7. fejezet
A nagyobb jó

Hermione még mindig pizsamában, a bögre tea fölött fújt, miközben a ház hátsó részéhez sétált, és kiengedte magát a kis kertrészbe. Mediboszorkány Mira Khan mindent megtett, hogy gyógynövényeket termesszen ott, de a föld inkább agyagos volt, mint termőföld. Hermione arra számított, hogy egy-két nyugodt percet tölthet a hátsó lépcsőn ülve, kopott hálószobai papucsát szemlélve, majd a napfelkeltét figyelve.

Amikor azonban odaért, meglepődve látta, hogy Yoshida professzor mezítláb áll a félhomályban, makulátlan köntösben, amely olyan fehér volt, mint a haja. A szeme csukva volt, és az ajkai mozogtak, mintha néma ima lenne. Hermione arra gondolt, hogy valószínűleg egyedül szeretne maradni, és vissza akart vonulni a házba, de a professzor megfordult, és meghajolt előtte.

– Helló. Hermione!

Letette a bögréjét a lépcsőre, és kisétált, hogy üdvözölje a férfit.
– Jó reggelt, professzor! Korán felkelt.

Elmosolyodott a mindenütt kedves nagypapák mosolyával.
– Ezt én készítem. – Két, apró fatáblát tartott a magasba, amelyeken Hermione galoppozó lovak metszeteit láthatta, gyönyörűen bonyolult japán kalligráfiával kísérve. – Ezt Harry Potternek és a mai csapatnak készítem – magyarázta Yoshida.

Hermione megértette, hogy nem volt célszerű, hogy a cselekvésképtelenségig szorongva járkáljon, amiatt, ami Harryvel és Weasley-ékkel történt (vagy történik). Hermione sosem volt az a katasztrófaturista típus. És még jó, hogy így volt, különben ő és a fiúk valószínűleg nem jutottak volna el a negyedik évükig a Roxfortban. Így aztán jól tudta félretenni a félelmeit, amíg egyedül maradt, és képes volt átadni magát a pániknak már a puszta gondolattól is, hogy elveszítheti Harryt. A félelmei elszigetelésének az volt a következménye, hogy amikor valaki más váratlanul felhozta a témát, akkor nagyon rövid időre kiesett a világa talaja, és kis adag koncentrált erőfeszítésre volt szüksége, hogy újra helyre tegye magát. Néha ez nem sikerült neki. Ez volt az egyik ilyen alkalom.

Egy gombóc telepedett a torkára, amikor átvette Yoshidától az egyik kis emléktáblát, és végigsimított a hüvelykujjával az általa vésett véseteken.
– Ez micsoda? – suttogta, nem bízva abban, hogy a szokásos beszédhangja nem reccsen meg.

Yoshida egy pillanatra elgondolkodott, és kihasználta viszonylag nemrég szerzett angol nyelvtudását.
– Ez sintó – mondta finoman. – Azt írom, kívánom, hogy Harry Potter jöjjön haza. És hogy te és a csapat hazajöjjetek. Még ma. Biztonságban. Boldogan. Kívánom a kaminak, érted? – A bájitaltanár egyik ráncos ujjával végigsimította a kalligráfiát. – Kami… – gesztikulált a kertben, a házra és a szomszédos teraszokra mutatott, majd az égre nézett, és széttárta a karját. – Minden kami. Te. Én. Jó. Rossz. Fű. Fa. Látod? – Yoshida professzor a kezébe tette a talizmánt, és ujjait köréje zárta.

Tényleg látta. Ez egy olyan varázslat volt, amely a muglik és a varázslók körében egyaránt elterjedt, a remény erejével átitatott talizmánok varázslata. Ha élt, akkor valószínűleg akart, kellett és szeretett. Tudtad, milyen az, amikor van mit veszítened, és ezért sok mindenben reménykedhetsz is.

Minden erejével remélte, hogy Harry hazajön.

***

Miután Yoshida elment, Hermione a terveknek megfelelően a hátsó lépcsőn fejezte be a teát. Yoshida talizmánját a pizsamanadrágja zsebébe csúsztatta, és elindult felfelé a lépcsőn.

