60. fejezet
Istenekről és szörnyekről

El lehetett képzelni, hogy a Chavin Tükör szalontrükkjei milyen visszhangot váltottak ki az inkák előtti időkben. Mit vagy kit küldtek át a portálokon? És honnan kerültek elő? Ezek a tények az ókorba maradtak. Csak a legendák maradtak fenn, amelyek olyan varázsló-papok által végrehajtott hőstettekről szóltak, akik valószínűleg nagyobb hatalommal és befolyással rendelkeztek, mint az arisztokrácia, amelyet szolgáltak.

A mostani hőstett abból állt, hogy egy bizonyos Hermione Jane Grangert a világ túlsó felére küldték, több ezer kilométernyi óceánon és szárazföldön (amelynek nagy része hegyvidéki) át, egy kétes biztonságú téli vadonba. Szertartás nélkül tűnt el, amitől a régi perui papok valószínűleg megfordultak volna a sírjukban. A Tükör végül is egy szertartásos műtárgy volt, minden otthonos megjelenése ellenére. Miután Hermione transzportált, nem maradt más hátra, mint a remegő, vibráló, kalapált rézüveg és a sűrű köd, amely patakokban látszott kiáradni belőle - tartalmas, hullámzó ködcsápok, amelyek betöltötték a szobát. Csakhogy a ködöt valójában nem lehetett látni. Nem a levegőben lebegő kondenzált vízpára volt.

Ez egy olyan köd volt, amit az elmével lehetett érezni. Amarov kabinja, bár nagy volt, gyorsan fullasztónak tűnt.

A Tükörüveg sűrű, szinte tapintható feketévé változott, és a fém mintha befelé omlott volna. Kellemetlen recsegő hang hallatszott, ahogy a fakeret szilánkosodni kezdett.

Belikov egy szék háttámlájába kapaszkodott, hogy megtámaszkodjon, miközben megtántorodott. Richardsot ugyanúgy érintette a dolog, de nem annyira, hogy ne tudott volna egy sürgető, kevés részletezést igénylő pillantást vetni Draco felé. A baj az volt, hogy szükségük volt egy pálcára. Egyedül Scrimgeour volt abban a szerencsés helyzetben, hogy még mindig birtokolta a sajátját.

A szobában most már teljesen levegőtlennek érezték. Olyan volt, mintha a légkört és… valami mást, ami még ennél is alapvetőbb – magát az életük lényegét – beszippantotta volna a romos portál, ahogy az önmegsemmisült. Talán ez volt a normális? Talán ez volt az ára annak, hogy a vérmágiát a szokásos életfelajánlás nélkül alkalmazták?

– Uram – zihálta Draco, miközben féltérdre ereszkedett. Úgy érezte, mintha az életereje a bőrén keresztül szívódott volna ki.

Scrimgeour, aki még a szokásosnál is hervadtabbnak tűnt, előrevetette magát, hogy a szőnyegpadlóra söpörje a reszkető portást. A pálcáját célba vette, és egy varázslatot mondott, amely elpusztította a műtárgyat. Amikor a füst, a porfelhő és az égett szőnyeg eloszlott, egy lyuk tátongott a padlón, de a Tükörnek nyoma sem volt.

A miniszter nehézkesen leült egy székre.
– Kezdem érteni, hogy apád miért hagyta azt a dolgot annyi éven át jól magára…

Draco odasétált, hogy megnézze Belikovot, aki két kezével az étkezőasztalnak támaszkodott. – Jól van? – érdeklődött formálisan, hagyva egy kis teret az öregnek, hogy magához térjen.

– Úgy éreztem, mintha a lelkemet is kiszipolyozták volna belőlem… – Belikov láthatóan megrendülten mondta. Az arcán szokatlan kifejezés ült. Draco nagyon jól ismerte, hogy néz ki a kárhozat. Ez volt az, és még annál is több. – Szóval ez is a néped varázslatának része, fiatalember? Erre képes.

A kérdés költői volt, de fontos volt tisztázni.
– Nem a mi mágiánk, professzor úr. Ez csak… mágia, ami nem eredendően jó vagy rossz. Hatásai és eredményei a használójától függnek.

– Az a szerkezet felemésztett volna minket és mindent, ami körülötte van! Egy igazi fekete lyuk!

