50. fejezet
Visszatérés

Hermione füle még mindig csengett a fegyverropogástól, amikor Harry olyan csoportos hoppanálásra dobta le őket az anyahajó legfelső fedélzetére, hogy az aurorok kiképzői is megtapsolták volna. A hoppanálás nem volt kockázatmentes utazási forma, és nem volt tanácsos, ha nagyrészt ismeretlen helyszínek között mozogtak. Ráadásul veszélyes volt, ha a kognitív képességek korlátozottak voltak, nagy víztömegek felett, szárazföldek között és tömegek között. Harry döntése, hogy a legfelső fedélzetre viszi őket, egyenesen a tankönyvből vett stratégia volt – a terület nyílt terepen volt, tágas, rendezetlen, és elég könnyű mentális célpontot jelentett.

Csakhogy senki sem számított arra az átkozott hurrikánra.

Bármilyen hideg is volt Wiltshire-ben, ez semmi sem volt ahhoz a sarkvidéki szélhez képest, amely jelenleg a flottát ostorozta, és a nagy utasszállítót úgy billegett fel-alá, mint egy játékhajót a kisgyerek kádjában. Lehetetlen volt látni a flotta többi hajóját. Az eső, egy kis márvány méretű jégesővel kiegészülve, olyan hevesen zuhogott oldalról, hogy Hermione arcán hólyagok jelentek meg. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a legközelebbi személyt, akiről kiderült, hogy Anatoli. Ő volt, szó szerint, a vihar kikötője.

– Gyere ide hozzám! Majd én behoppanálok magunkat! – kiabált Harry, túl messziről hangzott, hogy megnyugtató legyen. Hermione érezte, ahogy Anatoli Harry hangja felé húzza.

Olyan hang hallatszott, mintha lapot tépnének, csakhogy a lap egy hegy nagyságú könyvből származhatott. Így lehetett a legjobban leírni a mennydörgés zaját, amelyet furcsán tompított az eső, amely olyan heves volt, hogy Hermione néhány méternél többet nem látott maga előtt. Társai magas, sötét pacáknak tűntek a vizes szemén túl.

– Hol van Draco? – kiáltotta.

A hangját beszippantotta a szél örvénye. Fentről élénk színvillanás villant fel, egy vörös és fehér színű örvénylő dervis. A legfelső kilátóterasz egyik napellenzője kiszakadt a rögzítéséből. A levegőben szaltózott, és hangos üvöltő hangot adott ki, ahogy feléjük közeledett. Hermione hátba lökte Anatolit, úgy érezte, mintha téglafalba ütközött volna. Még így is csak annyira lódult előre, amennyire kellett, és a hatalmas napellenző, csavarodott mentális támasztékkal és mindennel együtt elszállt mellette, és a fedélzetbe csapódott. Hermione most már négykézláb állt, és próbált magához térni, amikor iszonyatos szédülés támadta meg.

Egy hatalmas hullám csapódott az anyahajó oldalának, amitől a hajó jobbra dőlt. Körmeit a fából készült fedélzetbe vájta, és sikerült megkapaszkodnia. Valaki más csúszott el mellette. Harry? Vagy talán Draco volt az? Anatoli még kevésbé járt jól, valószínűleg a nagy termete miatt. A csúszós talajon nem talált kapaszkodót.

A hajó következő émelyítő dülöngélésére hang nélkül csúszott el Hermione mellett. A hajó olyannyira megemelkedett, hogy a padló egy pillanatra függőlegesnek tűnt. Hermione most zuhant, a csúszós fedélzettel a háta mögött. A hajó fémkorlátja felé száguldott, és nem tudott mást tenni, mint felemelni a kezét, hogy kitámaszkodjon a közelgő ütközés ellen. Körülbelül néhány méterrel a becsapódás előtt érezte, hogy a levegő elhagyja a testét, amikor Draco megragadta a derekát. Olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna. Egy vastag, csavart tündérlámpaszálba kapaszkodott, több szoros hurkot tekerve az alkarja és a csuklója köré. Közvetlenül alatta Harry és Anatoli állt, mindketten szintén fényfüzéreket tartottak a táskákkal együtt, amelyeket a kastélyból hoztak magukkal.