Cowboy a harmadik emeletnél megállította.
– Éppen az a hölgy, akit látni akartam – mondta Richards. Még reggel hat óra sem volt, és máris az őszes hajára mélyen ráhúzott kalapot viselte. Hermione elképzelte, hogy valószínűleg mellette alszik. – Arra gondoltam, hogy veszem a bátorságot, és eligazítom Malfoyt a küldetésről, még ma, ha neked is megfelel?

Hermione szemöldöke felszaladt.
– Az engedélyemet kéred? Általában csak a fejem fölött átmész Scrimgeourhoz. – Azonnal megbánta a szavait. Nem akart kicsinyesnek tűnni.

– Nem nagyon kedvelsz engem, ugye? – kérdezte Richards szórakozottan.

A nyers kérdés meglepte, bár nem kellett volna. Cowboy nem volt az a fajta, aki kerülgette a kényes témákat.

– A legnagyobb tisztelettel tekintek arra, amit itt tenni próbálsz – tisztázta. – Csak nem mindig értek egyet a módszereiddel.

– Scrimgeour bízik bennem. Neked is bíznod kellene.

Hermione felhúzta magát
– Hasonlóképpen, Richards ügynök. Úgy tűnik, nem bízik bennem, hogy elintézem Malfoyt.

Richards felsóhajtott. Összefonta a karját, és összeszűkült szemmel bámult a lányra. Hermione visszabámult, türelmetlen, kérdő arckifejezéssel az arcán.

– Nem sokat voltál még férfiak között, igaz, kölyök?

Nos, ez bizony meglepte a lányt. Milyen abszurd. Egész életében férfiak „erős férfiak” vették körül.

Mintha olvasni tudott volna a gondolataiban, azt mondta:
– Nem Potterre gondolok, vagy a beteg kölyökre a pincében, aki kiskutyaszemeket meresztett rád, vagy a miniszterre, vagy az öregedre, vagy a tanárokra és az oktatókra. Igazi, felnőtt fiúkra gondolok. Kedvesekre és kevésbé kedvesekre. És olyanokra, akik nem úgy bánnak veled, mint egy vestiális szűzzel vagy a világ társmegváltójával.

– Richards ügynök, ha van valami mondanivalód, kérlek, térj a lényegre!

– Malfoynak tervei vannak. Scrimgeour és én, érezzük rajta a szagát. A mesteri gazemberségnek vagy akár csak a lehetőségének is, megvan a maga különleges bűze, tudod? És az az ember, akit lent bezártatok… nos, róla is nagyon erősen árad. És ez rendben is van – mondta Richards, és feltartotta a kezét –, sőt, érthető is, hiszen épp azon dolgozik, hogyan szökhetne ki a börtönből anélkül, hogy fizetne érte. De az a helyzet, hogy úgy tűnik, nagyon érdeklődik irántad, ami aggaszt, mert hozzád van kötve, nem hiszem, hogy tisztában van vele.

Hermione remélte, hogy nem nézett ki olyan ledobottnak, mint amilyennek érezte magát. Nagyon gondosan megválasztotta a szavait, amikor válaszolt.
– Malfoynak és nekem van közös múltunk. Talán ezt érzékeled?

A cowboy felnevetett.
– Ó, ez nem történelem, drágám. Ez az érdeklődés nagyon is a jelenben gyökerezik.

– Ó, az isten szerelmére! Még ha mindez igaz is, mit számít?

– Használd ki! – mondta Richards egyszerűen.

A lány kinyitotta a száját, majd homlokát ráncolva becsukta.
– Magyarázd meg ezt.

– Nézd, biztos vagyok benne, hogy Malfoy azt hiszi, hogy előnyben van veled szemben, szóval menj csak, és hagyd, hogy ezt higgye. Itt a lehetőség, hogy visszavágj neki. Tartsd észben, ha legközelebb találkozol vele, a göndör hajaddal, a nagy barna szemeddel és azzal a Kiválasztott hozzáállással, ami Potternek is van. Egy olyan valaki számára, mint Malfoy, aki a nevelőéveit egy hüllőfészekben élve töltötte, te körülbelül olyan egészséges vagy, mint az Amerikai Pite.

