68. fejezet
Otthon

Az Amarov flottájának lakói kifejlesztették saját kommunikációs módjukat a hajók között. Volt a rádió, amit a muglik jobban kedveltek. A kisebb hajók némelyike úgy spórolt az akkumulátorok energiájával, hogy egyszerűen lelógott a hajó oldaláról, és híreket kiabált a szomszédjainak.

Ez persze segített, ha volt varázsló nép a fedélzeten, mert akkor a hangosbeszélő nagyon jól jött. Amarov mágikus tisztogatása óta közel sem volt elég pálca. A flottabizottság úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy kidolgozott egy pálcamegosztó beosztást, hogy minden hajó igazságosan és következetesen gondoskodhasson a mágikus szükségleteiről.

Valami antropológiailag érdekes dolgot mondott a flotta társadalmi fejlődéséről, hogy a lakossága az Amarov alóli felszabadulást követő hónapokban nem osztódott természetes módon muglikra és varázslókra. Inkább úgy tűnt, hogy az emberek hajlamosak a lakóhelyük szerinti hajóhoz való tartozásra. És úgy tűnt, hogy a legfőbb lojalitásuk magához a flottához kötődik.

Az ellátmányt az átláthatóság jegyében osztották szét. A néhai Blaise Zabini aprólékos nyilvántartási rendszerét fenntartották és nyilvánosságra hozták. A civakodások elkerülhetetlenek voltak, de egy egészséges demokrácia normális részének tekintették őket, és bőségesen bizonyították, hogy a vitákat meg lehet oldani olyan módon is, hogy nem kell embereket egy gödörbe dobni, hogy aztán véres szórakozásra használják őket.

A flotta egy úszó, átmeneti falu volt, de egy nagyon konkrét feladatot is ellátott – a D.R.A.C.O X19 szaporítását és későbbi terjesztését annyi közösségben, ahányat csak biztonságosan el tudtak érni. Nyolc hónap alatt sokakat elértek, és látták a vírus okozta pusztítás mértékét, és a szérum által hozott reményt.

Mivel a flotta saját olajkészletekkel rendelkezett, és volt módjuk használható üzemanyagot előállítani belőle, nem voltak ilyen korlátozások a távolságok tekintetében, amelyeket hajlandóak voltak megtenni. Ez egyben célponttá is tette őket, de most már pálcák védték őket, és bolond lenne az a sok kalóz, aki megpróbálna rajtaütni. Folyamatosan aggódtak amiatt, hogy a kormányzati szervek maguk is megkísérelnek egy ilyen támadást. A kormányokban nem lehetett megbízni a jelenlegi geopolitikában, mert hajlamosak voltak kétségbeesetten ragaszkodni ahhoz a kevés hatalomhoz és ellenőrzéshez, amivel még rendelkeztek.

A Grey admirális nemrégiben bekövetkezett halálhíre megkönnyebbülést és egyúttal még nagyobb bizonytalanságot okozott. Nem volt világos, hogy vajon egy teljesen szélhámos műveletet vezetett-e, amely nélkülözte az amerikai varázslószenátus minden képviseletét. Bár Beaumont volt miniszter kivégzése erősen erre utalt. Barnaby Richardsnak már fogalma sem volt arról, hogy kinek kell jelentenie, vagy hogy mi a feladata, mióta kifejlesztették a gyógymódot. Lényegében szabadúszó volt. Nem volt többé – Richards ügynök– . Ő csak Richards volt, vagy a Cowboy, ahogy a flotta néhány lakója hívta.

Belikov professzor megtartotta pozícióját a flottabizottság nem hivatalos vezetőjeként. Természetesen becsületes ember volt, aki nem volt érdekelt a titkok megőrzésében. Mint ilyen, a lakosokat mindenféle, a flottát érintő hírről és előrejelzésről tájékoztatta. Egyik hajó sem tudott többet, mint a másik, ami úgy tűnt, korlátozza a gyanakvást és a bizalmatlanságot.

Így terjedt el gyorsan a hír, amikor Harry Potter Hermione Grangerrel és Draco Malfoyjal visszatért a flottához. Mostanra ezeket a neveket már nem csak a varázsló nép ismerte. Ködkürtöket fújtak. A rádióbeszélgetések a tetőfokára hágtak. Szonoros volt a hangzavar. Az egyik hajón egy szerencsétlen részeg lélek megpróbált tűzijátékot gyújtani egy csónakból, és végül ki kellett menteni a vízből.

Aztán mindenki elhallgatott egy kicsit, mert azt mondták nekik, hogy a következő legjobb dolog, amit hallhatnak, ha elég csendesek és türelmesek, az egy újszülött baba ritka és nagy becsben tartott sírása lesz a flotta rádióján keresztül.

