1. fejezet
Szabadulás

– Tényleg azt hiszed, hogy még életben van?

– Hát, az érzékelő varázslatom nagyon is egyértelműen érzékel valakit az alsó szinten.

– Valakit?

– Igen. Valakit, aki él. És ahogy vártuk, úgy tűnik, nem tudunk odahoppanálni. Seamus védővarázslatai kitartanak, Harry.

– Finnegannek végül is ügyes keze lett a jó öreg „huss és pöcc” -öt tekintve… Akkor gondolom, ez a bejárati ajtó? Hogyhogy senki sem vette észre, hogy itt volt egész idő alatt?

– Mindenki meghalt. Egyszerűen nem maradt senki, aki emlékezhetett volna.

– Gondolod, hogy fogalma sincs róla, mi történt?

– Nem tudom. Lehetséges. A magánzárka eléggé, nos, magányos.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? Scrimgeour a fejünket fogja venni. Nos, inkább az enyémet, mint a tiédet. Valójában a te fejedre van szüksége.

– Meg fogja érteni. És kérlek, Harry, nincs több láncfűrészes átok közelről, jó? Legutóbb napokba telt, mire kimostam a hajamból a mocskot.

– Nekem tetszik az a bűbáj…

– Tudom, Harry.

– Tudod, mert én találtam ki.

– Igen, Harry.

– Háromra?

– Legyen.

– Egy, kettő, három. REDUCTO!

***

Az azkabani börtön bejárati ajtaja felrobbant.

Por, habarcs és porrá tört fadarabok szálltak fel a levegőben, és mérgező felhőt képeztek. Ez még mindig nem volt elég sűrű ahhoz, hogy a tömény halál és rothadás szaga faltörő kosként csapjon le Harryre és Hermionéra. A szag elég erős volt ahhoz, hogy megízleljék. Köhögve, szájukat és orrukat alkarjukkal eltakarva, magasba tartott pálcákkal léptek be a sötét előcsarnokba.

Harry Lumost varázsolt.

Nem voltak nyüzsgő hordák. Nem voltak kiéhezett élőholtak, akik ellen védekezniük kellett volna. Nos, ez nem volt egészen pontos – voltak kiéhezett élőholtak, csak éppen annyira lefogyott és legyengült állapotban voltak, hogy a legtöbbjük félig megevett, nyögdécselő, rángatózó torzóvá vált a földön. Friss hús híján kannibálok lettek.

Az el nem fogyasztott egyedek már teljesen egyhangúak voltak; a csökevényes agyi funkciók már régen megszűntek. Az Azkabant sem kímélte a járvány, de a legrosszabb időszakában Seamus Finnegan igazgató azt a felhívást tette közzé, hogy a lehető legtöbb foglyot engedjék szabadon, mielőtt lezárják a bejárati ajtókat, és belülre zárják azt, ami ott bent van. Ebbe beletartozott ő maga és öt megmaradt börtönőr is, akik még mindig emberek voltak, és nagyon is éltek, amikor utoljára kommunikáltak a Minisztériummal. Most már senki sem volt. Csak a sötétség, a halál és az ismerős, gyomorforgató szag. A szag mindent áthatott.

Hermione újra elmondta az érzékelő varázslatot, ami sűrített, vörös rácsos tervrajzokként jelent meg. Ott, a C alagsorban, Azkaban legmodernebb (mágikus) technikával felszerelt, teljesen automatizált, maximálisan őrzött szárnyában volt az E5673-as számú fogoly. Egy világító kék, pulzáló pontként jelent meg.

Felmentek a lépcsőn. Harry először, Hermione pedig követte őket. A lépcsőházban egy kisebb, váratlan fogadócsapat állt – két egykori börtönőr, akik még mindig eléggé frissnek tűntek.