Egy még mindig lélegzetvisszafojtott Richards lépett be a beszélgetésbe.
– Nem. Szerintem elérte volna a küszöbértéket. Amit most tapasztaltunk, az volt az ára annak, hogy Hermionét átküldtük a portálon anélkül, hogy bármit is felajánlottunk volna áldozatul.

– Szerinted ez egy fix áldozat lett volna? Csak néhány életet? – kérdezte Belikov, és Richards sajnos nem vette észre a szarkazmust, talán mert annyira nem volt jellemző a professzorra.

– Valószínűleg – mondta Richards.

– Bocsásson meg, ha ez nem tölt el vigasztalással, Richards ügynök. Ez az, amitől Alexander mindannyiuktól tartott, nem igaz? – Gyöngyözően nézett a három varázslóra. – Nem csoda, hogy az ókori emberek isteneknek hittek titeket. – Az arckifejezése megenyhült, amikor a szoba közepén lévő füstölgő lyukra fordította a figyelmét. – Hermione átjutott?

Draco volt az, aki válaszolt.
– Biztosan, tekintve, hogy a Tükör megpróbált fizetséget szedni az áthaladásáért.

– Akkor most mit tegyünk?

– Most tartjuk magunkat a tervhez. Boston kikötője felé vesszük az irányt.

***

Amarov személyi orvosát, az alávaló Prestint, az anyahajón a konyhához közeli szobában tartották fogva. Korábban Belikov a gyengélkedő közelében akarta őt tudni, ahol állandóan készenlétben állt, hogy Amarovot ápolja. Amarov legutóbbi szökése után azonban a laboratóriumi csapaton kívül senki sem kezelhette őt.

Tény volt, hogy Prestin már nem számított ritkaságnak a flottában, tekintve a Taransay-szigetről csatlakozott nyolc másik gyógyítót. Ám a muglik között voltak olyanok, akik nem voltak hajlandók medimágiával kezelni magukat, és a tatanács úgy érezte, hogy ezeknek a keveseknek el kell engedni, amíg a muglik és a mágusok közötti új szövetség még olyan új és törékeny.

A flottában nem volt hely a tétlen kezeknek. Mindenkinek volt munkája. Ez igaz volt arra a két önkéntesre is, akik jelenleg Prestin szobája előtt őrködtek. Ahogy a flottatanács szokása volt, ha a létszám engedte, a mágusokat muglikkal kellett párosítani. Ez a két csoport közötti „kulturális megértés fokozását” volt hivatott elősegíteni. Valójában ez csak annyit tett, hogy mindkét csoport úgy érezhette, hogy szemmel tartja a másikat, ami enyhítette az aggodalmakat. A mai önkéntesek egy alacsony, daliás fiatal boszorkány és egy mugli férfi voltak, aki olyan hangosan horkolt, hogy Draco a padlón keresztül érezte a rezgéseket. A férfi egy kis ágyat készített magának, párnának használva a feltekert kabátját. A boszorkány sokkal lelkesebben látta el a feladatát, feszült várakozással állt, amint meglátta, hogy Draco közeledik.

– A fogolyhoz jöttem.

– Miért? – kérdezte a lány.

Dacos viselkedése váratlanul érte. A szabad flotta ezen új iterációjában Draco kétféle reakcióhoz szokott hozzá a lakosok részéről – az emberek vagy meglehetősen fürgén elsétáltak előle, amikor közeledett, vagy az „igen” téma különböző előadásmódjaival válaszoltak.

– Szeretném a jó doktor urat a fedélzet fölé vinni egy éjféli sétára – válaszolta, tudatában annak, hogy a fáradtság és a bosszúság miatt halk morgással beszélt hozzá. Nagyon hosszú nap volt, amikor azon dolgozott, hogy a flottát irányba terelje.

Nem csüggedt, még egy lépést is tett a rögtönzött cella ajtaja felé, közvetlenül Draco és Prestin közé állítva magát. A tekintete az előcsarnokba siklott, ahol egy nagypapa órája hirdette az időt.
– Hajnali négy óra van.

Draco mosolya olyan meleg volt, mint a víz, amelyen éppen most hajóznak.
– Jobb későn, mint soha.