– Megvan a lány? – hallotta, ahogy Harry felordított. Túl messze volt ahhoz, hogy megragadhassa, ami azt jelentette, hogy a csoportos apparátus nem jöhetett szóba. – Maradjatok ott, ahol vagytok! Visszajövök érted! – És ezzel bölcsen eltűnt először Anatolival.

A hajó ismét megmerült.

– Itt vagyunk, tarts ki! – mondta Draco a fülébe. Hermionénak nem kellett kétszer mondani, átkarolta a lábát. Fogalma sem volt, mire voltak felerősítve a tündérfények, de remélte, hogy Amarov nem spórolt ezzel kapcsolatban. Ha bármelyikük a vízbe esne, Harry végül varázslattal meg tudná találni őket, de lehet, hogy nem tudná megtenni, mielőtt vagy megfulladnának, vagy halálra fagynának a jeges vízben.

Banánágyak, asztalok és egyéb apróságok vitorláztak el mellettük, nekicsapódtak a korlátnak vagy belevetődtek a forrongó óceánba. Értelmetlen volt megpróbálni visszamászni a fénykötélen, amíg az óceán valamelyest le nem csendesedik, különösen, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy a kötelek kitartanak-e majd.

Kipislogta az esőt a szeméből, képtelen volt mást tenni, mint Draco dühítően nyugodt arcát nézni. Orral az orrához értek, olyan közel, hogy a lány láthatta a kék foltokat a férfi szürke íriszeiben. A vállára vetett puska fájdalmasan a csípőjébe döfött. A férfi elég hatékonyan a fedélzethez szegezte a lányt, jobb kezével a lámpák körül, baljával pedig a korlát legalsó fokát markolta. El tudta képzelni, hogy ez mennyi erőt igényelt.

– Szép nap az óceánon – mondta, vagy inkább kiabálta, hogy hallják.

A helyzet teljesen nevetséges volt. Épp most kaszáltak le egy zombihordát, varázslatok és lövések kombinációjával, hogy aztán egyenesen a legnagyobb viharba hoppanáljanak, amit Hermione valaha közelről látott.

Nem tudna a világ, csak egy istenverte percre, egy kibaszott szünetet adni nekik? A keze fagyott karmokká merevedett, és Draco átázott kabátjának elejére tapadt. Olyan lelkesen káromkodott, hogy érezte a férfi nevetését.

Harry visszatért, és majdnem rajtuk jelent meg. Nem volt idő a kedveskedésre. A hajó ismét meginoghatott, mert Hermione érezte a gyomrában az ismerős émelygést. De nem kellett tovább kapaszkodnia, mert Harry letette őket hármójukat Belikov laboratóriumának padlójára. Egy pillanatig ott feküdtek, átázva és kissé kábultan. Hermione felült, és háromszor egymás után tüsszentett.

– Jól vagy? – kérdezte Harry egy apró mosollyal.

Éppen válaszolni akart, amikor Anatoli felborzolta magát, és a gyomra tartalmát a kibélelt szemetesbe köpte, amit egy nagyon is éles eszű Belikov tartott a kezében.

A professzor segített neki talpra állni.
– Isten hozta újra itthon, Miss Granger.

***

– A második laboratóriumi műszak kezdetét kapták el – magyarázta Belikov, miközben a raktárszekrények között kotorászott, és néhány fehér, monogramos törölközőt dobott nekik. – Három műszakban dolgozunk, az első végén átfedéssel. Dr. Wallen és Dr. McAlister körülbelül fél órája fejezte be az esti műszakot. Ha a szobájukba mennek, talán még elkaphatják őket, mielőtt elalszanak. Yoshida professzor jelenleg a Rodderickben van, és kezelést osztogat.

– Mi a baj a Rodderick utasaival? – érdeklődött Hermione, arra gondolva, hogy valami elég komoly dolognak kell lennie ahhoz, hogy a bájitaltanár figyelmét igényelje.