Hermionénak nem volt ideje arra gondolni, hogy milyen borzalmakat kellett átélnie a párosnak, amikor megpróbálták túlélni azt a poklot, hogy egy épületben rekedtek kétszáz újszülött zombival, akik közül legalább egy tucat volt kollégájuk. Jól tették, hogy túlélték, egy ideig.

Harry végül leszedte a fejét a férfi őrről, aki meztelenül, tátongó gyomorral állt, és aki még mindig rájuk támadt. Egy rúgással a fej nélküli torzó átbukott a korláton, és nedves zajjal landolt az A alagsor lépcsőjén.

A női őr Hermione felé tántorgott. Még mindig viselte az egyenruháját, a jelvényét és a kék hajcsatját, bár úgy tűnt, hiányzott az arca nagy része és az egyik karja. Lankadt szája irtózatosan szélesre nyílt egy kificamodott, félrecsúszott állkapocs miatt. Egy görcsös kéz Hermione arca felé nyúlt.

– Incendio. – A lény olyan hangosan esett térdre, hogy csontot ropogtatott, égve visított és tépte a ruháját.

– Jól vagy? – kérdezte Harry. Félúton volt lefelé a lépcsőn.

Nem, persze, hogy nem. Soha nem lehet jól. Soha többé.

– Igen! – szólt Hermione vissza, és megkerülte a rángatózó, égő zombit.

***

Draco Malfoyt három emelettel lejjebb találták, egy acélkeretes üvegkockában – Seamus egyik tervében. Egy kis íróasztalnál ült, és olvasott.

Olvasott.

Hermione már csak ezért is gyűlölni tudta volna.

Egy jó percig bámulta őket, miközben ők őt bámulták. Ironikus, már-már komikus ellentétek tanulmánya volt. Az elítélt gyilkos meglehetősen civilizáltnak, szinte előkelőnek tűnt. Jól fésült és rendezett volt, egyszerű fekete talárban. Aztán ott volt a meglehetősen kopottas, szakállas és kissé mániákus szemű Harry. Mellette Hermione állt, bőven beborítva porral, korommal, és miért is ne, azoknak a zsigereknek a hajában kellett lenniük, nem igaz?

Malfoy cellájának túlsó végében könyvespolcok nyögtek a könyvek súlya alatt. Megmagyarázhatatlanul a lány érezte a könnyek forró csípését. Tavaly, a szülei jelenlegi ausztráliai lakhelyén lekaphatta volna a polcról a kedvenc mugli regényét, összegömbölyödhetett volna a kandalló előtt a dolgozószobájukban, és olvashatott volna, amíg fel nem kel a nap.

Az akkor volt. Úgy érezte, mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna. Mostanra a világ nagy része a feje tetejére állt. Ami még jó volt, az égett. A történetek és a happy end gondolata olyan idegennek és elnézőnek tűnt.

És ő itt volt. Draco Malfoy. Olvas.

Hermione figyelme hirtelen visszatért az aktuális helyzetre, amikor Malfoy hangos csattanással becsukta a könyvét. A férfi felállt, és feltűnően magasabbnak, sápadtabbnak és soványabbnak tűnt, mint ahogyan emlékezett rá. Megfigyelte a homlokán megjelenő apró homlokráncot. Egy normális ember követelte volna, hogy megtudja, mi a fene folyik a föld felett, ami miatt hónapok óta senki sem tudta ellenőrizni. De Malfoy minden volt, csak nem normális. Egy ilyen börtönben nem lehetett megmaradni „normálisnak”.

Malfoy szemei takaros, precíz éhséggel katalogizáltak mindent; végigpásztázva az elé tárt részleteket. A tekintete végül megállapodott a lányon. Hideg mosoly jelent meg az arcán, diszkréten kíváncsiból számítóvá vált.

– Látogatók. Ejnye, de régen volt már. – A szavak könnyedek voltak, de feszültséget árasztottak. Felnőtt hangja lágy volt és sziszegő, csak nyomokban volt benne az az ismerős hangszín, amelyre Hermione még fiatalkorukból emlékezett. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

– Talán hátrébb kellene állnod, Malfoy – emelte fel Harry a pálcáját, de Hermione feltartóztató kezet tett a karjára.

