65. fejezet
Roxfort

A legtöbb ember számára a hoppanálás zavarba ejtő.

Olyan, mint egy pillanatnyi részeg szédülés, vagy amikor alacsony vércukorszint mellett túl gyorsan állsz fel. Néhány keveseknek egy rövid pillanatra a semmi kellemes érzése; a másodperc töredéke a teljes nyugalomé, mert épp az imént szedted szét a tested minden atomját, és mágikus agyad egy része szorgalmasan azon van, hogy a fizikai énedet újra összerakja egy teljesen más helyen a térben és az időben. Vannak beszámolók súlyos depressziósok ismételt hoppanálástól, hogy mentális gyötrelmeikből próbáljanak megnyugvást találni.

Az amputoportáció – eléggé közismerten – a legrosszabb dolog, ami történhet, ha a hoppanálás rosszul megy. A figyelem elvesztése azt eredményezheti, hogy a célállomáson egy – életképtelen– állapotban jelenik meg (ez volt a hivatalos megfogalmazás a halottkémi jelentésekben). Vagy egy falon belül. Vagy egy híres esetben, egy S osztályú szovjet tengeralattjáró fedélzetén, ami majdnem kisebb nukleáris pánikot okozott.

De a testi transzmutáció és az egyidejű portálöntés fejlett, felnőtt mágia, és vannak irányelvek a biztonságos gyakorlására. Ezek némelyikét törvénybe foglalták, és nagyjából ugyanazok a szabályok, amelyek a vezetésre vonatkoznak, kivéve, hogy a vizsgán nem kell viselni a szemüveget. Nem tehetsz apparátust, ha tudatmódosító szerek hatása alatt állsz, vagy ha szellemi vagy fizikai képességeid károsodtak. Attól függően, hogy hol élsz, vannak olyan szabályok is, amelyek megmondják, milyen messzire és hová hoppanálsz, és hányat vihetsz magaddal. A történelemkönyvek szerint a legtávolabb, amit valaha valaki hoppanációval megtett (és életben maradt, hogy elmondhassa a történetet), körülbelül 1570 mérföld volt. Egy fiatal, varázskönyv-nyomdász tanonc 1834-ben Norfolkban tűnt el, és Észtországban bukkant fel újra. A mai napig vita tárgya, hogy ez szándékos volt-e. Az, hogy a ruházatának nagy része és az összes testszőrzete hiányzott, mellékes volt. A lényeg az volt, hogy a transzkontinentális hoppanálást technikailag meg lehetett valósítani. Voldemort fiatalkorában például többször is tett oda-vissza utat az Egyesült Királyság és Berlin között. De ez olyan teljesítmény volt, amelyhez kétségtelenül nagy ügyesség, összpontosítás, szándék és hatalmas erőtartalékok szükségesek.

Harrynek a négyből kettő megvolt. Az, hogy hiányzott belőle a koncentráció és a szándék, nem volt teljesen az ő hibája, tekintve, hogy váratlan vészhelyzetről volt szó. Hermione nemhogy újra megjelent volna, hanem inkább leesett egy pontról a mennyezet közelében. Keményen az oldalára esett, és széltében-hosszában szédült. Volt egy kötelező pillanatnyi pánik, mert nem látott, de aztán a szeme alkalmazkodott a gyenge fényhez. Bent volt a házban. Ennek ellenére a levegőben volt valami csípős; valami frissesség, ami új volt… és régi. Inkább ismerős.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire felült, és köhögött a porfelhő miatt, amely a sötét padlón átvágó napfényszilánkok között lebegett a bedeszkázott ólomüvegablakokon keresztül. Megtapogatta a hasát, nem tudta, mit keressen, de megnyugodott, amikor a baba egy sor rúgással hálálta meg. Még néhány másodpercig kellett pislognia és vizsgálódnia, mielőtt döbbenten kapkodta a levegőt. Ugyanaz a kis zug. Ugyanazok a polcok, bár most már többnyire kopárak és pókhálósak. Az ősi pergamen szaga. A gyomra összeszorult az emlékezéstől, és nem csak a száraz levegő miatt könnybe lábadt a szeme.