Hermione élénkvörös lett.
– Én nem… én nem vagyok ilyen.

Richards ferde vigyorral nézett rá.
– Dehogynem vagy az, és nem kérem, hogy bármit is változtass. Azt akarom, hogy Malfoyt emlékeztesd arra, hogy ő pont annyira különbözik tőled, amennyire csak lehet. A másság érdekes. Ő szereti az érdekeset. Szóval használd ki, amid van, és reméljük, hogy gyorsabban eljutunk a képlethez. Mert talán… és vigyázz, ez egy elég nagy talán, ha a mi kis történetünk gonosztevője még nem őrült meg, akkor néha kifizetődő, ha adunk neki egy gyenge pontot. Valami váratlan dolog, amivel törődhet saját magán kívül. A belső konfliktus erőteljes katalizátora lehet a változásnak. Ezt ne feledd.

– És ha tévedsz? Ha nem adja fel a képletet?

Hermionénak nem tetszett a férfi tekintete, amikor így válaszolt:
– Ahogy már mondtam, felvesszük a kesztyűt. Én pedig közbelépek.

– Figyelj rám, Richards. Ebben a házban senkit, még Draco Malfoyt sem fogja megkínozni információkért. Főleg nem, amíg én itt vagyok.

– Ez jobb, mintha emberek halnának meg odakint, mert egy ember nem adja meg nekünk a szükséges információt?

– Nem lehet mindent a nagyobb jóval indokolni.

És ezzel Hermione rájött, hogy Harry helyébe képzelte magát. Merlin, bizonyára Harry is így érezhetett legtöbbször. A felháborodásának egy jó darabja elpárolgott.

– Granger, én nagyon sok mindent igazolnék, tekintve, hogy az emberiség túléléséről van szó – mondta Richards teljesen komolyan.

A lány ravasz pillantást vetett rá.
– Ha igaz, amit mondasz, akkor nem nekem kellene ma reggel a küldetés eligazításával foglalkoznom?

Richards kérdése rövid volt.
– Hány puskával lőttél mostanában?

– Eggyel sem.

És itt volt a válasza.

***

A parkolóház alsó szintje kihalt volt, amikor a négyfős biztonsági csapat a nyugati sarokba hoppanált, egy megjelölt kék szedán mögé, amelynek minden ablakát betörték. Hermione, Malfoy és Elizabeth Kent a kocsi és egy betonfal közé guggoltak, miközben Richards gyors pásztázásra vállalkozott a parkolószintet illetően.

Szerencsére ugyanúgy, mint előző nap a felderítő látogatáson. A parkoló üres volt. Fölötte még égtek a lámpák, bár más kivilágított részek tompa csilingelő zajjal villództak fel és le. Egyébként a város olyan nagyon csendes volt. Ez volt az egyik legnehezebben megszokható dolog, gondolta Hermione. A fertőzött London mauzóleumi csendje a szirénák, lövések, helikopterek… és sikolyok kezdeti kakofóniája után.

– Kent és én biztosítjuk az MRI-klinikát – ismételte meg Cowboy. – Ha megadom a parancsot, ti hozzátok ide először Malfoyt, aztán menjetek vissza a csapat többi tagjáért.

– Értettem – mondta Hermione. Bármennyire is nem kedvelte Cowboyt, a terepmunkában elemében volt, és az ilyen nyilvánvaló tapasztalat bizalomgerjesztő volt. Ezért tartotta Scrimgeour előnyösnek.

Richards ezután Malfoyhoz fordult.
– És nem kell emlékeztetnem téged, hogy ma mindenkivel kedvesen viselkedj.

Malfoy fel sem nézett, nemhogy válaszolt volna. Enyhén azzal volt elfoglalva, hogy megvizsgálja a kevlármellényt, amit viselt.