– Emlékszel, hogy mit mondott Seamus, amikor megépítették a prototípust? – emlékeztette Harryt. – Mi halljuk őt, de ő semmit sem hall a kocka belsejéből. Használd a kommunikációs dobozt.

– A mit?

Malfoy és Hermione egyszerre mutatott rá egy kis fémdobozra, amely a kocka egyik sarkába süllyesztettek. Az alján volt egy elég nagy nyílás ahhoz, hogy Hermione beletömködje a Reggeli Próféta és a The Guardian feltekert, hátlapi példányait.

– Az mire való? – kérdezte Harry.

– Bizonyítéknak. Te hinnél nekünk?

Harry morgott.
– Valószínűleg nem. Jó gondolat.

Malfoy nem sietett különösebben, elővette a brossúrákat, és átfutotta őket. A homlokráncolása elmélyült és… Egy ponton teljesen abbahagyta a pislogást. Amikor azonban felnézett, az arca teljesen szenvtelen volt. Hermione nem volt biztos benne, hogy mire számíthat. Megdöbbenésre, az biztos. Talán még egy kísérletre is a sötét humorával. De ez a kétértelműség feldühítette. Persze, hogy a férfit érdekelte. Törődnie kellett vele. Hermione megpróbált bizonyítékot keresni erre, de nem talált semmit.

Megnyomta a kommunikációs doboz gombját, és megszólalt:
– Tekintettel arra, hogy a vírus innen származik, minket érintett a legjobban, így az Egyesült Királyságot és Skóciát jelenleg elvágták Európától és a világ többi részétől. Afrika, Dél-Amerika, Közép-, Nyugat- és Észak-Ázsia háborús övezet. Észak- és Dél-Amerika hamarosan követi ezt a példát. Eddig csak Délkelet-Ázsia, Ausztrália, Új-Zéland és Óceánia egyes részei jelentik a legnagyobb sikereket a fertőzöttek elszigetelésében.

Malfoy mindezt feldolgozta.
– Nos, ez megmagyarázná, hogy Finnegan igazgató miért nem jött el hozzám olyan régóta. Mondd csak, már lecsoszogott ebből a földi porhüvelyről? Szójátéknak szántam, feltéve, hogy ezek a lények a csoszogó fajtából valók?

Seamus Finnegan. Azkaban igazgatója. Lavender Brown férje, elhunyt. Két gyermeke van, Timothy, öt éves, elhunyt. És ó… mi is volt a neve? A kislány? Hermione felidézte magában az emléket, ahogy egy reggel Seamus egy szőke hajú, búzavirágkék szemű kislányt cipelve besétál a Minisztériumba.

Emily. Szintén elhunyt.

Hermione számára fontos volt, hogy minden névre emlékezzen. A két őr, akiket percekkel ezelőtt küldtek el, valakinek az „emberei” voltak. Vajon emlékeztek rájuk?

Malfoy Seamusra vonatkozó kérdését figyelmen kívül hagyta. A másik kérdése sokkal lényegesebb volt.
– Ezek a lények lassúak, és nem túl erősek, ahogy telik az idő, de hát az erejük mindig is a számukban rejlett. És sajnos, az Egyesült Királyságban a Fertőzöttek az eredeti járványhullámnak köszönhetően létszámfölényben vannak velünk szemben.

– És hányat égettetek el idefelé jövet?

– Közel sem annyit, hogy megengedhetnénk magunknak, hogy az időt vesztegessük a beszélgetésre. Velünk kell jönnöd.

– Miért?

Harry türelmetlen hangot adott ki, és átvette a helyét a doboznál.
– Az amerikaiak atomcsapást terveznek London felett. Őszintén szólva szerencsénk van, hogy még nem történt meg. A brit muglikormány maradékának sikerült meggyőznie az amerikai elnököt, hogy adjon időt a mágikus közösségnek, hogy itt is ellenőrzés alá vonják a helyzetet.

