37. fejezet
Hermione Granger

Két nappal később Draco az anyahajó laboratóriumában/gyengélkedőjében arra ébredt, hogy Henry Miles Greengrass Zabini ott áll fölötte. A gyerek egy bizonytalanul álló széken állt. Szórakozott arckifejezéssel nézett le Dracóra.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Draco vagy inkább krákogta. A torka kiszáradt. Hányingere is volt, és rettenetesen szomjas, annak az érzéstelenítőnek az utóhatásai, amit Belikov adott be neki, hogy ellássa a sebeit.

– A professzor levágta a hajadat. Megégett. Azt mondta, rossz szaga van, és mennie kell.

– Milyen kegyetlen, levágni egy ember haját, miközben alszik – mondta Draco.

Henry kuncogott.
– A professzor nem túl jó hajvágó. Akarod látni a rajzot, amit készítettem?

– A hajvágásomról?

– Nem – mondta Henry a szemét forgatva. – Még valami.

Draco szemhéja túlságosan elnehezült. Lehunyta őket.
– Persze.

– Henry! Szállj le arról a székről, mielőtt leesel és betöröd a koponyádat! – Blaise volt az. Lerántotta a fiát a székről, és letette.

– Bocs, ha felébresztett téged – mondta Blaise. – Ha ez vigasztal, senki sem aludt sokat. A flotta szeszfőzdéjének főzete elszabadult. Ez a legrosszabb alkohol, amit valaha is kóstoltam, és ebbe beletartozik Monstro pincebeli holdfénye is a hatodik évfolyamban. Úgy becsülöm, hogy a lakók körülbelül fele már részeg, a másik fele pedig épp felzárkózik. Hogy érzed magad?

– Fantasztikusan. – Draco a homlokához dörzsölte a kézfejét, és egy pillanatra megzavarodott a furcsa, tapintható érzéstől. Aztán eszébe jutott, hogy mindkét keze be volt kötve, miután kínkeservesen lehámozta magáról a kesztyűt. – Mennyi ideig voltam eszméletlen?

– Két napig, fel-alá.

– Hol van Hermione?

– Visszautasított minden vacsorát, és a fedélzeten szedi a levegőt. Éppen elmúlt hét óra.

Draco egy pohár vízért nyúlt az ágy melletti kocsiról.

– Tessék, hadd segítsek. Mostanában ügyetlenkedsz.

Blaise segített Dracónak az ajkához emelni a poharat, mire az három hosszú nyeléssel kiürítette a tartalmát.

– Hogy megy az új rend? – kérdezte Draco. Megtörölte a száját, és hátradőlt a párnáknak dőlve.

Blaise felnyögött.
– Kihívás, de máris érkeznek az érdeklődésnyilvánítások és jelölések a muglik és varázslók képviseleti bizottságára. A bizottság fogja felügyelni a flotta újjáépítését. Nincs több egyoldalú döntés. Nyolc hajó indult el ma reggel, sokan közülük Amarov belső körét és az elit gárda néhány tagját szállították. Jó, hogy megszabadultunk tőle! Az egyik a Belarus volt, a legnagyobb olajszállító tankerünk. Azonban vannak tartalék hajóink. Megvan a sótalanító egység is, hála Amarov sikeres terepszemléjének. Örülni fog, ha megtudja, hogy még mindig gazdagok vagyunk erőforrásokban, különösen, ha mindent megfelelően beosztunk. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Amarov és a cimborái csak azért éltek pezsgős-kaviáros életmódot, mert a flotta többi része alig-alig tudott megélni.

– Biztosítva van?

– Megkötözve és bezárva az egyik saját páncéltermébe. Honoriát és Prestint más páncéltermekben tartják, egymás mellett. Tudtad, hogy annak a flancos fattyúnak négy Picasso van a hajón?

– Ha már a művészetről beszélünk…– Draco lehajtotta a fejét Henry felé, aki a rajzával tért vissza.

– Megmutathatom a férfinak? – kérdezte Henry az apját.

Blaise a térdére ültette a fiát.
– Igen. És abbahagyhatod, hogy „a férfinak” hívd. A neve Draco.

– Itt a rajzom – mondta Henry szégyenlősen.

A két felnőtt megvizsgálta az alkotást.
– Ó – mondta Blaise –, az enyém. Ez…

– Honoria – állapította meg Draco.