A fiatal nő tekintélyes, titáni színű szemöldöke összecsattant.
– Ismerlek téged, tudod? És azt is tudom, hogy az emberek azt mondják, hogy Prestin volt az, aki kihozta azt az Amarov fickót a gyengélkedőről.

– Tényleg ezt mondják? – kérdezte Draco enyhén. – Sosem figyelek a flottapletykákra.

Volt képe pálcát lengetni a férfi orra előtt.
– A foglyokkal nem lehet csak úgy azt csinálni, amit akarsz. Mi már nem foglalkozunk ilyesmivel.

Merlin megmentette őt a vérző szívektől és a demokráciáktól.
– Akkor miről is szólunk?

– Vannak szabályok. A Tanács az egész flotta nevében betartatja őket.

– Én is a Tanács tagja vagyok – méltóztatott emlékeztetni.

A nő tisztában volt ezzel a ténnyel.
– Igen, de azt mondják, hogy téged nem zavar, hogy nem tudsz megjelenni az üléseken.

A férfi most már nem szórakozott tovább, ezért nemtetszésének teljes erejét a tekintetébe fektette. A fiatal boszorkány elsápadt, és tett egy lépést hátrébb.

– Mi a neved?

– Magenta Caterwaul.

Néhány név olyan volt, mint a pajzánság. Az ember magával hordozta őket, anélkül, hogy tudatában lett volna, akár akarta, akár nem. Ártalmatlanok, de szinte lehetetlen is eltávolítani őket. Ezt a nevet nehéz volt elfelejteni.

– Nem vagy véletlenül rokona Heliotrope Caterwaulnak, a Hollyhead Hápriák fogójának?

– Ő volt az anyám – erősítette meg Magenta, és volt valami abban, ahogyan a „volt” szót kimondta, ami kitöltötte az űrt. Ezekben a napokban több volt a halott és az élőhalott, mint az élő. Senkit sem hagyott érintetlenül a pestis. Még a túlélőket sem.

– Miss Caterwaul, tudnod kell, hogy bemegyek abba a szobába Prestinért, akár együttműködsz, akár nem.

A pálca a levegőben lebegett. Magenta egy pillanatig szemlélte őt, mielőtt úgy tűnt, elhatározásra jutott. Egy gyors pillantást vetett alvó társa felé, mielőtt odahajolt, lábujjhegyre emelkedett, és odasúgta Dracónak.

– Figyelj, ha le akarsz dolgozni egy kis… tudod…. feszültséget. Szívesen segítek ebben, de nem engedhetem, hogy Prestin a tiéd legyen. – A tekintet, ami ezt az ajánlatot kísérte, körülbelül olyan finom volt, mint a neve.

Volt idő, amikor a kilátás, hogy egy sötét folyosón bukfencezzen egy olyanokkal, mint a temperamentumos Miss Caterwaul, vonzó lett volna. De az az idő már nagyon régen volt.

– Régebben a hálószobámban volt egy körözési plakátja – tette hozzá, arra az esetre, ha a férfi kételkedne az őszinteségében. – Anya szerint ízléstelen volt.

– Hajlok rá, hogy egyetértsek – motyogta Draco, miközben a homlokát masszírozta. A hajnal nem volt már túl messze. Henryvel kellett foglalkoznia, és erre nem volt ideje. Ennek megfelelően megragadta Magentát a pálcakarjánál fogva, megfosztva őt a szóban forgó pálcától, és egyúttal a háta mögé csavarta a varázsló karját.

A lány sikításra nyitotta a száját. Ezen a ponton már bármit megtehetett volna vele és szerencsétlen társával, de neki csak egy kis előnyre volt szüksége.

– Ha sikítasz, elpusztítalak – súgta a fülébe.

A lány szája éles fogcsattogással csukódott be.

– A pálcádat megtartom, de visszaadom neked, ha a Prestinnel való üzletem véget ért. A saját biztonságod érdekében azt javaslom, hogy te és az Állandó Őrség ott üljetek nyugton, amíg a következő műszak le nem vált titeket, érted?

– Igen – hazudta a lány.

– Jó. – A férfi elengedte a nőt. – Csak kíváncsiságból, melyik körözési plakát volt az? Több változat is volt.