Malfoy felnevetett.
– Azt akarod mondani, hogy ez – mutatott Harry és Hermione felé – ez valami mentőakció? Őszintén szólva, Potter, meghatódtam.

– A háború alatt rövid időre szövetségre léptél egy varázslóval, aki korábban virológiával foglalkozott az amerikai Massachusetts Technológiai Intézetben, nem igaz?

Malfoy meglepődött a beszélgetés fordulatán, de nem hagyott ki semmit.
– Igen. Hendry Tan. Őrült, mint egy márciusi nyúl, de tagadhatatlanul zseniális.

– Te ölted meg őt. Ha élne, nem lenne szükségünk rád. – Hermione feszülten mondta.

– Öngyilkos lett, Granger. Én csak nem állítottam meg. – A férfi szürke tekintete a lányéba fúródott. – És mondd csak, miért van szükséged rám?

Hermione beszívott egy lélegzetet, és elszámolt ötig, mielőtt félrelökte Harryt, és még egyszer megnyomta a gombot. Mindezt már elpróbálta Harryvel, de arra a valóságra, hogy ténylegesen Draco Malfoynak, a háborús bűnösnek, terroristának és gyilkosnak kell ezt elmondani, sosem lehetett felkészülni. Kétségtelenül az a tény, hogy már azóta ismerte a férfit, mióta nyikorgó hangú és alacsonyabb volt nála, csak fokozta a szorongását. Szemfényvesztésnek tűnt, hogy egy ilyen gonosz, utálatos emberre volt szükség ahhoz, hogy jót hozzon.

– Az volt a feladatod, hogy a bájitalszabadalmak gyógyszergyáraknak való eladásával további finanszírozási forrást teremts Voldemort ügyének, igaz?

Malfoy az íróasztala szélére ült, karjait összefonva. Talárjának hosszú kivágása kiszélesedett, felfedve egy vékony, fekete nadrágot. Az Azkabanban minden más rab élénk narancssárgát viselt. Bízott benne, hogy Malfoy valamilyen alkut kötött, hogy elkerülje a valószínűleg nem túl divatosnak vélt sorsot. Vagy talán csak arról volt szó, hogy a szigorúan őrzött rabok más szabályokhoz kell igazodniuk? Elvégre ők nem érintkeztek a rabok közösségének többi tagjával.

Mindenesetre nyoma sem volt a nagyképű kis zsarnoknak és kezdő szociopatának, aki soha sehová nem ment Crak és Monstro nélkül. A zsarnokból kicseszett gazember lett, akinek vér tapadt a kezéhez. És nem olyan, ami jelenleg Hermione farmerját és vászonkabátját festette.

– Ti muglik, a tudományotokkal, a technológiátokkal és a sokat dicsért emberi leleményességetekkel. Voldemort kiszúrt egy jövedelmező, kiaknázatlan piacot – mondta.

A lépcsőház irányából tompa csattanás hallatszott. Harry és Hermione a kijárat felé pillantottak. Semmi sem jött át. Malfoy, mivel nem hallott semmit a celláján kívülről, követte a tekintetük vonalát. Azt is megfigyelte, hogy Harry a karóráját ellenőrzi, és Hermionéra vet egy éles pillantást.

– Szóval megpróbáltál mágikus gyógymódokat eladni mugliknak – állapította meg Hermione, most már gyorsabban beszélve.

– Szintetizált varázsgyógymódokat, Granger. Ez volt a feladatunk - a mágikusat átváltoztatni a világiakra.

– Te és Tan szintetizáltátok az egyik bájitalotokat szérummá. Egy vírusirtó szérumot. Emlékszel, hogy hívták?