Henry bólintott.
– Az a csúnya nő. Apám elmondta neked? Rajtakaptam a lopakodáson!

– Igen, hallottam róla. Nagyon okos, Henry. Kiváló auror lenne belőled.

– Csak a holttestemen keresztül – motyogta Blaise.

– És az ott te vagy, aki belerúgott?

– Igen! – sugárzott Henry. Nagyon örült, hogy a férfi meg tudja fejteni a rajzait. A saját apja gyakran tanácstalan volt.

– Mi az ott a kezedben? – Úgy nézett ki, mint egy kötél.

– Az a haja. Kitéptem valamennyit a fejéből, amikor ráugrottam. Csak véletlenül.

Draco lenyűgözöttnek tűnt. Blaise fájdalmasnak elfintorodott.
– És már megbeszéltük, hogy ez mennyire veszélyes és buta dolog volt, nem igaz? Megsérülhettél volna, Henry.

– Igen, tudom. Sajnálom.

– Menj, és mutasd meg a rajzodat Anatolinak. Biztos vagyok benne, hogy értékelné.

– Biztosan – értett egyet Draco, miután Henry ismét elment. Köhögött, majd összerezzent a kellemetlen érzéstől. – Szóval, mi lett Vadim piszkálásának és noszogatásának az eredménye?

Blaise hátradőlt a székében.
– A legjobb, amit meg tudunk mondani, hogy megperzselte a tüdejét, három bordatörése van, négy olyan mély vágás, ami elég mély volt ahhoz, hogy össze kelljen varrni, és másodfokú égési sérülések a kézfején.

– És egy rossz hajvágás, úgy tűnik – tette hozzá Draco, és még egy kis vízért nyúlt.

– Egyszóval, kiszámíthatóan rossz állapotban vagy. De valami csoda folytán te, Granger, Anatoli és mind a tizenöt őr élve kijutottatok a Hajnalcsillagról. Úgy tudom, a meggyőzés erejével.

– Inkább az önfenntartásnak. Hogy van?

Az, ahogyan Draco feltette a kérdést, meghatározta, hogy Blaise hogyan válaszolt rá. Tudta, hogy Draco mit kérdezett.

– Bármit is akart Amarov tenni vele… te még a legrosszabb előtt megérkeztél.

– Tényleg? – mondta Draco megtévesztően szelíden. – Miután már túlélte a Gödröt, épp fojtogatta, amikor beléptem abba a szobába.

Blaise most nagyon óvatosan lépkedett.
– Ami felveti a kérdést, miért van még életben? Nem hiszem, hogy a te helyedben én is vissza tudtam volna tartani magam.

Draco tekintete csontig hatoló volt.
– Hidd el, nem fogtam vissza magam. Mi a helyzet Granger többi sérülésével?

– Prestin vérmintát vett tőle, miután kihúzták a Gödörből. Belikov ellenőrizte az eredményeket, és a fertőzéstől megtisztították. Fizikailag nem lehet maradandó sérülése. Nem vagyok mugli orvos, de súlyos trauma érte. Nem volt katatón állapotban, amikor behozták, de közel állt hozzá. Belikov egy teljes mondatot sem tudott kiszedni belőle, amikor kezelte… Malfoy, mit csinálsz?

Draco már felállt az ágyról.
– Egyedül hagytad – mondta. – Nem túl bölcs.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy a hajón mászkálj! Alig tudsz állni!

– Már állok – morogta Draco, mielőtt felfedezett egy kisebb problémát. – Most pedig szerezz nekem egy nadrágot, vagy tűnj el az utamból!

***

Amikor Draco rátalált, Hermione a lakóhajó fedélzetébe süllyesztett üres medence szélén lógó lábakkal ült. Körülöttük a flotta fényei bőségesnek és szépnek tűntek, talán annál is inkább, mert a flotta sok lakója még mindig ünnepelt.

Túlméretezett kabátot és bő nadrágot viselt. A haja tiszta, száraz és franciafonású volt. Találtak neki egy pár kopott tornacipőt, amit felvehetett. Nem nézett fel, amikor Draco óvatosan leült mellé, és csak a szokásos sebességének egyharmadával működött. A bordái tiltakoztak, de a fájdalomcsillapítók távol tartották a legrosszabbat.