Roxfort! A Roxfortban voltak!

– Draco? – zihálta, miközben körülnézett, és másodpercről másodpercre félelmetesebb lett. – Harry? – De egyedül volt. Nem, nem egészen. Lépéseket hallott a kinti folyosón. Gyorsak és céltudatosak voltak, és határozottan emberi.

– Draco! – kiáltotta újra. A léptek megálltak, majd futásnak eredtek. Nem látta a könyvtár főbejárati ajtaját onnan, ahol a padlón elterült, de hallotta, hogy kinyílnak. Három lélegzetvétellel később már nem Draco, hanem Harry jelent meg. Úgy nézett ki, mintha bokszmeccsen vett volna részt. Az arca teljes bal oldala vérzett, a bal szeme résnyire bedagadt. A kabátja bal ujja foszlányokra szakadt és vérfoltos volt. Szerencsére a pálcája még megmaradt.

– Mi történt? – követelte Hermione.

– Beszorultam – mondta, láthatóan megrázkódva. Az erőfeszítés, hogy megtalálja a lányt, sokba került neki.

– Úgy érted, a hoppanálás alatt? – kérdezte, tudatában annak, hogy gyakorlatilag kiabál vele. Most már talpon volt, és óvatosan bökdöste a sebeit. – Istenem, Harry. Majdnem amputoportáltál?

A férfi megingott, valószínűleg a vérveszteségtől. Hermione körülnézett az alkóvban, talált egy széket, amit most odahúzott hozzá, és kényszerítette, hogy leüljön. Remegett, mint a nyárfalevél, és a bőre jéghideg volt, miközben a lány a sérüléseit vizsgálta.
– Hol van Draco?

Harry némán ült, sötét haja alól pislogott rá, és a fejbőre alatt lévő mély vágásból vérpatak szivárgott. Hermione kivette a pálcát Harry laza markából, és azonnal azon dolgozott, hogy elzárja a vágást. Ez a viszonylag egyszerű elsősegélynyújtó varázslat lázba hozta az idegrendszerét, tekintve, hogy már hosszú hónapok óta nem használt varázslatot. Az érzés szinte elviselhetetlen volt; furcsa nyugtalanság, amely végigserkent az öntő karján, és átjárta a teste többi részét is. A lábával toporzékolt, hogy megpróbálja enyhíteni a felgyülemlett feszültséget, amit nem igazán tudta, hogyan írjon le. A hasában a baba újra rugdosott és ideges volt. A borzalmas görcs ismét visszatért, csak most olyan érzés volt, mintha egy fémkarma kapta volna el belülről, és csavarta volna…

– Hermione? – kérdezte Harry aggódva.

A fájdalom enyhült, majd elmúlt. A feladatára összpontosítva a pálcával levágott egy anyagcsíkot az ingujjáról, és óvatosan letörölte a vért Harry arcáról.

– Harry – mondta, ezúttal határozottabban –, hol van Draco?

Harry úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. A nő gyorsan átültette a földre. A karja el kellett, hogy törjön, és úgy tűnt, hogy tucatnyi fadarabkát találtak a húsába temetkezve. Hermione elborzadt, de elhatározta, hogy nem mutatja ki. Kezdett gyanakodni, hogy Harry részben egy szilárd tárgyba – valószínűleg egy bútordarabba – hoppanált. Bizonyára kiszakította magát, és közben csontokat tört. Hogy hogyan tudta átvinni magát óceánokon, nemhogy másokkal a hátán, azon később még csodálkozni kellett.

– Jól van – mondta Harry megkésve. – Jól van.

– Hála Istennek!

– Azt mondta, hogy jöjjek hozzád… ez veszélyes. Elment megkeresni Greyt… itt van.

– Kit? Grey admirálist? – Hermione döbbenten ismételte. – Itt van a Roxfortban?