***

Az összehúzódás akár egy vödör hideg víz is lehetett volna, amit az arcára öntöttek. Hermionét éles rántással hozta vissza az öntudatához. A kezei karmoltak, megragadva bármit, ami a közvetlen közelében volt. A normális jelenés a legjobb esetben is zavarba ejtő volt, és Harry távoli kísérlete minden volt, csak nem normális. Hermione úgy érezte, mintha egy hosszú, kifürkészhetetlen ürességben bukdácsolt volna.

Ezúttal nem volt semmi üresség. Hermione keze Ginny Weasley alakjában talált kapaszkodót. Ez az egyszerű mozdulat megtizedelte az amúgy is jelentős fájdalomküszöbét, tekintve, hogy a kezei még mindig töröttek voltak. Úgy üvöltött, mint egy megsebzett állat.

– Nem tudsz neki adni valamit? – hallotta Ginny szavát, és látta barátnője aggodalomtól és dühtől sugárzó arckifejezését. Ezt követte a vita hangja, az üveg rózsaszínű pukkanása, majd a csomagolópapírok feltépésének zaja.

A lány tűszúrásra számított, de egy szakértő bűbáj hűvössége suhant át rajta. Hermione visszasüllyedt az ágyba, ahogy a kezében lévő kínok eltűntek. Feszült, fájó izmai kezdtek ellazulni. Megjegyezte, hogy a fájdalomcsillapítás sajnos nem terjedt ki a teste alsó felére. A fájdalom ott enyhült, de még mindig elég heves volt ahhoz, hogy tudatában legyen annak, mit próbál tenni a teste. Újabb összehúzódás ütötte fel a fejét, és ez körülbelül fél percig elviselhetetlen volt. Amikor vége lett, elméje újra jegyzetelt.

Hermione észrevette, hogy a haja nedves a nemrég történt mosástól, és hogy egész személye tiszta és kellemesen fertőtlenítő szappanszagú. Egy vastag takaró alatt teljesen meztelen volt. A szobában mások is voltak, és valóban, ez egy szoba volt. Ésszerűen berendezett, nagyon is ismerős orvosi felszereléssel. Bár bármi jobb lett volna, mint a katonai bázis, ahol nyolc hónapig élt, vagy a roxforti kviddicspálya nemrégiben történt sebezhetősége.

Visszatért az anyahajóra. Harry megcsinálta. Biztonságban visszahozta őket. Persze nem mindenki tért vissza. Amarov kék tekintete röviden felvillant az emlékezetében. Emlékezett a férfi rezignált arckifejezésére, közvetlenül azelőtt, hogy Draco lelőtte volna.

– Ginny?

– Itt vagyok. – Ismét Ginny szeplős arca lebegett fölötte. – És ami még fontosabb, itt vagy te is. Eszméletlen voltál, mióta Harry visszahozott. – A legfiatalabb Weasley arckifejezése megnyugvást és boldogságot táviratozott. – Egyébként mindketten jól vannak – mondta Ginny. – Mint mindig, Harry egy vérbeli legenda.

– Dalokat fognak énekelni róla – értett egyet Hermione.

– Gondolom, Malfoyról is énekelni fognak dalokat.

Hermione felhorkant.
– Bármelyik dal, amit róla énekelnek, szülői figyelmeztetéssel kell majd ellátni…

Ginny egy pillanatra félreállt, és hagyta, hogy egy hatalmas, fehér köpenyes nő magasodjon Hermione fölé, szinte teljesen eltakarva a fölötte lévő fluoreszkáló fényt. Hermione kezét kellőképpen megvizsgálta.

– Igen, ezek a kezek eléggé rendetlenek – kuncogott a nő. – Még jó, hogy elkapom a kislányt. Te csak tologasd, kislány. – És ezzel a kijelentéssel visszasöpörte a takarót, amely Hermione alsó felét takarta, nem törődve azzal, hogy Hermione meztelen volt.

– Elnézést kérek – mondta Hermione olyan Malfoy-szerű hűvösséggel, hogy Ginny köhögni kezdett. – Legalább előbb bemutatkozhatnál.

– Mire ma végzünk, a bocsánatkérésnél sokkal többért fogsz könyörögni! – közölte a nő meleg kuncogással: – A nevem Rhona. Most mondom el, hogy elfogyott az összes legerősebb doodah, amit az anyámnak szoktam ajánlani, hogy segítsen a fájdalom ellen. Szerencsére jól el vagyunk látva azzal, amit a maguk fajtája tud nyújtani. – Véletlenül egy másik, a közelben álló nővérre mutatott. Egy medimágus, jegyezte meg Hermione, tekintve, hogy pálca volt nála. – Nos, akkor. Tegye szét a lábait, és én megnézem, jó?

