona látta, amint Dracót egy másik faoszlophoz kísérik, közvetlenül Amarov mellett, Hermione majdnem térdre rogyott.

A járásában nem volt semmi bukdácsolás vagy tántorgás. Szinte kivágtatott oda, és Hermione sírni tudott volna a teljes Malfoy-szerűségétől.

A katonák elkezdték az oszlophoz kötözni, szemben a kivégzőosztaggal.

Nem mintha Hermione ott maradt volna, hogy megfigyelje ezt az eshetőséget. Már kiment a mosdóból, végig a folyosón, és az udvarra nyíló ajtókat kapkodta ki. Harry tévedett, amikor feltételezte, hogy a lány képtelen futni.

Futott, mint a szél.

hozzászólások: 0