Harry bólintott.
– Elhozta mindannyiukat. Nem volt szándékos. Nem akartam…

– Pszt. Semmi baj, Harry. Csak pihenj – mondta a nő, a férfi fejét az ölébe hajtva. Nem volt sok hely a hasa miatt. – Annyira, de annyira sajnálom. – És tényleg sajnálta, mert ő volt az oka annak, hogy Harry gondosan kidolgozott tervei megváltoztak. Nem volt biztos benne, hogy mit tegyen a karjáért. A vágások egy dolog voltak, a törött csontok foltozását jobb, ha orvos-mágusra bízza. Draco meg tudta volna csinálni. Padmára is gondolt, és ez nem javított a helyzeten. Hermione óvatosan lecsúsztatta Harry fejét az öléből. A pálcájával kivágott egy ülőpárnát a kipárnázott fotelből, és a habszivacs párnának használta a fiúnak.

– Megkeresem őt.

Harry lehunyt szemei felpattantak.
– Nem, ez nem biztonságos! Azt mondtam, hogy itt maradok veled!

– Harry, nálam van a pálcád. És ha Draco fele olyan állapotban van, mint te, akkor nem hagyom őt Titus Grey közelében!

Zöld szemei elhomályosultak a fájdalomtól. Fájdalomcsillapító varázslatot akart mondani, de nem merte, amíg nem tudta, milyen mértékű a vérveszteség. Ellenkező esetben könnyen megölhette volna. Harry megragadta a kezét, és összerezzent, amikor a lány elhúzódott tőle.
– Nem… nem csak Grey…

– Mennem kell – erősködött a lány. – Visszajövök, amint tudok, ígérem, Harry.

– Nem csak őt! – mondta olyan erővel, hogy Hermionénak le kellett fognia. – Amarov is itt van!

***

A Roxfortban voltak. Nemcsak a kastély területén, hanem a kastélyon belül is. Potter nem tudott elszámolni. Elmondta Dracónak, hogy a kikötői raktárat célozta meg, ahol Ginny Weasley Neville Longbottommal volt elkülönítve. A skót felföld, hogy finoman fogalmazzak, messze volt.

A kastély belsejében való megjelenés lehetetlennek kellett volna lennie, amíg a kastély félelmetes, megdermedt állandósággá öregedett védőbűbájai még mindig álltak. Megfordult a fejükben, hogy a bűbájok talán már lebontották, mióta Draco és Hermione több mint egy évvel ezelőtt utoljára jártak a kastélyban, de Draco kételkedett ebben. Potter éppen az a fajta varázsló volt, aki az ilyen lehetetlenségeket próbára teszi. Az Egyesült Államok keleti partjáról utaztak át az Atlanti-óceán északi partján, több mint ezer mérföldes távolságot megtéve. Potter számára már az is nyújtózkodást jelentett, hogy Hermionét és Dracót is magával vigye, nemhogy Amarovot és Grey-t. A hoppanálás mezőnek valóban jelentősnek kellett lennie, és az erőnek hatalmasnak, hogy mindannyiukat el tudta vinni. Sajnos, kevés maradt a precizitásra tett kísérletre, és ez volt az oka annak, hogy megérkezésükkor mind az öten szétszóródtak a négy szél felé.

Dracónak az volt a szerencséje, hogy szinte meghívásként, közvetlenül a kastély hatalmas kétszárnyú ajtaján belül helyezték el a lábán. Nem vesztegette az idejét, hogy egy törött, csipkézett kőlap segítségével lefűrészelje a csuklóját összekötő kábelkötegeket. Három óriási fémgerenda volt az ajtókon átvágva, egyik a másik fölött. A gerendákat nem akkor szerelték be, amikor Draco még az iskolában volt. Nemrég kerültek ide, és arról a kétségbeesésről árulkodtak, amely az iskola lakóit a járvány legrosszabb időszakában elfogta.