– A gyengélkedőn lenne a helyed – mondta neki. Bár a köszönés megválasztása tipikusan Hermioné volt, Draco aggodalommal vette észre, hogy a hangjából teljesen hiányzik a zsörtölődés.

– Hideg van itt. Gyere le, és egyél valamit.

– Szeretnék maradni. – A lány végre ránézett a férfira. Még a gyenge fényben is láthatta a zúzódásokat az arcán. Tudta, hogy mogorván néz. Nem rá, de azért mégis.

– Köszönöm, hogy eljöttél értem – mondta, és lenézett a sötét, üres medencére. Az alján sekély, álló tócsa volt. – Ez már a harmadik alkalom, hogy megmentetted az életemet, a sajátodat is kockáztatva.

– Akkor bánj vele óvatosabban – intette a férfi.

A fenébe is! Fogalma sem volt róla, hogyan kellene ellátnia a lányt azzal, amire szüksége van. Ez nem tudományos fejtörés volt. Nem tudta megátkozni, lelőni, megfélemlíteni vagy megfélemlíteni ezt a problémát, hogy engedelmeskedjen. Ők, ha egyáltalán léteztek, ők, ismeretlen terület volt. Nem végezhetett kísérleteket, nem vesztegethette az idejét hipotézisek tesztelésére és megfigyelésre. A nőnek segítségre volt szüksége, és meg kellett határoznia, hogyan tudná ezt a legjobban megadni, azonnal. Természetesen meg akarta érinteni a nőt. Grimmauld tér óta szerette volna, de most a lány a legérzékenyebb porcelán volt.

Látta, hogy a lány a bekötözött kezét nézi.

– Nem a te hibád – mondta, mert valahol az elmúlt három hónap alatt legalábbis elsajátította a képességet, hogy időnként olvasni tudjon a lány gondolataiban.

– Anatoli azt mondta, azért gyújtottad azt a tüzet, hogy megmentsd Padmát és engem.

– Igen. Nem mintha végül sokat segített volna rajta.

Azonnal megbánta, hogy megszólalt. Patilról beszélni nem jött jól. A kabátja ujját a szeme alá törölte.

– Nem hiszem, hogy jól kezelem a helyzetet. Nem tudok aludni. Még a legegyszerűbb feladatokat sem tudom elvégezni anélkül, hogy össze ne törnék – mondta humortalan nevetéssel. – Őszintén, Malfoy. A saját nevemet sem tudnám leírni, ha kérnéd. Teljesen összezavarodott a fejem. A hangos zajoktól összerezzenek. Még a laborban a többi tudós poharakat tisztító tudóstól is elriadtam. Azt hiszem, tegnap Henry Zabinit is megijesztettem. Láttam őt, és istenem, de aranyos, nem igaz? Mit csináltam? Sírva fakadtam. Nem tudok gondolkodni, nem tudok cselekedni. Ez gyötrelmes csak… lét. Nem akarok lenni, csak egy kis időre, ha lehetséges? Ha ennek egyáltalán van értelme?

– Granger – kezdte –, nincs helyes módja annak, hogy ezt kezeljük. Itt nem lehet pontokat szerezni a Griffendélnek. Sok mindenen mentél keresztül, miután már így is sok mindenen mentél keresztül az elmúlt tizenkét hónapban. Mindannyiunknak vannak töréspontjai.

– Kivéve neked. – A lány szinte zendülve bámult rá. Ez kissé bátorító volt. – Te nem omlasz össze.

Felemelte az egyik térdét, és az alkarját egyensúlyozta rajta.
– Ez nem jelenti azt, hogy nincs töréspontom. Ha mégis, akkor nem szívesen tudnám, mi lenne az.

– Mielőtt rám találtál, kicsempésztem egy törött pengét a Gödörből. A csizmámban tartottam, abban a csizmában, amit Padma ironikus módon folyton mondogatott, hogy vegyem fel. A zsebemben volt, amikor… amikor Amarovval az ágyban voltam.

– Okos – mondta csak összeszorított fogakkal. Mert ha hangosan kimondta volna, mit akar Amarovval tenni, a lány elmenekült volna előle.