Meg kellett erősíteniük, amit az amerikai varázslóhírszerzés feltételezett, miután Draco Malfoy minisztériumi aktáinak minden sorát átnézték. Máskülönben Malfoy nem volt hasznukra ingyen. Kíváncsi volt, vajon tudta-e, hogy az élete forog kockán. Ha nem tudott segíteni az ügyükön, akkor ott hagyták volna.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a férfi nem akarja megviccelni azzal, hogy folytatja a beszélgetést, de aztán válaszolt:
– Tan rólam nevezte el. Kétszálú RNS aktivált kaszpáz oligomerizáló.

Hermione nem tehetett róla. A szíve egy kicsit megugrott. Végre itt volt a remény a sok heti sikertelenség után a laboratóriumban.

– D.R.A.C.O. – mondta Hermione, lenyelve a gombócot a torkában. Harry utálta így hívni, de a hosszabb változat folyamatosan legyőzte. – El kell mondanod, hogyan kell elkészíteni a D.R.A.C.O-t, hogy kombinálhassam a szokásos Regenerációs bájitallal.

– Miért?

A lány nyers volt.
– Hogy megmentsük a világot.

Egy emelettel feljebb bútorok csikorgása hallatszott a padlón.

– Hermione…

Malfoy otthagyta az íróasztalánál ülőhelyét, és megállt előtte, négy hüvelyk vastag, elvarázsolt üveggel elválasztva. A kezét az üvegre tette, a lány arcától balra. A boszorkány felfelé billentette a fejét, hogy találkozzon a férfi tekintetével. Erőfeszítésbe került, de sikerült ellenállnia a késztetésnek, hogy hátralépjen. A varázsló visszafogta, de még mindig szorongatta őt.

– És mit kapok cserébe, sárvérű?

Harry a kommunikációs dobozhoz vonult.
– Életben maradsz, te szemétláda! Ugyanilyen könnyen hagyhatnánk itt rohadni!

Malfoy kuncogott.
– Potter, a varázslatok, amelyek automatizálják a levegőellátásomat, a mesterséges napfényt, a táplálékom szállítását és a hulladékom eltávolítását, valószínűleg mindkettőnket túl fognak élni. Valószínűleg nagyobb biztonságban vagyok itt, mint te odakint.

– Úgy érted, ketrecben, mint egy állat?

– Mindannyian állatok vagyunk – válaszolta Malfoy. – Néhányunk egyszerűen csak magasabb réteghez tartozik, mint mások. – Erre Hermionéra meredt. – Hol van Weasley? Csak azt ne mondd, hogy megadta magát? Volt szíved megszabadítani a szenvedéseitől, vagy az anyja kötötte ki egy karóhoz annak a sufninak a hátsó udvarán, amit otthonának nevez?

Harry morgott, és az ökle oldalát az üvegre csapta, amely meg-megcsillant. Malfoy még csak meg sem rezzent, és a szemét sem vette le Hermionéról. A kérdésére adott választ a boszorkány arcára írták.

– Értem – mondta Malfoy tűnődve.

A fenébe vele! A fenébe, a fenébe, a fenébe. Hermione megpördült, hogy a fal felé forduljon, el Malfoytól és az átkozott aggodalomtól és sajnálkozástól Harry szemében. Felnézett a plafonra, és gyorsan pislogott, miközben sikertelenül próbálta elfojtani a könnyeit.

Megijedt, amikor Harry megragadta a kezét, és a kijárat felé húzta.
– Elmegyünk nélküle.

– Harry, ne! – Állt a sarkára a lány. – Szükségünk van rá!

– Senkinek sincs rá szüksége. Senki sem lehet ennyire kétségbeesett.

– Mi vagyunk ennyire kétségbeesettek! – sziszegte Hermione. Kiszabadította a kezét a férfi szorításából, és visszarohant a kommunikációs dobozhoz.