– A feje rendben van – tájékoztatott Rhona mindenkit és mindenkit. – A magzati szívverés szép és erős. A baba a helyén van, és nagyon siet! Persze, az a sok futkározás, amit ideérkezésed előtt csináltál, segített volna! Mindig mondom, a gravitáció a szülészet barátja! – Rhona Ginny felé fordult. – El kéne menned az apáért, ha hajlandó jelen lenni? – kérdezte.

– Gondolom, igen – mondta Ginny. Megveregette Hermione karját, amikor egy másik szerződtetett érkezett.

– Hol van ő! Miért nincs itt? – Hermione összeszorított fogakkal sziszegte ki. Nedves fürtjei az arca oldalára tapadtak. Az arcán két magas és fényes színfolt volt.

A segítő medimágus egy forró vizes palackot helyezett Hermione derekára. Hermione sok színes dolgot tudott mondani a fájdalomcsillapítás eme kiegészítésének teljes alkalmatlanságáról.

Rhona válaszul Hermionénak egy gázmaszkból származó pethidint kínált. Hermione elhárította a kezét.

– Nekem egy babát kell kinyomnom, nem egy rohadt fogat!

– Melyik is az apa? – kérdezte Rhona. – A pisze, szemüveges, vagy a magas, puccos, aki úgy nézett ki és olyan szaga volt, mintha a bokájánál fogva egy hordónyi halbélbe mártották volna?

– Halbeles – mondta Ginny megerősítésképpen.

– Menj és kapd el, jó? – Rhona suttogta Ginnynek. – Már közeledik.

***

Ginny majdnem összeütközött Draco Malfoyjal, amikor az kilépett a liftekből a folyosó végén. Megmosakodott, de úgy nézett ki, mintha teljesen kihagyta volna a szárítkozást, mielőtt magára húzta volna a kölcsönkért ruhát, amely elérte a zilált hármasát: kigombolva, kigombolva és hátulról elölre. A férfi úgy nézett ki, mintha jelenleg vágások, zúzódások és kimerültség hálózata tartaná össze. Ginny inkább arra gyanakodott, hogy a saját kórházi ágyában kellene feküdnie.

– Hogy van? – kérdezte. Gyakorlatilag elkiáltotta a kérdést, látva, hogy megállás nélkül elrohant Ginny mellett.

A lány sietett melléje futni.
– Jön a baba.

– Semmi komplikáció? A közelmúltban a poklon ment keresztül.

– Semmi olyan, amit a szülésznő említett volna. Minden nagyon tankönyvszerű, mióta felébredt. Belikov és a csapat többi tagja lent várakozik… arra az esetre, ha bármi probléma adódna.

Erre a kijózanító gondolatra Malfoy megkérdezte:
– És Pottert még mindig kezelik?

Ginny azt kívánta, bárcsak lelassítana egy élénk kocogásra. Nehéz volt egyszerre futni és beszélni.
– Igen. Már itt lenne, csak Belikov adott neki valamit, ami egy kentaurt is kiütne.

Elérték a szülőszobát, és Ginny megragadta Draco karját, mielőtt belépett volna. Olyan volt, mintha egy mozgó mozdonyt próbált volna megállítani.
– Rendben, akkor itt lesz a hivatalos átadás.

– Biztos vagyok benne, hogy nem bánná, ha maradnál – mondta.

– Most már csak maguk ketten lehetnek. Illetve azelőtt hárman voltatok – mondta Ginny vigyorogva. – Én a csapattal várok. A pokolba is, az egész flotta vár. Sok szerencsét, Malfoy. Merlin tudja, hogy mindketten megérdemlitek. – Csillogó szemmel ölelte meg a férfit, nem törődve azzal, hogy ez kínos és merev volt, és teljesen viszonzatlan. – Köszönöm, hogy visszahoztad őket hozzánk. Köszönöm mindazt, amit a flotta biztonságáért tettél. Nem tudom, mit tettem volna, ha… én… – Felhúzta az állát, hogy a férfira nézzen, és azon tűnődött, hogy talán lát-e valamit abból, amit Hermionénak sikerült rendszeresen meglátnia a férfiban. – Csak, köszönöm.

Draco figyelte, ahogy Ginny Weasley elsétál. Vett egy lassú, mély lélegzetet, majd kinyomta az ajtókat.

Amikor észrevette, hogy megérkezett a szülőszobába, az asszisztáló medimágus azonnal egy köpenyt nyújtott át Dracónak, hogy belelépjen, és kesztyűt a kezére. Miután felkészült, a könyökével szétbökte az ágy melletti paravánokat, és Hermionéhoz lépett.