Harry egy csattanással jelent meg a Nagyteremben. A lehető legrosszabb módon belegabalyodott az egyik hosszú, fából készült étkezőasztalba, amely szétszórva állt a nagy teremben. Néhány fájdalmas percig azon töprengett, hogyan szabadítsa ki Pottert az asztalból anélkül, hogy túl nagy kárt okozna neki. A karja rossz állapotban volt, és némi stratégiai manipulációt és kezelést igényelne.

– Szállj le rólam – sziszegte Potter, és Draco felé lökdösődött. Az arca eltorzult a fájdalomtól. – Semmi baj.

Nem volt rendben, de Draco megelégedett azzal, hogy elkerüljön minden olyan kifogást, ami eltereli a figyelmét Granger felkutatásáról. Ismerve őt, már így is bajban volt.

– Tessék, próbáld ki ezt – ajánlotta fel Potter, és egy helymeghatározó varázslatot varázsolt. Elmagyarázta, hogy ez hasonló ahhoz, amire ő és Hermione támaszkodtak, hogy megtalálják Dracót az Azkabanban.

A varázslat megjelenítette az összes személyt, aki jelenleg a kastélyban tartózkodik. Elmondta nekik, hogy Hermione a könyvtárban van, és szerencsére úgy tűnt, hogy ép, egészséges és mozog. Némi meglepetéssel a varázslat számos más dolgot is közölt velük, mindet nemkívánatos módon. Egy óvatos, settenkedő alak, akit „Alexander Sebastien Piotr Amarov” névvel jelöltek meg, a második emeleten tartózkodott. Egy furcsa alakú folt, „Titus Robert Grey” név alatt a csillagászati toronyba vezető lépcső aljánál volt. Grey, Hermionéval és Amarovval ellentétben, egyáltalán nem mozgott.

– A francba – káromkodott Potter, miközben sértetlen kezével végigsimított a vérrel borított haján. – Ez bonyolítja a helyzetet.

Nem rettenetesen, gondolta Draco, de megszokta, hogy az ilyen gondolatokat megtartja magának.

A további kinyilatkoztatások ugyanilyen nyugtalanítóak voltak.

– Mi az istenverte franc? – kiáltott Potter, hunyorogva a lebegő, áttetsző, háromdimenziós kastély tervrajzaira. – Mit látunk itt? Ez nem lehet igaz.

Úgy tűnt, hogy nem ők az egyetlenek a kastélyban, bár az „emberek” valószínűleg nem volt a helyes szó. A meg nem nevezett alakok – és kétségtelenül emberalakúak voltak – úgy tűnt, hogy a konyhákban csoportosulnak. Furcsán mozogtak, összevissza vonaglottak, mint egy tömeg vastag földigiliszta.

– Miért vannak így összebújva?

– Úgy néz ki, mint egy fészek – találgatott Draco.

– Miféle fészeknek?

De mindketten tudták.

– Az lehetetlen – mondta Potter. – Ez a varázslat embereket mutat. Valódi, élő, embereket! Nem zombikat!

– Úgy tűnik, a mágikus zombiknak egészen különleges képességeik vannak – mondta Draco. Eszébe jutott Argus Frics teste, és a halott házmester feltűnően hiányzó szervei. – És ezek itt potenciálisan már nagyon régóta itt vannak, kétségtelenül vonzotta őket a sok mágia.

– És mit gondolsz, fejlődtek vagy ilyesmi? Valamiféle őrült zombi közösséget alkotnak? Fészkelődnek?

– El kell jutnunk Grangerhez, mielőtt bármi más is rátalálna – mondta válaszul Draco.

– Nem akartam a másik kettőt hozni – szólt Potter, és vért pislogott a szeméből.

Draco a homlokát ráncolva nézte a vágást a fején.
– Ülj le, hogy megnézhessem.

De Potter lecsapott a kezére.
– Nincs rá idő! Megkeressük Hermionét, és eltűnünk innen a fenébe! Azonnal!