– A szakállas – mondta a lány a könyökét masszírozva. – Nem nagyon érdekelt. Az első jobban tetszett.

Draco tudta, melyik plakátra gondolt. Abban az évben nyomtatták ki, amikor hivatalosan is szökevény lett a törvény elől. A minisztérium egy iskolai fotót használt, mert az volt a legfrissebb, amit meg tudtak szerezni. Túl könnyű volt elfelejteni, hogy majdnem a fél életét hivatásos bűnözőként töltötte.

Harry könyékig liszt-, zab- és gabonazsákokban volt, amikor a nő rátalált.

Az egyik mugli targoncavezető egy szerencsétlen baleset során, amikor a „Stop” -ot összetévesztette a „Go” -val, véletlenül több ládát is a raktér padlójára dobott. Ha meg akarták menteni az élelmiszert, megfelelő varázslatot kellett alkalmazniuk, hogy visszaszerezzék a kiömlött tartalmat anélkül, hogy a padlóról az összes port és piszkot is összeszednék. Az első varázslat rosszul volt megválasztva, és egy lisztfelhőt eredményezett, amely tíz percre mindenkit elvakított. A leckét megtanulta, és a sok tüsszögés után Harry megpróbált körültekintőbben választani a következő takarítóvarázslatot.

– Mr. Potter! – kiáltotta a fiatal nő, aki a nyitott ajtóból rohant hozzá. Minden munkát felfüggesztett, miközben a nő közölte vele aggodalmának okát.

– Hol van most Malfoy? – Harry a kiömlött szemcsék között gázolva kérdezte.

– Az emeleten, gondolom – mondta a lány. – A legfelső szinten. Azt mondta, hogy Dr. Prestinnel akart levegőzni egy kicsit.

A kifogás szinte sértő volt. Odakint elég hideg volt ahhoz, hogy a fedélzeten lévő kis tócsák megfagyjanak.

– Azt hiszem, úgy érti, hogy… ööö… – torkollott le a fiatal boszorkány.

– Azt hiszem, ő is azt akarja, ööö… – mondta Harry lemondóan. Már az ajtó felé igyekezett a púderes úton. – Elmondtad már Belikovnak?–

A boszorkány egy pillanatig habozott, mielőtt megrázta a fejét. Harry megértette ezt. Még a mágusok és a muglik együttműködésének új légkörében is az emberek hajlamosak voltak arra, hogy a problémáikat a saját közösségükön belül rendezzék. Ez azt jelentette, hogy nem mennek Vadim Belikovhoz, még akkor sem, ha ő volt a Flottatanács elnöke. Ő mugli volt. Más volt. Neki ez sem fog tetszeni.

– Rendben. – Harry gyorsan gondolkodott. – Csak maradjon ez egyelőre kettőnk között. Én megkeresem Malfoyt és Prestint.

Már éppen kilépett az ajtón, amikor hallotta, hogy a boszorkány a művezetőhöz beszél, aki még mindig a lisztfelhő miatt panaszkodott.

– Próbáltad már az Utolsó varázslat visszavonását? – javasolta a nő. – Nagyon jól működik az egyszerű varázslatos baleseteknél.

Bízzunk a fiatalabb generációban, hogy olyan varázslatok jutnak eszébe, amelyekről Harry még csak nem is hallott. Bárcsak az Utolsó varázslat visszavonása is alkalmazható lenne, nos… mindenre.

***

Prestin csak akkor kezdett el sírni, amikor Draco megparancsolta neki, hogy vegye le a fehérneműjét.

A sírás a könyörgés után következett, ami a megvesztegetés előtt következett, ami egyáltalán nem működött jól, mert Prestinnek nem volt semmije, amit Draco akart. Csakhogy ez nem volt szigorúan igaz. Épp azon volt, hogy adjon valamit Dracónak, amit nagyon akart.

– Kérlek, ne… – zokogott a férfi. A fogai olyan hangosan csattogtak, hogy nehezen artikulálta a szavait. Folyó, vörös orra félig megfagyott takonycsíkot eresztett, egészen a csupasz mellkasáig.

Mivel a férfi alsóneműjét már levetette, Draco Magenta Caterwaul pálcájával Prestin lábára mutatott.
– Zoknit és cipőt is.

– Kérem….