A lány úgy bámult rá, mintha a megtestesült fájdalomcsillapító lenne. A flottával ellentétben a kommunikációjuk hagyott kívánnivalót maga után. Draco egyetlen szót sem szólt hozzá, ahogy Hermione sem hozzá.

– Alacsonynak tűnik a vérnyomása – jelentette ki, és valahogy sikerült egyetlen, szűkszavú mondatban kifejeznie a Rhona szakmai képességei iránti megvetését. – Milyen fájdalomcsillapítót adtál be?

Rhona teljes egészében azzal volt elfoglalva, hogy a szüléssel törődjön.
– Talán egy-két halk szó most jobban esne!

Draco olyan pillantást vetett rá, amely egy kevésbé rugalmasabb egyént is elsorvasztott volna. – Milyen messze vagyunk?

– Ha ide lépne, fiatalember, mindjárt meglátja a saját szemével! Ó, ügyes volt, kislány, csak így tovább!

Draco elfoglalta a helyét Rhona mellett, arcán a klinikai aggodalmon kívül más érzelmet nem lehetett látni.

– Egy nagy lökés, Hermione, ez az! Látom a fejét! – Rhona a segítő mediwitch felé fordult. – Hozd ide a tükröt, hogy megnézhesse. – A tükör a helyére került, és Hermione felemelte a fejét, hogy saját szemével lássa, hogyan halad.

– A fej kint van! Csak egy pillanatra hagyja abba a nyomást, kedvesem! Kis gyors lélegzetvételek a következő összehúzódás előtt. Ez az!

Hermione, aki mindig is sztárnövendék volt, pontosan úgy tett, ahogyan utasították. Rhona egy pillantást vetett Dracóra, aki a hóviharon kívül nem gyakran látott fehér árnyalatot öltött. – Vigyázz, nehogy beleess a sterilizált felszerelésbe!

– Asszonyom, én orvosilag képzett vagyok. Nem ájulok el.

– Elnézést a kifejezésért, de úgy nézel ki, mintha egy durva szó is kiüthetne. És hány gyermeket segített már világra, mi?

– Hármat. – És volt valami a hangjában, amitől Rhona szeme összeszűkült.

– Csikókat – tisztázta késve.

A bába felkacagott. Furcsa hang volt, a kontextust tekintve. Intett a másik nővérnek, hogy nyújtson át Dracónak egy kis, előmelegített takarót.
– Légy készenlétben, fiam.

Hermione egész teste megfeszült, amikor jött a következő összehúzódás.
– Hermione – mondta Rhona, a hangja nyugodt és tiszta volt, mint a csengő –, most átvisszük a kisbaba vállát, rendben? Már majdnem kész vagy.

Nem volt világos, hogy Hermione hallotta-e vagy sem. Mindazonáltal becsukta a szemét, és máris hatalmas, koncentrált nyomással nekivágott. A baba vállai kijöttek, majd a többi része is.

Egy ollót és egy hemostátot nyújtottak át Dracónak, aki egy pillanatig némán bámulta ezeket a szerszámokat, mielőtt sikerült megtalálnia a hangját.
– Adhatunk nekik néhány percet, mielőtt elvágjuk a köldökzsinórt? – kérdezte rekedten.

– Igenis – értett egyet Rhona. Mivel úgy tűnt, a férfi nem tud mit kezdeni a babatakaróval, a nő kivette azt a férfi ernyedt kezéből, és óvatosan betakarta a gyermeket.

A baba hangos, megnyugtató jajgatásba kezdett. Rhona mosolyogva és nyávogva nézett le a csecsemőre, megtörölte az arcát, megtisztította az apró orrát és a száját, mielőtt átadta a vergődő batyut az apjának. A következő utasításait már óvatosabban adta át.
– Miért nem mutatod be a fiadat az anyukájának, amíg mi egy kicsit rendbe tesszük? Ügyes fiú. – Nem volt világos, hogy melyik „legényre” célzott.

Draco úgy kezelte a gyereket, mintha a fiú a legtörékenyebb üvegből lett volna. Hermionéhoz vitte a fiát, és a karjába tette a gyermeket. Aztán félrelökte a takaró széleit, hogy mindketten jobban szemügyre vehessék a kisfiút, aki úgy döntött, hogy az egyik legnehezebb és legeseménydúsabb nap után érkezik.

– Te jó ég – mondta Hermione, és csodálkozva nézte az apró, ráncos, rózsaszínű arcocskát. Tágra nyílt barna szemekkel bámult fel Dracóra. – Te jó ég!

– Igen. – Ez volt minden, amit Draco mondani tudott. Aztán elájult, életében másodszor.

hozzászólások: 0