– Csakhogy a penge nem Amarovnak szólt. Mielőtt rájöttem volna, hogy a biofeedback készülék és a bombák csak színleltek, azt a pengét nekem szánták. Tudod… – mondta, a hangja sűrű volt a ki nem ömlött könnyektől. – Gyáva voltam. A Gödörben volt egy pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, és reméltem, a halálom azt jelenti, hogy kiengedik Padmát. Azt mondták, csak egyikünk hagyhatja el élve a Gödröt. A helyzet az, hogy majdnem boldog voltam! Megkönnyebbültem, Draco. Nem kellett volna harcolnom, aggódnom, szeretnem, veszítenem, semmi ilyesmit. Többé már nem. Szóval amikor Padma feláldozta magát helyette, én… – tört meg a hangja.

Az egyik bekötözött kezét az övére tette. Nem fogta meg, csak megérintette, egymás mellett.

– …Dühös voltam Padmára, amiért elvette tőlem a menekülést. – Hermione lehunyta a szemét. – Nem akartam túlélni a veszteségét. Ettől én lettem a legszörnyűbb, legönzőbb, leghálátlanabb emberi lény.

Ezeknek a sötét kinyilatkoztatásoknak a folytatása túl fontos volt ahhoz, hogy a rossz szavakkal kockáztassuk. Így hát néhány percig csendben ültek. Cáfolni a tetteinek értékelését nem lett volna eredményes ezen a ponton. A megnyugtatásai süket fülekre találnának. Szüksége volt némi távolságtartásra az eseménytől.

Dracónak azonban egy konkrét dologgal kellett foglalkoznia.

– Granger, ha éreztél vagy érzel valamit irántam, ígérd meg, hogy soha, de soha nem választod ezt a lehetőséget. És ha úgy érzed, hogy mégis, akkor elmondod nekem. Ígérd meg nekem.

– Megígérem – mondta a lány, könnyebben, mint szerette volna. A férfi a homlokát ráncolta.

– A legutóbbi beszélgetésünk Grimmauld téren arról szólt, hogy meg kell osztanod a terheket, amelyeket viselsz. Szeretném, ha ezt velem is megtennéd. Hagyd, hogy én cipeljem a terhek egy részét. A pokolba is, hadd cipeljem az egészet.

Hermione egy apró mosolyt villantott rá, előrébb kúszott hozzá, és meglepetten szájon csókolta. Heves kétségbeeséssel csókolt, kezébe vette az arcát, óvatosan a bal szeme feletti vágásra vigyázva, ujjaival végigsimított a férfi egyenetlen haján, és úgy kapaszkodott a pulóvere elejébe, mintha ki akarná karmolni belőle valamit. Két nap alatt másodszorra a férfi ölében volt, ezúttal a lábait a csípője köré tekerve. A férfi végigcsúsztatta sérült kezét a hátán, megsimogatta a hátsóját, közelebb húzta magához, mert ez illetlenül jó érzés volt… és ilyen jót már nagyon régen kevés dolog érzett.

A férfi viselte a lány gyengéd támadását, de hamarosan a boszorkány iránti aggodalom kezdte legyőzni az alantasabb vágyait. Még csak nem is kezdett magához térni Amarov támadásából. Nem ez volt a megfelelő hely erre, és egészen biztosan nem ez volt az idő.

Csak akkor értette meg Draco a lány szorongásának mélységét, amikor a csók határozottan húsvér testiségbe kezdett átfordulni, amikor halkan nyögni kezdett a szájába, és belefúrta magát a férfiba. Ez nem volt hiteles Hermione. Ez Hermione volt, aki azért küzdött, hogy találjon valami figyelemelterelőt, valami kábítószert, valami erőset és mámorítót, ami elrepíti a jelenből. Apró, kutató kezei utat törtek a férfi pulóvere és az alatta lévő póló alá, tesztelve és gyúrva a mellkasának izmait, elsimítva a sérült bordáit és az oldalán lévő vágást összekötő kötést. Még lejjebb merültek. Óvatosan elkapta őket, amikor a nő a nadrágja derékszíját kezdte rángatni.

A nő elhúzta a száját, ajkai vörösek és csillogtak, arca kipirult.
– Nem? – kérdezte, és olyan fájdalmasan fiatalnak tűnt, hogy Draco legszívesebben lement volna, és letépte volna Amarov kibaszott fejét a válláról. Talán egy kicsit túlságosan is durván válaszolt, megragadta a lány derekát, és lenyűgöző erővel leemelte az öléből.

– Nem akarsz…?