– Vegye le a zoknit és a cipőt, vagy mindkét lábát leveszem a bokájánál fogva, és kidobom a fedélzetre.

Prestin lehajolt, és vadul reszkető kézzel nekilátott, hogy kikösse a papucsát.
– Miért… miért csinálja ezt?

A férfi nemi szerve éppen most próbált visszahúzódni a testébe. Draco rájött, hogy kérdést tettek fel neki. Bunkóság volt nem válaszolni.
– Azt hitted, hogy megúsztad, ugye?

Most már teljesen ruha nélkül, Prestin a karjait maga köré tekerte.
– Nem tudom, mire gondolsz.

– Nem érted? – Draco tett egy lépést a reszkető férfi felé, aki annyira kétségbeesetten vágyott a melegre, hogy odahajolt hozzá, és megpróbált magához bújni. Draco válaszul egy kesztyűs kézzel ellökte magától. – Te vagy Amarov utolsó tábornoka; a belső szentélyének utolsó túlélő tagja, aki még mindig a flottával él. Az egyetlen ok, amiért nem tettelek a Gödörbe Amarovval és Honoriával, az az, hogy a flottának szüksége volt egy orvosra.

Prestin hátrált a közeledő Draco elől, amíg a csupasz háta a fagyott fém biztonsági korlátnak nem ütközött. Összerezzent.
– Ne, várjon! Magának… meg kell értenie. Én csak…

– Csak mi? Parancsot követtem?

– A túlélésről volt szó! Amarov megölt volna!

– És az is a túlélésről szólt, amikor a hét elején pengét adtál neki? Bármit megtehetett volna, bárhová mehetett volna, bárkit bánthatott volna.

Prestin kinyitotta és becsukta a száját.
– Kegyelem volt! Azért adtam neki a pengét, hogy véget vessen az életének! Kísérletezésre használtad őt!

– Ahogy maguk Eloise Withinshaw-t is felhasználták? Hol volt az ő kegyelme? – Draco kérdezte, a hangja most már nagyon lágy volt. Megragadta Prestint a nyakánál fogva.

– Malfoy, állj! – kiabált Harry. Felfelé sprintelt a fedélzeten feléjük, és megállt, amikor néhány méterre volt tőlük.

Draco a legkevésbé sem tűnt riadtnak, bár felvonta a szemöldökét azon, hogy Harry fekete haját bőven fehérrel porolta be.
– Potter. Kíváncsi voltam, mikor bukkansz fel. Te egy profi tolvaj vagy, ugye tudod? Befejezted a duzzogásodat, amiért Granger nem tart rád igényt?

– Baszd meg, Malfoy.

– Gondolom, nem.

– Lépj el Prestintől! Belikov élve akarja őt.

– Vadim hozzászokott a csalódáshoz.

Harry nagyon lassan elindult feléjük.
– Én is szívesen megölném ezt a szemétládát, de ez nem igazságszolgáltatás. Ez bosszú.

Draco meglepetten bólintott.
– És?

– Felelni fog a bűneiért, de te és én… nem mi vagyunk azok, akik megfizettetik vele.

– Ő bűnrészes volt mindenben, amit Amarov tett. Végignézte, ahogy tehetetlen, félig éhező mágusokat, köztük Henryt is, a Gödörbe rakják, hogy széttépjék őket. Azokat, akik túlélték, csak azért kezelte, hogy megállapítsa, fertőzöttek-e vagy sem. Csak elképzelni tudjuk, mit tett azokkal, akiket megfertőztek. Beteg Mágusok százait, köztük Henry anyját is, hagyta meghalni a nyomorúságos, beteges nyomorúságban. Végignézte, ahogy Patil és Hermione az életükért küzdöttek a Gödörben. Elkábította Hermionét, levetkőztette, majd otthagyta, hogy Amarov megerőszakolja. Ő…

– Hagyd abba. – Harry felemelte a kezét, a szeme csillogott. – Már értem a lényeget.

– Tényleg? Ha az áldozatai elviselik, hogy ilyen dolgokat tesznek velük, akkor te is elviseled, Harry.

Draco keresztnevének használata miatt Harry egy pillanatra meglepetten pislogott.
– Mindazonáltal a megölése semmit sem változtat ezen.