– Fejtetű – mondta Belikov mosolyogva. – Egyelőre maradjatok távol a hajótól, ha tudtok.

A hajó mély ide-oda ringatózása elég volt ahhoz, hogy a legkeményebb gyomor is felforduljon. Belikov laboratóriumi csapatából többen is zöldellni látszottak, fehérre szorított ujjakkal szorongatták a munkaasztaluk szélét, miközben próbáltak valamilyen munkát végezni. A távoli sarokban valaki egy műanyag zacskóba hányt.

Hermione a padlóra dobta a törülközőjét, és megpróbálta feltörölni a bőséges mennyiségű vizet, amely velük együtt került a laboratóriumba. Harry lehámozta magáról a kabátját és a pulóverét, és bejelentette, hogy a szobájába tart, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön. Draco eközben nem törődött azzal, hogy csuromvizes, miközben halk és komoly hangon beszélgetett két tudóssal. Az egyikük éppen felhozott valamit, hogy megmutassa neki egy monitoron. Úgy nézett ki, mint a Re-Gen teszteredményei. Hermione épp odasétált volna hozzá, hogy csatlakozzon, bár nagyot csúszva és csúszkálva, mivel a hajó továbbra is a legjobban imitálta egy hintalovat.

Ekkor azonban egy nő tolakodott át a bámészkodó tudósok tömegén, és megállt közvetlenül Anatoli előtt. Hermione csak egy pillanat alatt ismerte fel – Marina volt az, a Cassiopeia másodtisztje, és az Amarov elleni puccs egyik főszereplője. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán úgy tűnt, nem teszi meg. Egy pillanatra úgy nézett ki, hogy sarkon fordul és elviharzik, de aztán úgy tűnt, meggondolja magát. Marina magas, félelmetes külsejű nő volt, de a feje teteje még így is alig érintette Anatoli hordószerű mellkasát. A nő a méretétől sem riadva vissza, meglendítette a kezét, látszólag azzal a szándékkal, hogy arcon üsse a férfit. Hermione enyhe lenyűgözöttséggel figyelte. Marina keze nem találta el a célját. Anatoli lendítés közben elkapta a csuklóját, és ott tartotta.

Valamit mondott oroszul. Hermione nem remélhette, hogy meg tudja fejteni, de valamiféle hangok univerzálisak voltak. Erre rányomta a bocsánatkérés bélyegét.

Belikov megköszörülte a torkát.
– Hermione, nem hiszem, hogy hivatalosan bemutatták volna önnek Marina Berezin asszonyt.

Hermione üres pillantást vetett az idős tudósra.

– Anatolij felesége – tisztázta a férfi.

– Marina az ön felesége? – kiáltott fel Draco a labor túlsó oldaláról.

Ha Hermione nem állt volna a hipotermia szélén, talán elvigyorodott volna azon, milyen harsányan és hitetlenkedve hangzott. Ritkán volt egyik sem.

Anatoli sértődötten nézett.
– Már sokszor meséltem róla!

– Igen, de azt elfelejtetted megemlíteni, hogy ő ugyanaz a nő, aki felfegyverezte Blaise-t és engem, amikor a Gödörben voltunk! Azt sem említetted, hogy ő volt az, aki segített nekünk kiszabadítani a flottát!

Draco csak egy vállrándítást kapott Anatoliból.

Belikov, aki mindig is diplomata volt, hozzátette:
– Úgy vélem, Anatoli egyszerűen csak a feleségét próbálta megvédeni.

Mindenki, beleértve Marinát is, Belikovra meredt. Marina nyilvánvalóan nem az a fajta nő volt, akire sokat kellett volna vigyázni.

Marina még nem fejezte be duzzogást a férjére. Elszabadult rajta, felváltva kiabált és lökdöste a mellkasát, ami, ahogy Hermione nemrég megtapasztalta, nagyjából olyan volt, mintha egy tölgyfát lökdösne. A szidás többnyire oroszul hangzott, de Hermionénak sikerült felfognia a lényeget. Anatoli elmulasztotta elmondani a feleségének, hogy elhagyta a flotta nehezen megszerzett biztonságát, hogy kimerészkedjen a zombiktól hemzsegő Wiltshire-be.