Ha még mindig rajta ült volna, nem tett volna fel ilyen kérdést. Elképesztő volt, hogy a teste láthatóan úgy érezte, van még elég vére, miután annyi vért veszített belőle az utóbbi időben.

– Időre van szükséged – mondta a varázsló olyan hangon, mintha kavics forogna egy fémvödörben. A fenébe is, az egészet. Még mindig érezte a nő ízét. Lassan, mélyen beszívott egy mély lélegzetet.

– Nem akarok időt – mondta a nő.

– Mit akarsz?

– Téged.

Draco úgy gondolta, hogy talán ezt is megérti. Ő képviselte mindazt, amit a múltban nem engedhetett meg magának; a választás szabadságát (bölcsen vagy nem bölcsen), a kényeztetést, az ösztönöket és a vágyakat, nem pedig a kötelességet és a kötelességeket.

A bundás kabátjának első két gombja kigombolódott. Draco nem csak a kötéstől ügyetlen kezekkel rögzítette a gombokat, majd szinte tétován a lány füle mögé tolt egy kósza hajtincset.

– Addig is, miben segíthetek még neked?

– Haza akarok menni. – Olyan halkan hangzott el, hogy talán nem is hallotta volna, ha nem figyel annyira.

– Grimmauld térre?

A lány megrázta a fejét.
– Nem, nem Grimmauld térre. Nem akarom ezt az egészet tovább csinálni. Kilépek. Haza akarok menni.

Belerúghatott volna magába, amiért nem dolgozta fel ezt korábban. Akkor nagyon rossz volt. Még Pottert sem akarta látni. Legalábbis még nem.

– A szüleidhez akarsz menni, Ausztráliába.

A lány bólintott, és az ajkába harapott.
– De még ha most nem is tudok dolgozni, hogyan hagyhatnám ott a kutatómunkát? Mit mondhatnék mindenkinek?

– Egyszerű. Azt mondod, hogy kilépsz. Te otthagyod, és én magammal viszlek.

– De hogyan tudnék…? – Ez volt a konfliktusának forrása, a bénító, lélekölő bűntudat.

– Megteheted és meg is fogod tenni – mondta neki nyomatékosan. – Gyere velem. És amikor vagy ha úgy érzed, hogy képes vagy rá, visszahozlak.

– És mi lesz a Karácsonyi projekt és az év végi határidővel?

– Ha London leég, akkor leég, és senki sem mondhatja, hogy nem tettél meg mindent, hogy megakadályozd ezt a csapások ellenére, amelyek kisebb embereket tönkretettek volna. Jelentős előrelépést értünk el. Zabini pedig elhozza Pottert és a személyzetet Grimmauld térről, hogy folytassák a munkát a gyógymódon.

– Mindannyiukat itt hagyni gyávaság.

– Neked nem. Most nem tudsz segíteni rajtuk.

– De mi lesz veled? Szükségük van rád.

A férfi felállt, és felhúzta a lányt.
– Belikov és a csapata bőven beéri Wallennel, Yoshidával és McAllisterrel. A teljes D.R.A.C.O. formula itt van nekik. Ami engem illet, te egyáltalán nem tanultál semmit? A Roxfort után rohadtul azt csinálok, amit akarok.

A lány csöndes, súlyos pillantást vetett rá.
– És te mit akarsz?

A férfi kitért a kérdés elől, cserébe feltett egyet.
– Gondolod, hogy jót tenne neked, ha itt maradnál? Ha őszintén így gondolod, akkor maradunk.

Draco látta, mennyire szeretné, ha hazudna neki, és ha mindketten elhinnék a hazugságát. De nem tudta rávenni magát, hogy kimondja. A lány a férfi mögé nézett, a távolban lévő flottára. – Nem – mondta.

Büszke volt rá. Valószínűleg először, mióta a Roxfortba érkezett, azt helyezte a saját akaratát az elvárások fölé.

– De hogyan jutnánk el egyáltalán Ausztráliába? A nemzetközi hop-hálózatot felszámolták.

– Ha megyünk, akkor zsupszkulccsal.

A lány tágra nyílt szemű hitetlenkedő tekintete megnyerő volt. Dracónak eszébe jutott, hogy a probléma azzal, ha az ember folyton a szívét a kabátujjában hordja, az a valószínűsége, hogy összezúzhatják.
– Van zsupszkulcsot?

– Nincs, de pontosan tudom, hol találok egyet.

hozzászólások: 0