– Mit szól hozzá, doktor úr? – kérdezte Draco Prestint. – Maga jónak látta, hogy a maga sajátos kegyelemmel ruházza fel egykori munkaadóját. Példát kellene vennem magamról?

Prestin görcsösen nyelt, az ajka elkékült. A tekintete a Draco kezében tartott pálcára szegeződött.
– Nem változtathatom meg a p-aszt. Nem tudom visszacsinálni… amit tettem.

Harry még közelebb lépett.
– Gondolj arra, hogy Hermione mit akarna…

Draco Harryre meredt, arckifejezése heves és kifürkészhetetlen volt.
– Tudod, hogy ő a felelős azért, hogy elengedték Amarovot?

– Nem tudod megölni őt. – Harry felbátorodott attól, amit Malfoy arcán tétovaságnak vélt. – Nem fogod megölni őt.

– Igazad van – mondta Draco. – Nem fogom megölni. A hideg fogja. – Egy lépést tett előre, és keményen meglökte Prestint, a mellkasának közepén. A meztelen férfi átbillent a biztonsági korláton és egész úton sikítva zuhant a tengerbe.

Harry előre sietett, hogy átnézzen a korláton, és nem látott mást, csak a habos óceánt és a hullámokat, amelyeket az otthon maradt hajó hagyott maga után, amikor a hajó átvágott a vízen.

– A fenébe – suttogta, még mindig a sötét vizet bámulva. – Nem volt jogod…

– A többi gyógyító a Taransay-ról már nálunk van.

Harry megpördült, hogy szembenézzen vele.
– Ez nem indok a gyilkosságra!

– Veszélyt jelentett a flottára nézve.

– Hidegvérrel megölted őt!

Draco rábámult.
– Ez most egy szóvicc próbálkozás?

Harry hitetlenkedett.
– Te egy igazolható szörnyeteg vagy, Malfoy. Ezt az első pillanattól kezdve tudom, hogy gyerekként találkoztunk. Őszintén szólva nem tudom, mit lát benned Hermione. Biztos van valami érzéke a szörnyekhez.

– Vagy talán a szörnyek vannak oda érte. – Draco odadobta Harrynek a pálcáját, mielőtt sarkon fordult, hogy távozzon. – Útközben, hogy elmondja Vadimnak, milyen nagyon rossz dolgot tettem az imént, kérem, adja vissza ezt Caterwaul kisasszonynak, köszönetemmel együtt. Történt ugyanis, hogy nem volt rá szükségem.

***

Ginny kinyitotta az ajtót, és nem lepődött meg, de csalódottan látta, hogy Draco áll a másik oldalon. Remélte, hogy Harry lesz az, aki éppen valami gabonarobbanásról gondoskodik a raktárbunkerekben. Draco Malfoy nem volt a kedveskedés híve.

– Anatoli azt mondta, nálad van.

Legszívesebben leszidta volna a férfit. Dühös akart lenni Malfoyra és Hermionéra, amiért úgy kezelik Henry Zabinit, mint egy kötelezettséget, amit felnőttről felnőttre adnak át, amíg a gyámjai nem végeznek azzal az élet-halál ügyével, amit éppen láttak el. De Ginny tudta, hogy tévedne, ha ilyen szeretetlenséget feltételezne. Mindannyian csak a legjobbat tették, amit tudtak, és valószínűleg haragudott magára, amiért most nem tudott Malfoy és Harry számára hasznosabb segítséget nyújtani.

Ehelyett átkozott bébiszitterkedésben ragadt. Henry csodálatos kisfiú volt, de Ginny szegényesen helyettesítette azt a folyamatosságot és következetes gondoskodást, amit megérdemelt volna. Emellett nem tudott haragudni Draco teljesen elgyötört arckifejezésére. Valóban fáradtnak kellett lennie ahhoz, hogy ezt kimutassa.

– Alszik.

Malfoy bólintott.
– Majd én elviszem.

Ginny bevezette őt a sötét, csendes kabinba, ahol Henry Harry helyén kuporgott az ágyon. Lehajolt, hogy biztosabban betakarja a gyereket a takarójába, és félreállt, amikor Draco felkapta.

– Köszönöm – hallotta Malfoyt, ahogy a fiával távozott.

hozzászólások: 0