Ez, mint mindig, abból fakadt, hogy törődik az emberekkel. Hermione figyelme a vitatkozó házaspárról Draco felé fordult, aki láthatóan úgy döntött, hogy a családi civakodás már nem érdemli meg a figyelmét. Egy köteg kinyomtatott eredményt nézegetett homlokát ráncolva, időnként felpillantva a tudósra, aki magyarázta az eredményeket. Alig tizenöt perce tért vissza a laborba, és máris felvette a tudós sapkáját. Nem élvezte a tétlenséget.

Kezdte megérteni Draco vonakodását attól, hogy bármihez vagy bárkihez is kötődjön. Milyen ironikus, hogy a varázsvilág egyik utolsó nagy tisztavérű házának sarja ennyire kerülte a kötődést. Korai évei nagy anyagi javak és a tekintély, a hatalom és a befolyás iránti tagadhatatlan vonzalom közepette teltek. Aztán a háború mindannyiukra lesújtott, eltörölve a gyermekkort, az ártatlanságot és bizonyos feltételezéseket arról, hogy a világnak milyennek kellene lennie.

A kötődés gyengeség volt, ahogyan azt Berezinék most is demonstrálták nekik. Minél jobban kötődtél valamihez, annál nagyobb volt a valószínűsége annak is, hogy végül valamilyen módon rászorulsz, függsz tőle. Minél jobban ragaszkodtál, annál többet veszíthettél. Talán Draco éppúgy Voldemort terméke volt, mint Harry. A különbség a két férfi között az volt, hogy Harry, aki a semmiből jött, erőt merített az életében lévő kapcsolatokból, a nyilvánvaló kockázatok ellenére. Draco esetében, aki mindennel együtt született, ennek éppen az ellenkezője volt igaz.

Talán Draco megérezte, hogy Hermione váratlan elmélkedésének tárgya ő volt. Felnézett a lányra, világos szemei kutattak. Úgy érezte, hogy a helyére van szögezve, mint egy béka, akit felboncolnak.

– Szárítsd meg magad, mielőtt megfagysz – háborgott Belikov. – És utána egy tál forró levest, igen?

Túl késő, gondolta Hermione. Biztos volt benne, hogy máris halálra fagyott.

– A leves mennyei lenne – vallotta be, és tudatában volt annak, hogy a professzor némi aggodalommal nézi. Nehéz hibáztatni őt, tényleg. Teljesen ki volt borulva, amikor utoljára látta őt. – Ne aggódjon miattam, kiismerem magam a konyhában. Azonban előbb ki kell pakolnom néhány dolgot, beleértve a ruhákat is. Meg tudná mutatni, hol fogok megszállni?

Belikov zavartnak tűnt.
– Gondolom, Dracónál? Most, hogy a mágikus lakosaink integrálódtak a flottába, a hely szűkös. Azonban Draco szállását nem osztottuk át senki másnak.

Az arcán nem volt elég hatékony vérkeringés ahhoz, hogy elpiruljon. Igazán nem volt meglepő, hogy Belikov feltételezte, hogy ő és Draco együtt vannak. Elvégre egy rövid ideig ő is ugyanezt feltételezte.

– Természetesen – mondta egy fakó mosollyal.

– Henry otthonként kezeli azt a helyet, érted? – Belikov elmagyarázta. – Megpróbáltunk nem okozni túl sok felesleges felfordulást, mióta elvesztette az apját.

Henry. Édes Istenem. Hogy felejthette el a kisfiút, akit Blaise valami érthetetlen okból Draco és ő gondozásába adott. Ő mostanában teljesen össze volt zavarodva, Draco pedig nem éppen az a gondoskodó típus volt. Mi a fenét akartak csinálni?

– Henry… hogy van? Hol van?

Belikov a karórájára pillantott.
– Már az iskolában kellene lennie.

Hermione meglepődött.
– Fogalmam sem volt róla, hogy a flottának van iskolája. Az lenne a legjobb hely, ahol most lehet?