Hermione legszívesebben megfojtotta volna. Lehetetlen volt megmondani, hogy komolyan vesz-e bármit is ebből az egészből. Az unalomig közömbösnek tűnt. Malfoy illetlen közömbössége teljesen ellentétben állt azzal a meglehetősen félelmetes alakkal, akit Cowboy fekete katonai fegyvernemben, lőszerrel megpakolt használati övvel és egy pár harci csizmával (amelyről panaszkodott, hogy túl kicsi) öltöztetett fel. A mellkasán átszíjazva az egyhegyű Remington 870-es sörétes puska volt.

A fegyverek idegen és kellemetlen fogalom voltak Hermione számára. Legalább a pálcáknak többféle céljuk volt. A fegyvereknek viszonylag szűk volt a felhasználási területe: ártani, vagy másokat elriasztani attól, hogy bántsanak.

– Jól vagy? – kérdezte Richards, találkozva a tekintetével. Gyöngyözően nézett Hermionéről Malfoyra, majd vissza Hermionéra.

A lány bólintott.

– Rendben, hamarosan jelentkezünk. – Richards eltűnt Kenttel együtt. Ahogy ígérte, egy pillanattal később a hangja hangosan és erősen szólt Hermione fejhallgatóján keresztül. – Bent vagyunk. A szoba biztosítva. Hozzátok ide.

Hermione elővette a pálcáját, hogy dehoppanálja őt és Malfoyt is egyenesen az MRI-klinikára, hogy csatlakozzanak az ügynökökhöz, de Malfoy ezt a pillanatot választotta, hogy beszéljen hozzá.

– Mi lesz a kötéllel, ha ma meghalsz?

Az isten verje meg! A morbid kérdés megdöbbentő volt, de lényeges, feltételezte.

– Senki sem fog ma meghalni.

– Á, de tudod, mit mondanak a legjobban megtervezett tervekről – válaszolta rejtélyesen. Megfogta a puskát, röviden grimaszolt rá, majd elkezdte tölteni a tárcsát töltényekkel a töltényhüvelyéből. A kesztyűs keze meglepően ügyes volt egy olyan feladatban, amely még mindig rendkívül új volt számára.

Hermione bámult, és arra gondolt, milyen nagyon szürreális volt nézni, ahogy Draco Malfoy egy piszkosul nagy mugli fegyverrel bánik.
– Kétlem, hogy ma szükséged lesz rá.

– Nagyon remélem, hogy igazad van – válaszolta.

És megint ott volt ez a szó: remélni. Mindketten osztoztak ebben a bizonyos reményben. A teherhordónadrágja egyik oldalzsebében ott volt Yoshida professzor egyik ema-je. Lenyúlt, hogy megtapogassa a nadrágja vastag vásznán keresztül. Malfoy most furcsán nézett rá, és Hermione rájött, valószínűleg aggasztóan szórakozottnak tűnik. Pislogott, és újra a feladatra összpontosította a figyelmét.

A férfi a kezét nyújtotta felé, tenyérrel kifelé, mintha engedélyt kérne egy táncra.
– Mehetünk?

Hermione fejében még frissen élt a Richardsszal folytatott kora reggeli beszélgetés. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy Richards állításai Malfoy iránta való érdeklődéséről bármi valóságalapja van, sőt, még abban sem volt teljesen biztos, hogy Hermione érvelése, hogy játsszon rá a dologra, megalapozott. Malfoyra nézett, és ezüstszürke szemében csak enyhe sürgetést tudott felfedezni. Ráadásul borotválkozásra is szüksége volt. Az elmúlt másfél hétben senki sem látta jónak, hogy borotvát bízzon rá. És mégis, ironikus módon most itt volt, a csapat tagja – egy töltött puskát tartott maguk között, és olyan közel guggolt hozzá, hogy érezte a citromos szappan illatát, amit ő adott neki, hogy használja.

Hermione figyelmen kívül hagyta a felajánlott kezét, helyette megragadta a csuklóját, és újra materializálta őket a klinikán belül, három emelettel feljebb.

hozzászólások: 0