Egyetértettek abban, hogy Potter nincs olyan állapotban, hogy a kastélyban csavarogjon, ha esetleg összefutna egy fegyveres Greyjel, Amarovval, vagy bármilyen szörnyűséggel, ami a konyhában van. Potter beleegyezett, hogy egyenesen a könyvtárba megy, hogy megkeresse Hermionét, és ott várakozik vele. Rövid vita alakult ki arról, hogy ki vegye el az egyetlen rendelkezésre álló pálcát.

– Nem küldelek el, hogy vigyázz a feleségemre és a születendő gyermekemre, csak az eszeddel, ami, sietek hozzátenni, mostanában még a szokásosnál is tompább – csattant fel Draco.

Potter túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy regisztrálja a sértést. Bár annyira azért nem volt rosszul, hogy más figyelemre méltó hírekről is lemaradt volna.
– A feleséged? – kérdezte, és a hangja egy oktávval feljebb emelkedett.

Draco türelmetlenül felsóhajtott.
– Az ő ötlete volt. Kifogyott a lehetőségekből, hogy megvédjen Grey küldetésétől, hogy háborús bűnösként ítéljen el. Úgy gondolta, hogy a házasságom némi védelmet nyújthat. Nem sok választásom volt a dologban.

– Milyen romantikus – motyogta Potter. A tekintete hirtelen nagyon hűvös lett. – Te voltál az, aki azt javasolta, hogy elvegyék az emlékeit, nem igaz?

– Igen.

– Miért?

– Ez egy hosszú történet, és túl bonyolult ahhoz, hogy a sebzett fejeddel fel tudd fogni, ebben a pillanatban.

Füstölgött.
– Te rohadt szemétláda. Sokkal jobbat érdemel.

Draco mosolya akár gránitot is vághatott volna.
– Ettől a pillanattól kezdve én vagyok Amarov előnyben részesített alternatívája. Nem szabad, hogy előbb megtalálja őt, mint te, Potter. Vagy mielőtt én találom meg őt.

Harry minden további nélkül távozott. Ahogy megbeszéltük, Draco várt. Tíz percet, majd húsz percet. Amikor nem jött vissza, Draco sejtette, hogy Harrynek sikerült megtalálnia Hermionét. Az, hogy bármi más történt volna… nos, erre nem volt érdemes gondolni. Pedig volt min gondolkodni.

Először Titus Greyhez ment. Az admirális felkutatása nem igényelt nagy ügyességet vagy ravaszságot, mert a férfi többnyire egy kőfalba volt beágyazva. Draco nem lepődött meg. A helymeghatározó varázslatban szereplő kép józan utalást adott a mugli férfi sorsára. Csak az arcának körülbelül egyharmada, a válla teteje és az egyik kezének ujjhegyei látszottak. Milyen kár, hogy nem az a kéz volt az, amelyik a revolvert tartotta. A többi része mészkőbe volt zárva. Lila, duzzadt arca a heveny gyötrelem maszkja volt. Összeszorított szája sarka kinyílt és becsukódott, egyetlen kidülledt szemgolyója kitágult, és Dracóra szegeződött.

– Kér… kérle…

Draco az admirális egyenruhájának egyetlen hozzáférhető zsebében kotorászott. Odabent egy kis, időjárás által megkopott jegyzetfüzetet, egy ceruzát és egy plusz tárat talált. Ez a fegyver nélkül használhatatlan volt, de azért mégis magához vette. A fogoly overallján nem voltak zsebek, ezért a jegyzetfüzetet és a tárat a fűzős csizmája felső részébe csúsztatta. Tétlenül elgondolkodott azon, hogy vajon Grey politikája szerint a foglyok kivégzése után újrahasznosítják-e a csizmákat. Valószínűleg.

Amikor Draco távolodni készült, érezte, hogy valami megragadja. Az admirális ujjai voltak azok. Kétségbeesetten markolták a kezeslábas anyagát.

– Kérl… – könyörgött Grey.

Draco nem nézett rá, miközben sarkon fordult és elsétált.

hozzászólások: 0