– Jelenleg két nem mágikus iskola van, hogy pontos legyek. Egy a kicsiknek, és még mindig próbálunk oktatókat találni a középiskolába. Háromszáztizennyolc tizenhat év alatti gyerek van a flottában, Miss Granger. Egyharmaduk varázsló. A legtöbbjük majdnem két éve nem tette be a lábát egy osztályterembe. Ami a fiatal Henryt illeti, a fiúnak most egy kis következetességre van szüksége. Ragaszkodott a mai naphoz, és mi nem láttuk jónak, hogy megállítsuk.

– Szeretném látni őt.

– A gyerekek a 'Peián tanulnak. Biztos vagyok benne, hogy Marina vissza tud vinni magával, épp időben az ebédhez. – Belikov óvatosan pillantott Anatolij még mindig bámészkodó feleségére. – Ha szépen kérsz.

Draco megjelent Belikov mellett. Mostanra már levetette átázott kabátját és sálját. Hajának tüskés végéből még mindig csöpögött a víz.

– Meg fogsz fázni a megfázástól – közölte vele Belikov.

– Van ennél rosszabb dolog is, amit mostanában elkaphatsz.

Belikov felsóhajtott.
– Akkor már látta az adatokat.

Hermione a két férfi között pillantott.
– Mi a baj? A Re-Gen az? Újra kell finomítani rajta? Én tudok segíteni.

– Nem a Re-Gen a probléma – mondta Draco, hátratolva nedves haját. – Azt teszi, amit tennie kell. Az alapján, amit itt látok – tartotta fel a jegyzeteket –, McAlister, Wallen és Yoshida segítségével. A D.R.A.C.O.-t sikeresen lemásolták.

– Ó, Istenem – suttogta Hermione. Megfogta Belikov karját. – Megcsináltad!

– Attól tartok, nem egészen.

– Nem értem. Mi a probléma?

Draco volt az, aki válaszolt.
– Nincs módunk arra, hogy megfelelően teszteljük. Sikeres teszteredmények nélkül csak egy „talán” gyógymódunk van. Valami véglegesre van szükségünk.

– Miért nem tudjuk tesztelni? – Hermione kivette a jegyzeteket Draco kezéből.

A férfi lehajtotta a fejét.
– Nézd meg magad.

Hermione átfutott két oldalt, mielőtt felnézett a férfiakra.
– Mivel nem vagyok virológiai szakértő, csak annyit tudok ebből kihámozni, hogy a vírus olyan mértékben mutálódott, hogy a Karácsony projekthez gyűjtött eredeti minták használata már nem megfelelő? De én azt hittem, hogy a D.R.A.C.O. széles spektrumú? Nem úgy van, hogy szinte mindenre hat?

– Úgy tűnik, a jelenlegi vírustörzsre, amin teszteltük, nem. A szérum arra hivatott, hogy apoptózist idézzen elő a vírussal fertőzött sejtekben – mondta Draco.

– Sejtpusztulást.

Draco bólintott. Belikovra nézett.
– De a sikerességi arány eddig… mennyi? Hatvan százalék?

– Kevesebb, körülbelül ötven - mondta Belikov fáradtan. – De nem hiszem, hogy ennek köze van a szérum hatékonyságához. Szerintem inkább ahhoz van köze, hogy nincs megfelelő mintavariációnk, amin robusztusan tesztelhetnénk a gyógymódot.

– Min tesztelik? – Hermione a homlokát ráncolva kérdezte. – Ha nem a Honoria által Grimmaud térről elvitt mintákon, akkor nem voltam abban a hitben, hogy maradtak a flottában élőholtak, akiket le tudnának szedni?

Erre Draco hegyes pillantást vetett Belikovra.
– Erre a kérdésre csak most tudtam meg a választ. Te mondod el neki, vagy én mondjam el?

– Mit mondjak el? – követelte Hermione.

Belikov előrement.
– Jobb, ha csak megmutatom. Jöjjön velem, kérem.

hozzászólások: 0