Malfoy végignézte az egész szóváltást, a vigyor eltűnt, a szürke szemek most nagyon is elszántak voltak. Itt volt az ideje, hogy véget vessen a játéknak, és nem tévedés, már akkor játszott egyet, amikor megjelentek. Szemtől szembe közeledett hozzá a doboznál, az üveg mögött. Olyan közel állt hozzá, hogy a lány láthatta az íriszében a kék foltokat.

– Mit akarsz? – kérdezte a lány nyíltan.

– Teljes kegyelmet. A címemet és a tulajdonomat, feltétel nélkül.

Hermione meglepődötten bólintott.
– Megkapod.

– Hinnem kell a szavadnak?

– Igen.

Biztosra vette, hogy az ígérete nem lesz elég, hogy a varázsló tovább fog vitatkozni és alkudozni. De valami lehetett a válaszában, mert Draco már nem volt közömbös. A legrövidebb pillanatra hamisítatlan akarást látott. A nyers érzelem éppoly megható volt, mint amilyen rövid.

– Esküdj meg!

– Az életemre esküszöm, hogy ha innentől kezdve segít nekünk, a minisztérium visszavonja az ítéletét.

– Mennünk kell! – kiabált Harry.

– Megegyeztünk? – követelte egyszerre Hermione.

Malfoy bólintott.
– Meg.

– Akkor álljatok hátrébb.

Így tett, és a lány észrevette, hogy a férfi gyorsan a könyvespolcokhoz sétál, kivesz egy kötetet, és a talárjába dugja.

A varázslat kristályos szemcsék óceánjává zúzta az üvegfalat, ami ropogott Malfoy lába alatt, amikor kilépett a börtönéből. Nem diadalmas arckifejezéssel ugrott ki a cellájából. Óvatosság és tétovaság volt a mozdulataiban, ami majdnem némi szimpátiát váltott ki belőle Hermione részéről.

Amint kijutott, Harry megragadta Malfoy könyökét, és a pálcája hegyét a torkához szorította. – Viszket a tenyerem, Malfoy. Szóval ne próbálkozz semmivel.

Malfoy feltartotta a kezét.
– Álmomban sem jutna eszembe.

– Kötözd meg! – mondta Harry Hermionénak.

A lány előhúzott egy hosszú, aranyszínű fonalat a farmerja hátsó zsebéből, és Malfoyhoz lépett. Lehetetlen, de a ketrecén kívül még magasabbnak tűnt.

– Húzd fel az ingujjadat, és nyújtsd ki a bal karodat! – parancsolta. – Gondolom, még mindig balkezes vagy?

– Emlékszel rá?

– Ez csak egy részlet. – A nő elkezdte a fonál egyik végét a bal csuklója köré kötni.

A csuklója belső oldalán a bőr olyan sápadt volt, hogy szinte áttetsző, világoskék erezete tisztán látszott. Hermione koszos, koromfekete ujjaival éles kontrasztot alkottak. A karján feljebb a Sötét Jegy farka látszott. Tompa szürke volt, egy kifakult tetoválás színe. Ahogy Hermione a csomót csinálta, egyszer-kétszer végigsimított a bőrén az ujjaival, és látta, hogy foltot hagyott.

Nem szólt közben semmit, de a lány érezte a férfi tekintetét a feje búbján. Ezután a fonál másik végét Harry jobb csuklójára kötötte. Amikor végzett, Malfoy visszahúzta az ingujját.

– Mi ez? – kérdezte, miközben a csuklóját vizsgálgatta. A fonál eltűnt. Elmaszatolta a koromnyomokat.

– A pórázod – mondta Harry némi élvezettel. Megragadta Malfoy talárjának hátsó részét, és a kijárat és a lépcső felé lökte. – Felfelé megyünk. Előbb a halálfalók.

– Ó, ez egyre jobb és jobb lesz – dünnyögte Malfoy az orra alatt. – „S a szerencse is
mosolya átkozott ügyére.”

Hermione követte, és úgy gondolta, hogy egy Draco Malfoy, aki Macbethből idéz, csak kissé zavaró.

hozzászólások: 0